A nagy "nini"

Kicsi testvérünk a háború után született. Elég vacak baba volt, gyakran elkapta valami betegség, de nem nyavalygott. Kati eleven, érdeklődő, szeretetre méltó maradt a rossz napjain is. Belenyugodott például, hogy nem jöhet ki velünk a vásárba, pedig, jaj, de szeretett volna felülni a forgóhintára, vattacukrot enni, vásárfiát kapni. Anyánk nem engedte a poros forgatagba, nehogy ráragasszanak valami fertőzést, amire nagyon érzékeny volt.

Kati a teraszon, félárnyékban játszogatott, onnan figyelte az udvari produkciónkat. A nagyobbik testvéremmel szaladgáltunk a vásári forgóval, zörgött a kemény papírból hajtogatott szélkerék, a kicsi meg a rácson keresztül mutatta a látnivalót. Még nem tudott beszélni, csak egyfolytában ujjongott, hogy "nini", "nini". A futkorászásban meglazult a szandálom pántja, beleakadt valamibe és jól elestem. Eltört a vékony hurkapálcára erősített forgóm szára. Hiába szaladtam vele, nem forgott többé. Nem telt bele két nap, a testvérem forgója is elromlott. Kicsi babánk kérdezgette: nini?... nini? Forgott hozzá a lábacskáin, mi meg nevettünk rajta.

Apánk kitalálta, hogyan szerezzen örömet Katinak. Körülnézett a fáskamrában, előhozott egy hosszú rudat. Fabrikált rá szélkereket papírból, bevonta eső ellen valamilyen átlátszó anyaggal, és rádrótozta az egyik  kerti oszlopra. Bajlódott vele sokat, amíg kiegyensúlyozta az óriás propellert, és a  babánk szava szerint "nini" lett belőle. A nagy nini sok évig forgott a kertben. Később mint viharvert tákolmány lógott az oszlopon, akkor apánk leszerelte. Szomorú volt az arca, amiért a szeretettel kigondolt játékot el kellett tüntetnie.

***

A napokban találtam  a Délmagyarban a fenti fotót Szeged egyik külvárosi tájékáról. A kép közepén látszik egy magasra kinyúló forgó, talán szélkerék, éppen olyan, mint a "nagy  nini"  volt az otthoni kertben.