Még egy nyár Parádóhután

  

A következő tanév végén ismét elutaztunk Parádóhutára. A tavalyi szobánkat kaptuk meg. Az ágyakban szalmazsákok voltak, két szék, kicsi asztal, a tejes meg a csevicés üveg alig fért el rajta. Éjszakára a tejet az ablakpárkányra állítottuk, nehogy rácsapódjon a vizes üveg dugója.

Nagyikám nem mindig jött velünk az erdei barangolásokra, az udvar árnyékos részein keresett menedéket a tűző nap elől. Ezen a nyáron saját foglalatossága is akadt: sokszor vigyázott Cucára, a pesti csecsemőre. Néha napoztatták, aztán jobbnak látták árnyékba vinni. Az unokatestvéreim édesanyja vállalta föl a pici, koraszülött baba nyaraltatását. Remélték, hogy megerősödik a jó levegőn, a külön neki készült babakoszton. A négy gyereke mellett anyai szakértelmet szerzett nő gondoskodása  jobbat ígért, mint a pesti levegő a Majakovszkij utcában. Emlékszem Cuca sima, sárgásbarna bőrére, sima fekete hajára, mozdulatlan kis testére. Nem kapálódzott úgy, mint más vele egykorú csecsemő. Azt hiszem, egy-két hét múlva visszavitték Pestre, talán kórházba kellett mennie. ( Mi van veled, Cuca? Miért nem kérdeztem rá több évtized alatt? Miért most szorul el a szívem egy alig ismert kisbaba miatt?)

*

A falusi udvar fontos újdonságai között akkor nyáron egy sakkparti és egy mamacica között oszlott meg a figyelmem. A háziasszony nagy fia, nálam alig idősebb, viaszosvászon sakktáblát terített a kerti asztalra, kihívott egy partira. A lépéseket már ismertem, de a stratégiát nem annyira. Lépegettünk, hullottak a bábuk, végül három maradt belőlük a kockás  táblán. "Tessék, most maga nyert!" - mondta a fiú. Szégyenkeztem. Biztos úgy érezte, szórakoztatnia kell a kislányt, én meg elfogadtam a helyzetet, csak úgy. És tegeződni se akart. Megkerestem a mamacicát. Őt jobban értettem. Dorombolt a fiainak, mosdatta őket, megengedte, hogy a karomra vegyem a szürke csíkosat, bár gyanakodva nézett. Aztán is sokat játszottam velük, amíg haza nem készülődtünk.

Pedig nem volt kedvem hazautazni. Együtt akartam még lenni a gyerekekkel, állandóan kérdezősködtem: "Mit fogtok csinálni Pesten?" Apjuk vasúti tiszt volt, irodán dolgozott, de az óbudai vállalati csónakházba a családja tőle függetlenül is lejárhatott. "Majd megyünk a Rónai-partra" - mondták, és ezen jót nevettünk. Nagymamáink vezetékneve ugyanis Rónai volt, ki nem hagyták volna a családi szójátékot.  Addig esengtem, amíg meghívtak a szünet hátralevő részére.

A vállalati üdülőbe egyedül mentünk ki a Belvárosból. Négyen közrefogtak, édesanyjuk később jött utánunk. Persze, azért elirányította a társaságot: "Menjetek ki az Anker-közön a Madách-térre, ott a negyvenkilencessel a Nyugatiig, onnan a 6-ossal a HÉV-ig, és Aquincumnál szálljatok le, irány a Dunapart." "Tudjuk, tudjuk" - bosszankodtak a testvérek, nem először tették meg az utat a "Rónai" partra. Anyjuk mosolyogva csukta be utánunk a lakás ajtaját.

Végül tanévkezdésre haza kellett menni. Hetedikbe jártam ekkor, az unokatestvéreim valamivel fiatalabbak voltak. Meglepett, hogy karácsonyra nekem is küldött ajándékot az édesanyjuk. "Madách: Az ember tragédiája" antikvár példányát. Olyan ajánlást írt bele az anya, mintha én is felnőtt volnék. Bevallom, amit írt, nem értettem, csak a gesztusa volt megnyerő. Sajnálom, hogy nincs már meg az ajándék könyv, ma biztosan felfognám, hogy négy gyerekéhez miért társított olyan kedvesen.

 Nagyikám is szerette a testvére unokáit. Eleven, okos gyerekek voltak. A nagylány laboráns lett a fővárosi fényképész szövetkezetnél, az öccse gépészmérnök, a középső fiú kereskedő lett,  egyik nagykernél csinált karriert, ma talán nincs is itthon. A két fiú a 60-as években arabul tanult.  A gépészmérnök később csirkevágóhidat épített valamelyik arab országban.  A  kicsi lány, anyja hasonmása gimiben érettségizett, s hogy mi lett vele, nem tudom. Jó néhány éve láttam őket utoljára Birki néni temetésén.

Sokan voltunk ott, apám rosszul lett, nem vártuk meg a szertartás végét. Az óbudai temető zegzugos parcellái között le kellett ülnie egy árnyas padra, annyira zokogott. "Egyedül maradtam édesanyám családjából" - mondta, majd lassan lecsendesedett. Nézett valahová a síremlékeken túlra, picit megszínesedett az arca. "Birkinél jobb embert keveset ismertem". A családi sírboltban nyugvók közül mindenkiről volt néhány emlékező szava. A Birki öccséről így merengett:  "Amíg a felesége a gyerekeket nyaraltatta, ez a jómadár az összes irodista nőt megkefélte." Némi irigység rezgett a hangjában.