Sárika néni ruhákat varrt a lányainak, meg persze a
szomszédasszonyoknak, és nagyon sok jó ismerősük is ide járt kiskosztümöt,
rövid kabátot, szoknyákat, nyári ruhákat varratni. A hölgyek az óriási, faragott keretes tükör
előtt forgolódtak. Sárika néni finoman irányította a megrendelőt aszerint, mi
állt jól neki az éppen divatos fazonok közül. Például az egybeszabott
princesszruhát az ötvenes évek végén nagyon kedvelték a nők, de sajnos, a
széles magyaros csípő, a kissé hízásra hajlamos háziasszonyok gyomorfertályán
kidudorodó hajlatok, egyéb dudorokról nem is beszélve, igénybe vették Sárika
néni szabászi leleményességét és jó ízlését.
Mivel nem volt varrógépem, egyszer megkértem, hadd szegjek
be nála valami anyagot géppel, hiszen úgy sokkal gyorsabban végzek. Azt látni
kellett volna, mennyire örült a néni, hogy kedves munkaeszközét más is tudja használni.
Nézte, hogyan fűzöm be a fölső szálat,
hogyan illesztem az orsóba az alsót, hogyan kattintom a helyére, hogyan
indítom a kereket, hogy egy öltéssel felhúzza a szálat a helyére, és látta,
hogy sikeres volt a művelet. Már
kattogott is a lábhajtós Singer gép, pont olyan, mint otthon, ahonnan Pestre
költöztünk. Nem is volt más valaki ilyen gondoskodó
anyai szeretettel irántam, mint Sárika néni. Sokszor segített. Fiatal asszony
koromban nem nagyon tudtam főzni. Csak egy telefonhívás kellett, és mindjárt
elmagyarázott olyan rendkívüli dolgokat, mint például hogyan csináljam a
paradicsomos káposztát, vagy a húsdaráló összeállításakor milyen irányba fordítsam
a négyfelé mutató kést. Közben dolgozott szorgalmasan, endlizett vagy kihúzkodta
a fércet, ezek nem géppel végezhető munkák. A varrás mintha nem is iparosság,
hanem hivatás lett volna a számára.
Mesélte, hogy hajdanán, még a háború előtt nagyon jó szalonokban
dolgozott. A Magyar Divattörténet ha nem is név szerint róla, de megemlékezik
azokról az időkről, amikor a néni szabásztanuló volt, és amikor a harmincas
évek elején felszabadult (így nevezték akkoriban a segédből önálló iparossá
lett szakembert, majd később mestervizsgát is tehettek, és sokfelé
specializálódhattak még a szabász szakmában is), jó nevű műhelyben kapott
állást. Mint képesítése szerint
"francia női szabó" úri népekkel találkozott.
Egy bekezdés a Divattörténetből pontosan mutatja, hol és
hogyan dolgozott Sárika néni fiatal korában, amikor "Párizs szerepe több
szempontból is hangsúlyos volt. A francia főváros híres divatszalonjai (pl. a
Lanvin, a Worth és természetesen a Chanel) a húszas évektől kezdték el
kollekcióiknak az ún. mannequinnek (manöken) általi bemutatását művészi
környezetben, nem egyszer ötletesen csoportosítva, zenekísérettel. Ez a divatrevü, vagy ahogy mi
ismerjük: a divatbemutató. Párizs mellett meghatározó divatcentrummá vált még
London, Róma és New York is. Hazánkban a ’20-as években a Nőiszabók Országos
Szövetsége rendezett ehhez hasonló divatrevüket, nem titkolt céllal a trianoni
után megfeneklett magyar divatipar fellendítése, a magyar szabók megsegítése
érdekében.
Holzer Simon divatháza[2], a Rotschild[3] és a Förstner
nővérek szalonja a legtrendibb helyeknek számítottak. Egyedi tervezésű
kalapokat Neumannál, Mergl Jankánál és Fürst Irénnél volt érdemes vásárolni, az
Edelstein, valamint a Klein és a Lafayette cipőszalonban pedig felsőkategóriás
lábbeliket lehetett beszerezni. A felsorolt divat-, kalap- és cipőszalonok a
felsőközéposztálybeliek és az arisztokrácia tagjainak voltak elérhetőek. Bár
utóbbiak, ha tehették, inkább a párizsi és bécsi szalonokban rendelték meg
egyéni méretre és kívánságra készült toalettjeiket. Konfekciós, de
pénztárcabarátabb darabokat az áruházakban - mint a Párisi vagy a Corvin -
lehetett zsákmányolni vagy a korábbiaknál jóval egyszerűbb szabású zsákruhákat
a háziasszonyok maguk is meg tudták varrni."
Sárika nénim a fentebb említett Förstner nővéreknél tanult.
A József körúton volt az üzlet, néhány
évig a szakvizsga után náluk dolgozott, aztán bekerült egy még jelesebb
üzletbe, a belvárosi Vadász utcába Goldman Berta szalonjába. 1944-ben bezárták
a varrodát, a tulajdonossal együtt nagyon sok vendégét is deportálták, és hiába várták őket, a legtöbben nem jöttek
vissza.
Tényleg, a princessz-szabású ruhák! Már el is felejtettem, hogy olyan is volt. :)
VálaszTörlésKerestem a bejegyzés alján a lábjegyzetet, azt hittem, megmagyarázod, melyik is volt a Holzer divatház (én tudom Anyu elbeszéléséből, de kíváncsi lennék, tudja-e még valaki az itt olvasók közül).
Fogalmam sincs, A Divattörténetből kimásoltam a bekezdést, de nem néztem meg a magyarázatot. Bocsánat!
TörlésNa, és melyik volt a Holzer? Ne mondd meg, majd később. :))
Ági, biztos van róla régi képeslapod, adnál hozzá linket?
TörlésAkkor most már mondhatom? Szóval, a későbbi Úttörő Áruház volt előbb Holzer Simoné, majd a 30-40-es években (1945-ig) Nagykovácsi Milenkóé. Anyu tanúja volt, hogy nagymamám milyen rafináltan vásárolt ott: amikor a kiválasztott méteráru-véget elérakták, elkezdte lekicsinylően minősíteni, nem is tetszik, elég gyenge minőségű, stb., aztán elköszönt és indultak kifelé a boltból. Már kiléptek az ajtón, amikor a kereskedő utánukszaladt és jóval alacsonyabb áron kínálta fel az árut, amibe Nagymi persze nagy kegyesen beleegyezett. :-) Nekem az Úttörő Áruházról mindig ez a családi anekdota jut eszembe.
TörlésItt vannak képek is és leírás az épület rövid történetéről:
http://egykor.hu/budapest-v--kerulet/holzer-divathaz/2446
Egyébként nekem is megvan még a bőven százéves Singer varrógép, Anyu kislánykorában vette neki nagyapám. Tökéletesen működik ma is, soha nem volt vele probléma.
Nahát, Ági, ez is mutatja, milyen jó kereskedő volt a Holzer. Először is az árba bekalkulálta a nyereséget úgy, ha valami miatt esetenként engednie kell, akkor se okozzon nagy hiányt. A másik, amit kereskedő koromban tanultam a nagykereskedőtől persze a rendszerváltás után, amikor még úgy látszott, minden jóra fordul: a vevőnek mindig igaza van. Valamely keleti őseim természete szorulhatott belém.
TörlésA Singer az a Bashevis is lehetett volna, aki ilyen jó kis történeteket írt. :)
Egy saját varrónő - mégpedig JÓ varrónő valóságos kincs volt az ötvenes, hatvanas években! Volt nekem is, 14 éves koromtól a menyasszonyi ruhámig ő varrt nekem, megvalósította ábrándjaimat, meglehetősen egyéni elképzeléseimet... Mindig nagyon hálásan gondolok rá!
VálaszTörlésRózsa, kellett is képzelőerő meg szakmai tudás ehhez a munkához. A kedvesség és a tapintat szintén ide tartozott.
TörlésOtthon varrónővel dolgoztattunk mi is, de Pesten rászoktam a konfekcióra. A tizenötös bakfis méret pont jó volt úgy harminc éves koromig.
És persze az 50-60-as években titokban dolgoztak, jó ismerősöknek, legalábbis a mi környékünkön ez így működött - mert ugyebár "maszekolni" és így szerezni valamicske plusz pénzt büntetendő volt. Három "nénire" is emlékszem, akik szűk, megbízható körnek vállaltak ruhavarrást, alakítást, minimális összegért. Én ugyan 18 éves koromban megtanultam nagyjából szakszerűen is varrni, mégis, ha nagy volt a tét, mert fontosabb alkalomra kellett a ruha (pl. államvizsga és diplomaosztás), vagy egyszerűen csak nem volt elég időm, közülük valakivel varrattam 3-400 forintért.
TörlésÁgi, olyan szorgalmas vagy. Én nem bírtam a varrást soha, bár amire rákényszerültem, az sikerült, de az élmény nem volt az igazi.
Törlésanyukámnak is Singere volt, ő fehérnemű- és fűzőkészitő mester volt szakmája (és mesterlevele) szerint, de nekünk varrt felsőruhát is (és fürdőruhákat persze pláne, s tökéleteset!:) de mindig szekiroztam a próbák alkalmával, és meg-megfogadta, hogy nekem többé nem varr. Aztán mégis persze. Meg át is alakitgatott... (sajnálom, hogy nem voltam fogékony , mert megtanitott volna varrni (is, meg főzni, sütni, meg mindenre, amit én feleslegesnek tartottam. akkor.))
VálaszTörlésAliz, találkozásaim az eltűnőben lévő szakmák művelőivel egyszerre személyessé váltak? Kedves anyukád sok fotóján látszik a mosolygós együttérzés, ami az eredeti szakmájában nagyon fontos volt.
Törlés(Visszanézve számos mulasztásomra jövök rá az anyukámmal kapcsolatban én is).
Különben a Singer több mint 100 éve tökéletesen működőképes. Kellene erről is írnom.