A bogár nagy és ronda. Nyáron a málnabokron araszolgat, ezért is hívják bogyómászó poloskának. Télre hasadékokban húzódik
meg, például bebújik az ablakkeretek alá, várja, hogy a nap jól fölmelegítse a
páncélját, és meg tudjon mozdulni. Ha ilyen jótétemény az ablak lakás felőli
oldalán éri, nyert ügye van.
Átmászik a függönyre, gyakorolja a futkározást, nyitogatja a
vaksi szemeit, miközben a csápjával tapogatózik, talán még hőérzékelőt is hord
a csápok végén, mert igen jól eltalálja, merre van melegebb. Mondjuk, a
radiátor tetején, esetleg a lámpa körül, ahová nagy lendületet véve átrepül, és
egy rendőrségi helikopter hangjait bocsátja ki, amíg a jó forró villanykörtére
rá nem telepszik.
Elfogni leginkább a függönyön lehet. Ilyenkor még lassú, alá
kell tartani egy nagy tejfölös poharat, abba belesodorjuk egy kisebb pohárral,
aminek a száját lefelé tartjuk, nehogy eszébe jusson nagy helikopterzúgással szárnyra
kapni és elbújni valahová.
A világító lámpatestről nehezebb leszedni. A melegtől
felgyorsul a mozgása, a lábai, úgy tűnik, hosszabbak lesznek, fenyegetően
kaszál velük, az egész lénye undort
kelt, amiben csak az a jó, hogy nem annyira rémes mint egy svábbogár, mert
ahhoz ennyire közel menni teljesen lehetetlen volna.
A februári poloskát az ő pohárcsapdájában addig kell őrizni,
amíg a ház ura elő nem kerül. Ekkor szepegve és illő tisztelettel kell
megkérni, hogy vigye ki és távolítsa el a bogarat lehetőleg úgy, hogy vissza ne
repüljön például a fejünkre, vagy kihasználva az ajtónyitást, újra megpróbáljon
a szép tiszta ablakpárkányunkon dekkolni a következő hajtóvadászatig.