Itt ez a nagy fügefa. Jó háttér az idei családi találkozóhoz
a szegedi kertben. Ha még édesapám velünk lenne, elmesélhetné, hogyan és mikor
ültette a fügefát. Nem mostanában volt, az biztos.
Valamikor az ötvenes évek elején kora ősszel éppen családlátogatásról jött
haza. (Akkoriban ugyanis a kötelező óraszámon fölül a pedagógusoknak
ellenőrizniük kellett, hogyan viselik otthon a szülők a gyerekeik gondját.)
Apácskánk felakasztotta a kabátját a fogasra, a zsebében egy nagyobb újságpapírban
rejtőzködött valami. Nyilván a kertészetben dugták a zsebébe a kis fügehajtást,
amit semmiképpen sem akart elfogadni tanítványa apjától. Mit tegyen, elültette.
Pár év múlva egész szép fácska lett belőle, de télre még mindig nagyon óvni
kellett a fagytól. Már hét éves, ágasbogas alacsony fa volt, amikor egyszer
utoljára még körbeásták a férjemmel, ágait szépen a fölbe hajlítgatták,
csomagolópapírral letakarták, körbe jócskán tettek a kifordított földből, a
papírra is szórtak homokos földet, így telelt az egyre erősebb fügefa. Még
néhány szem zöld termés is volt rajta a téli bundája alatt. Tavasszal kibontották a fügetemetőt, a gallyakat, erősödő ágakat alátámogatták, és
attól kezdve már nem kellett télre annyira óvni. Megerősödött,
akklimatizálódott a csemete.
Most látható, mennyien nőttek föl a fa védelme alatt. A férjem meg én hiányzunk innen, már nem bírjuk az utazást. Stali is távozott több éve. Testvéreim gyerekei, unokái itt vannak, meg a mieink is, sőt, két kismama még az idén szülni fog. Ők a kép bal szélén mosolyognak. Ha édesapám itt lenne, együtt örülnénk az ükunokáinak.
