Panasz

Valami miatt a blogspot úgy gondolta, hogy letöröltem a bejegyzéseimet. Pedig nem. Csak átmentettem egy másik helyre a 2016-os bejegyzéseket, ahogyan eddig is minden évben összesítettem egy bérelt helyen a "műveimet". Talán csak szabad? Vagy nem?
Ez itt most egy próba, vajon megjelenik-e az Ezt még elmondom gyűjtőcím alatt ez a panaszos bejegyzés. Ha igen, és lehet hozzá kommentet írni, legalább egy valaki jelezze, hogy látta, olvasta. Köszönöm szépen előre is.

Siess, késő század

Nemrégen Esterházy Péter, most Kocsis Zoltán, előttük Borbély Szilárd, mindannyian meghatározó elméi az alig megkezdődött huszonegyedik századnak. Rejtély, mit látnak ők, honnan tudják, hogy eltűnni ebből a világból, az lesz a jó.

Konstancinápoly
Írta: Csokonai Vitéz Mihály
...
Emelkedj fel, lelkem! - előre képzelem,
     Mint kiált fel szóval egyet az értelem,
S azonnal a setét kárpitok ropognak:
     A szívről az avúlt kérgek lepattognak;
Tárházát az áldott emberiség nyitja,
     Édes fiainak sebeit gyógyítja;
A szeretet lelke a főldet bételi,
     S az ember az embert ismét megöleli.
Eloszlanak a szent s a panaszos hangok,
     Boldogító érccé válnak a harangok.
Azzal sok száz embertárson segítenek,
     Amin most egy cifra tornyot építenek.
Siess, késő század! jövel, óh boldog kor!
     Én ugyan lelketlen por leszek már akkor,
De jöttödre vígan zengem énekemet:
     Vajha te csak egyszer említnél engemet
Úgy e bagoly világ ám rémítne tőle,
     Nemes útálással halnék ki belőle.
________________________________________

Szekerke családi emlékek

Meleg van, mintha késő nyár lenne. A fekete gránitlapokon visszatükröződnek a falevelek, a mécses lángja halványan imbolyog a nappali fényben.

Elolvasom az otthon százszor emlegetett nevet: Dr. Szekerke Lajos. Dédnagymamám egyetlen fia, meghalt 1940-ben. Jogász volt, tanácsnok a Városháza testületében.

Feleségét, Beck Manci fényképészt évtizedek múlva mellé temették. A síremlék gránit oszlopai gyengéden körbeveszik a keresztet, fölül összehajlanak, mint Mózes kőtábláinak lekerekített formája. Nem véletlen a síremlék üzenete.

A fotográfus munkásságát Dr. Gömör Béla professzor kutatta, könyvet jelentetett meg róla. A szegedi Reök-palotában, valamint a budai Kiscelli múzeumban kiállítást rendezett a műveiből.

Valószínű, hogy az itt következő életrajzot is ő írta:

„1891. december 25-én született a Felvidéken, Vágvecsén. (A kis falu szlovák neve: Veca)

A szegedi felsőbb leányiskolát 1907-ben fejezte be kitűnő eredménnyel. A Szeged és vidéke lap végzősökről szóló híradásában őt, mint "keresetlen egyszerűséggel és ezért igen finoman szavaló" leányként említik meg.

A külföldi - minden bizonnyal bécsi - fotográfiai tanulmányokat követően 1915-ben nyitotta meg műtermét Szegeden, a Kölcsey utcában található Patzauer házban. Kapcsolatot tartott fenn szegedi, haladó értelmiségi körökkel. Juhász Gyula révén ismerte meg Gergely Sándor szobrászművészt, kinek felesége jó barátnője lett. Gergely műtermében találkozott Moholy-Nagy Lászlóval, akinek fotóreprodukciókat készített szívességből.1921-ben kötött házasságot dr. Szekerke Lajos jogásszal. A harmincas évek elején a Reök palota második emeletére költöztek, ahol finoman berendezett, szecessziós stílusú műtermet alakított ki az ebédlőben. A város szellemi elitjével állandó kapcsolatot tartottak fenn, akik szívesen álltak a művészi érzékenységgel dolgozó fotográfusnő kamerája elé. Előnyben részesítette a nemes eljárásokat, a modell arcát a kép széleinek elmosásával emelte ki.1950-ben lánya után Budapestre költözött és ott élt haláláig. A fényképezéssel felhagyott. 1989. január 9-én hunyt el, élete 98. évében.”

(Fotográfusok életrajza: Beck Manci.)

http://www.startlap.hu/web/?q=Fotogr%E1fusok%20%E9letrajza%3A%20Beck%20Manci&start=10

Milyen furcsa, 1, 9, 8 ezek a számok az ő életének számai. ( Az enyémek hasonló kiegyensúlyozottsággal ismétlődnek: 0, 1, 9 . Tanulmányozni kellene a kabbalisztikát.)

Manci néni valamiért haragudott rám. Halála előtt megbocsátott. Azt mondta, tévedés volt. Nem akart úgy elmenni, haraggal a szívében, vagy hogy rá haraggal gondoljon bárki is az itt maradottak közül. Zsidónak született, ezt is csak éppen megemlítette dédanyánk, az ő anyósa, nekünk Ómika.

 Ómika fia, Szekerke Lajos, a tiszteletbeli főügyész katolikus volt. Ha össze akartak házasodni, Manci néninek katolizálnia kellett. Volt ilyen törvény akkoriban, a 20. század 20-as éveiben. Ehhez hittant tanult, az oktatását Ómika unokaöccse, a szintén katolizált Majtényi Béla jezsuita pap vállalta. Majtényi Béla sok kitérni szándékozó zsidót vezetett a kereszténység útjára. Tőle tudom, csak olyan tanítványai voltak, akik nagyon komolyan vállalták, ha elhagyják őseik hitét, oda nincs visszaút. Megvilágította számukra a kereszténység, a szentháromság filozófiai alapjait, és a zsidó-keresztény kultúra közös vonásait. Végül olyan emberek jöttek ki a keze alól, akik megtartották a zsidó életviteli szokások egy részét, és furcsa módon, többnyire kitért barátaik voltak. Manci néni napi áldozó volt a Mártírok útjai Ferences templomban.

Az elhíresült zsidótörvények, különösen  az 1939-es, erősen érintette a családot. Szekerke Lajos mint a törvénykezés helyi rendeleteit meghozó testület tagja, egy ilyen értekezlet után halt meg agyvérzésben. Lehet, hogy jogász társainak véleménye megoszlott a zsidók asszimilációját illetően, ő is érintve érezte magát, esetleg személyében érte támadás zsidó felesége miatt, nem tudjuk. Erről a városházi értekezletről hazament ebédelni, az előszobában összeesett és meghalt.

Az egyház egyébként az utolsókig ellenezte a zsidótörvények meghozatalát és rendelkezéseinek lebontását, áttért híveit körömszakadtáig védte, erről egy nagyon érdekes és részletes tanulmányt olvastam,  tárgyilagos, tényekre szorítkozik, érdemes belenézni.

http://mek.oszk.hu/02000/02082/html/farkas.htm

*

De nagyon előreszaladtam a történetben. Manci néni hitoktatóját, Majtényi Béla bácsit is szeretném bemutatni, mert nem mindennapi egyéniség volt. Anyukám másod unokatestvére nagy darab, jó humorú, hangos, okos, vitára kész, nézeteiből egy jottányit sem engedő, egyáltalán nem simulékony alkat volt. Életvitelében annyira egyszerű, hogy szinte szegényesnek mondható. Persze, nem csoda, az ötvenes években nem valami jól fizették a papokat, lakni is valami szűk odúban lakott, biciklivel járt mindenhová, de reverendában, amit biztosítótűvel tűzött fel kétoldalt, hogy tekerni tudjon.

 Dédanyánk sokszor hívta ebédre. Béla bácsi egyetlen tekintélyt ismert el maga fölött: a Mindenhatót. A papokat, a pápát különösen utálta, a klérust piroshasúaknak nevezte, ugye a  cingulusról, ami az egyházi hierarchiában rangot jelentett. Hitoktatói tevékenységét magas színvonalon űzte, tanítványait megválogatta. Csak művelt és fogékony emberekkel foglalkozott. Volt benne valami rejtett felsőbbrendűség, amit ki lehetne elemezni, de itt nagy kitérő lenne.

A maga korában Szeged közismert és mélyen tisztelt alakja volt. Nagyon érdekelte a könyvtár, a könyvtári rendszerek, például a háború után ő „rakta össze” a Somogyi Könyvtár ezer felé menekített anyagát.

Korabeli újságcikkben olvasom:  "Elárvult a szegedi Városi Múzeum. A Tisza-parton járó legalább is ezt hihetné, amikor a kőtörmelékkel eltorlaszolt kapura néz. A kultúrának ez az öreg hajléka testével védett ki 8 gránátot a mögötte ülő lakóházak előtt. Ablakai kitöredezve, bedeszkázva. A főbejáratot még eltorlaszolja az egyik kilőtt oszlop törmeléke; az alsó kiskapun juthatunk az intézet belsejébe.

Mindjárt a folyosó elején, az első szobákban életre bukkanunk.

A tornyokba felrakott könyvhalmazokat emberek válogatják. Az intézet új vezetője,

Majtényi Béla, Pártos Endre könyvtárnok odaadó segítségével igyekszik rendbe hozni

Szeged kultúrpalotáját. Társaságukban végig járjuk a termeket. Sok az üres, feldúlt,

megrongált helyiség….”

http://www.sk-szeged.hu/statikus_html/digitalis/s100/157.pdf

 Szeged, 1944.

 Az idézet Örvös Lajos jó tollú hírlapíró cikkéből való. Elmondja még, hogy

 Dr. Majtényi Béla jezsuita pap, a könyvek és könyvtárak (persze hivatása után) elkötelezett híve a háború után a Somogyi Könyvtár teljes anyagát, mintegy 40 ezer kötetet Kotormány Andrással, Móra Ferenc egykori „adjutánsával” visszamenekítette a tanyai iskolákból a várostól kapott teherautóval (úttalan utakon, még működő gránátokkal teli szórt) tanyavilágból a Tisza partjára, a romos, de a hátsó traktusban épen maradt Kulturpalotába.

Béla bácsi annyira nem bírta az ötvenes évek egyházát és a rendszer szellemnyomorító hatalmát, hogy hosszas kérvényezés után Bécsbe emigrált, és a bécsi Stephansdom

könyvtárában dolgozott. A könyvtárt a hozzá tartozó egyházi könyvgyűjteménnyel egybe rendezte a saját könyvtári elképzelése szerint. (Nem az ETO, úgy tudom.)

*

A bejegyzést régebben közreadtam, most a halottak napi emlékezés hívta elő a történetet. Ha valaki Szegeden a Belvárosi Temető egyetemi parcellája körül jár, nem messzire Juhász Gyula sírjától megtalálja a Szekerke sírt.  

Nyugodjanak békében!

Csúcs-hegyi percek

A történet hét éves. Most lett igazán vége.

1. Cinkenéző macska:

2. Előkerült egy dongó:

3.Engedjetek ki!

4. Most háborog:

5. De úgy szeretnék kimenni!

6. Felcsillan a remény:

7. Sziasztok!

Kiscsikó-sirató

Fehér volt az anyád, te meg fekete,

anyádat elásták, de te nem tudtad,

lefeküdtem melléd, simogattalak,

sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó,

puha volt a füled, mint a kisnyulé,

nyakadon a csengő piros szalagon,

de te nem csengettél, bársony-kiscsikó,

szívedet hallgattam, alig dobogott,

tartottam orrodhoz gyenge tollpihét,

tollpihén a lelked alig remegett,

sirattalak téged, bársony-kiscsikó,

nem kellett már neked a dudlis üveg,

inkább földhöz verted halántékodat,

tejfoggal haraptad piros nyelvedet,

siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,

bőrödet lehúzták, szárítják napon,

sírodat megásták a meggyfák alá,

gyönge a te csontod, mint a babáké,

a hajnali harmat széjjel őröli,

bőrödből csinálnak fekete sipkát,

drága bőrtarisznyát borosüvegnek,

siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,

a gyenge lucernát nyulak csipkedik,

ott ficánkolsz te a csillagok között,

onnan megrugdosod az én szivemet,

minden reményünket befödi a hó,

siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.

Nagy László verse

Pályaképek ismerkedéshez

Tartalmas interjút olvastam a Magyar Hírlap egyik 1991-es számában Röhrig Gézával. A zenéről, a verseiről beszélgetett Jávorszky Béla Szilárddal. A színész akkor magányos, csaknem elkeseredett embernek mutatkozott. Ezt mondja magáról:

http://www.jbsz.hu/rocktortenetikonyvek/52-kezdetek-/956-roehrig-geza-ugy-ereztem-udvari-bolondda-kezdek-valni.html

A legújabb verseskönyvéről Bársony Éva kérdezte a Népszavában. Bár megjelent a kötet több korábbi könyve folytatásaképpen, bevallja: "Azt a jelmezt, hogy költő vagyok, nem tudom viselni". Meg lehet érteni. Könyve címe: "az ember, aki a cipőjében hordta a gyökereit" Életútja akár egy film, olyan meglepő fordulatokat produkál. Itt olvasható:

http://nepszava.hu/cikk/1088852-rohrig-geza-nekem-erre-vezet-az-utam-nincs-mese

Szintén életrajzi vonatkozású közleménnyel bocsátja az olvasók elé az egri könyvtár R.G. Örökbefogadás c. versét. Szomorú adalék az író-költő-zenész-színész-rendező pályaképéhez:

http://www.brody.iif.hu/hu/node/32320

Saul

Megnéztem a filmet. Lehalkítottam a tévé hangját, hogy ne zavarjam a szomszédokat. Ezért a rabok magyar nyelvű suttogását nem nagyon értettem, a német parancsüvöltéseket annál inkább. Meg fogom nézni a filmet  mégegyszer a számítógépen, fülhallgatóval.

Az első benyomásaim közé tartozik, hogy szeretem Sault. Szép, fegyelmezett férfi, megtörtségében is szálfa tartású. Intelligens. A halálgyár korlátai között  mindig felismeri a helyzetet, ha léphet valamit a célja eléréséért. A célja nagyon emberi. A haldoklók között rátalál a kisfiára. A keményen szabályozott tábori rendet kijátszva beviszi a gyereket Mengele rendelőjébe, és egy ismerős  - szintén rab - orvosra bízza. Reménykedik, hogy fia felépül, közben zajlanak a halálgyár mindennapjai. A Sonderkommandó, amelyben Saul dolgozik, a "fürdőbe" küldött tömeg levetett ruháiban kutat, értékek, főleg aranytárgyak után. Ezeket le kell adniuk a fölötteseiknek.

Saul beszökik a rendelőbe, látja, hogy a gyerek halott. A boncteremből a holtakat csuklójuknál megragadva, a puszta földön, a hátukon fekve húzzák ki a kemencék elé. Saul beburkolja a fiát, és vállán cipeli, hogy elrejtse. Nem engedi a többi holttest közé az égetőbe. A Sonderkommandó tervezett lázadásában is csak azért vesz részt, hogy megtalálja a rabbit, egy másik részlegben dolgozó foglyot, hogy káddist mondjon a gyermek  fölött, és eltemethessék a vallás előírásai szerint.

*

 Ebben a táborban minden álságos. A vonatról lelépők óriási gyárépületeket látnak, úgy tudják, itt fognak dolgozni. Számozott fogasokra aggatják a ruháikat, kis csomagjukat, közben németül kiabálnak az őrök: asztalost, más iparosokat keresnek, hogy elhitessék a rabokkal, van jövőjük és békésen menjenek át a szomszédos terembe a zuhanyrózsák alá... Még sok kép jön ezután, felvillanó jelenetek az emberek iparszerű megsemmisítésének rafináltan kieszelt módjairól. Az emberi vágyak és érzések előbb halnak meg. A rabbi nem rabbi, nem tudja az ima szövegét, de elfogadja Saultól a munkadíjat.

*

A szökés a tavaszi zöld fák között a szabadság érzését kelti, az erdei pihenő a faházban nyugtalanító. A néző fél, hogy fölfedezik a szökevényeket. Valaki feljelentheti őket. Például a szőke kisfiú, az utolsó jelenet kulcsfigurája. A mindeddig komor és rezzenéstelen arcú Saul óvatos mosolyában tükröződik a hit, hogy felnőhetnek még emberek a halálgyár létezése után is. Az értetlenül, majd ijedten álló kisfiú megfordul és egyre gyorsabban fut. Visszafelé az ösvényen, ahonnan a rabok jöttek.

*

A filmet sokan és sokféleképpen értelmezik. Jó lenne, ha elmélyültebb gondolatokat ébresztene, a hiány nem a film hibája. Elkeserítő, micsoda goromba kommenteket engednek meg maguknak a magyar emberek a filmhez kapcsolódó fórumokon. Még szép, ha udvarias távolságtartással nyilatkoznak néhányan, amúgy sommásan, hogy jó film, megérdemelte az Oscart.

*

Bővebben az index.hu-n megjelent cikkek gyűjteményéből lehet tájékozódni.

 http://index.hu/24ora/?cimke=saul+fia

http://index.hu/kultur/cinematrix/2016/02/29/oscar-dijas_magyar_film_nyert_a_saul_fia/

A tételes értetlenség, a tárgyilagossággal leplezett rosszindulat bőven kapott teret a film után. A jóindulatnak álcázott megbocsátás szintén.

Félmaraton

Itt van a kisebbik unokám, éppen 21 kilométert futott. Azt mutatja, milyen jó 

kis érmet kapott. Levélben is beszámolt róla, hogyan sikerült legyőzni a távot meg önmagát.

Mamó!

Bocsánat, továbbítom Anyáék felé is a levelet.

De aranyosak vagytok! Igen, jobb voltam, mint múltkor, 8 perccel kevesebb

idő alatt teljesítettem a távot (2:23). Biztosan a versenyhangulat miatt

volt, bár azóta sok erőfeszítést tettem, hogy legalább egy kicsit

gyorsítsak a tempómon, és úgy látszik, sikerült!  Az is nagyon jó volt,

hogy kint voltak Anyáék és Bálint meg egy barátom is. Kételkedtem benne,

hogy egy ilyen rendezvény nekem való, de alaptalan volt, jó érzés volt

másokkal együtt futni, és ami a leghihetetlenebb, hogy nem bosszantott,

hogy mások jobbak.

Nem volt különösen kritikus pont, a budai rakparton levő szakasz volt

húzós, tűző napsütésben - szerintem több mint 30 fok volt -, árnyékmentesen

kellett futnunk a Lánchídtól a Lágymányosi-hídig. Amint visszaértünk a

Szabadság-hídon a pesti oldalra, elviselhetőbbé vált a hőmérséklet, és ez

új lendületet adott. A 17. és a 18. km között a Nyugatinál levő felüljáróra

is sikerült felfutnom, pedig szinte mindenki gyalogolt körülöttem. Volt egy

krampusz, aki úgy próbált motiválni minket, hogy a hátunkba ütött és

olyanokat mondott, hogy "Fussál, mami!". Egyszer a copfomat is meghúzta, de

még ez sem bosszantott fel, csak némán futottam előre. Bár kíváncsi lennék,

kinek ad biztatást az efféle drukk. 3-4 km-enként doboltak, és szinte

mindenhol szurkoltak a futók hozzátartozói, ez viszont nagyon lelkesítő

volt. Több gyerek olyan transzparenssel állt: "Hajrá Anyu, menni fog!". Egy

lánnyal szinte az elejétől együtt futottam, egyszer-kétszer egymásra is

mosolyogtunk, megállapítva, hogy teljesen azonos a kondíciónk. A 13. km

környékén felkiáltott: "Anyukám!", de későn vette észre, már elhagyta őt,

és láttam, hogy egy pillanatig habozik, aztán úgy döntött, hogy

visszaszalad megölelni. Többet már nem láttam a lányt, de ez a jelenet az

egész versenynek megadta az értelmét számomra. Egy apuka a két

kisgyerekével a dupla babakocsival futotta le a 21 km-t, többen pedig

tolókocsival tették meg a távot. Az utolsó 1-2 km volt még nehéz, valahogy

nem akart vége lenni, de a célba érés kárpótolt.

Még egy rövid eszmefuttatás. Az ekkora, vagy még nagyobb távoknál sokszor

váratlanul akadályt állít a futók elé egy fal, amikor elfogy az

energiájuk, és hirtelen olyan gondolatok borítják el az agyukat, hogy semmi

értelme a futásnak, nem is értik, mit keresnek ott. Azt olvastam, hogy a

kezdő futók általában ennek a gondolatnak a megelőzésével veszik fel a

harcot a "fal" ellen, míg a profik felkészülnek rá, hogy szembe kell

nézniük vele. A felmérések szerint a leghatékonyabb módszer az önvívódáskor

az, ha rövid távú célokkal biztatod magad, például ha a 15. kmnél jársz,

akkor azzal, hogy "Ügyes vagy, meg tudod csinálni, el tudsz jutni a 17.

km-ig!", és nem pedig az, hogy "Meg tudom csinálni, beérek a célba!".

Emögött a látszólag kis különbség mögött, azt hiszem, sok gyakorlás és

önvizsgálat áll.

Úgy döntöttem, hogy 2017. októberében a maratonnal próbálkozom meg. Kaptam

egy egyéves edzéstervet hozzá, úgyhogy ha addig nem megy el a kedvem tőle,

a következő fotón még vörösebb lesz a fejem. 

Sok puszi!

Panni

Pihenő egy börzsönyi túra közben

Talán Kisinócra tartott a társaság. Nem egyszer túráztak Kóspallagról az erdőn át a szeretett turistaházhoz. Sok kitömött hátizsákjuk arról szól, hogy egy-két éjszakát készültek eltölteni a gyönyörű nyári Börzsönyben.

Az ilyen túrák nem mindig zökkenőmentesek. A nyűgös legkisebb talán ha három éves, miatta biztos sokszor meg kellett állni. A fotó közepén a farönkön még neki is van pici holmija, hamar rászoktatták, hogy cipelje ki-ki a magáét. Most valami nagy bömbölést visz végbe, a testvére fehér kalapban vele könnyezik. A három éves a neki háttal ülő anyjának sír, kis kezével mintha kérne valamit, mindhiába. Az anya az én tizenéves  nagylányommal kártyázik, észre sem veszik a folyton nyűgös kicsikét. Mellettük a két tini honnan keveredett oda, nem tudom.

A túravezető az édesapám. Nem hagyja, hogy elrontsák a kedvét. Elégedett a túraútvonallal, a megtett távval, arra koncentrál, hogy időre elérjék a kitűzött célt. Nemcsak a természetjáró programokat, minden mást is ilyen következetesen intézett.

Édesanyánk pihen előtte a szépen faragott farönkön. Bal lába mellett látszik a "konyhaszatyor" teteje. A túrákon ellátta a családot szendvicsekkel, sütikkel, rendszerint vitt kakaóport, teafüvet, sót-cukrot, kenyeret, hozzá szalámit vagy kolbászt az erdei szállásokon  fenyegető éhhalál ellen. Az innivalós kulacsát mindenki maga vitte a hátizsákja zsebében.

Édesanyám a fotón számomra ismeretlen fiatal asszony kisfiára mosolyog. Lehet, hogy a hölgy a kóspallagi pedagógusok közül való, kijött az iskolaudvarra  üdvözölni a Börzsönyimádókat

A műkő felújítása

Nyáron kell renoválni a ház kültéri egységeit, nem vitás. Az esős-szeles meg az egyszer fagy, máskor olvad időjárás igencsak megviseli a lépcsőt, a teraszt, a bejárati ajtókat, a kiskaput, a nagykaput, a tetőről nem is szólva. Halaszthatatlan volt a műkő javítása legalább a teraszon. Vállalkozót találni nagy művészet, megállapodni időben és árban még nagyobb teljesítmény, kivárni, amíg megérkezik a szerszámokkal és gépekkel - mert ugye mindaddig módosítható minden megállapodás, amíg át nem adódik az elkészült munka -, az az igazi kínkeserv.

Eljött a várva várt nap. A dögnehéz gépet felhurcolták az emeletre, felcsiszolták vele a megviselt járólapokat, bekenték alapozóval, beragasztották a folytonossági hiányokat, kijavították a csorbult éleket, majd újra felcsiszolták az egészet.

Sokan lakknak gondolják a fényes bevonatot, amit utoljára kennek a szép tiszta felületre, de nem az. Valamilyen műgyanta tartalmú speciális fedőréteg, amely ellenáll az időjárás viszontagságainak.

Majd meglátjuk. Ha továbbra is romlik a hófúvásnak kitett déli oldal, a terasznak azt a szakaszát beüvegeztetjük.

Kapaszkodjunk!

Őrület, hogy körülöttem mindenki stresszes. Rám ragadt, ki akarok jönni belőle. Találtam egy tisztességes pszichotanácsadót, pedig nem kerestem. Csak úgy jött, és bár hülye címe van, tartalmilag nagyon megfelelőnek gondolom. Nem érzeleg, nem tapintatoskodik, nem idézi a divatos bölcselkedő bulvárlelkészek "mély" gondolatait, nem érez együtt, szóval használható szkeptikusok köreiben is.

"Boldogságprogram" az idétlen cím, viszont jó önvizsgálati szempontjai vannak. Aki nem szereti, ha túl sokan, túlságosan sokféleképpen osztják körülötte az észt, Dr. Bagdy Emőke csoportjától várhat megerősítést.

Nehéz szívvel

Pilinszky János
EGY TITOK MARGÓJÁRA

Takard le jól, mit elkövettél,
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő. Tetted
kendő alatt, nélküled is megél,
majd túlnő rajtad, meghalad,
alig először, később azután
gyereksírásként, mint a végitélet,
mikor a bárány elkiáltja magát.

Azt hittem, buszmegálló

Minden nap elolvasom a Délmagyar, az Index, a HVG, a nol, a Metropol híreit, meg ami még eszembe jut. 

http://www.delmagyar.hu/szorakozas/buszmegallonak_hitte_a_bevasarlokocsik_tarolojanal_varta_a_jaratot_egy_idos_neni/2479490/

Tudok ilyet produkálni én is. Tegnap este tévét néztem. Elveszett emberek, lakásvásárlók, mezőgazdasági gépek árverésén résztvevők, ausztráliai állatgyógyászok és más távoli életek képei jöttek elő. Amikor meguntam, ki akartam kapcsolni a tévét, de nem jutott eszembe, hogyan kell. Van négyféle távirányítónk, nem emlékeztem, melyik mire való, és melyiken melyik gomb a kikapcsoló. Ültem, felváltva hol leraktam, hol kézbe vettem a kütyüket, a fejem üres volt, mintha először látnám őket.

Kerestem az interneten öregotthonokat, ahová demenciával bajlódó időseket vesznek fel. Mindenütt többet kérnek, mint a havi nyugdíjam.

Selyömcipó, rongyos kifli

Eredetileg a tarhonyáról akartam írni. Az internetes ételleírások között rátaláltam egy szegedinek mondott tarhonyás csirke receptjére, csakhogy valami részletkérdés nem egyezett az emlékezetemben őrzött képpel, amikor dédanyám tarhonyát gyúrt-morzsolt a fateknő oldalán. Sóhajtott nagyokat. Fehér kötője madzagját hátul a derekán csokorra kötöttük, a ruhája ujját könyékig tűrtük vissza, ha lecsúszott, így vettünk részt mi gyerekek, a tarhonyacsinálás nyári műsorában.

Nem is a személyes részlet hiányzott az internetes leírásból, hanem az, hogyan készül a tarhonya mint a főzés egyik alapanyaga. Írtak a mostani háziasszonyok mindenfélét, hogy reszelik, meg sok lisztet használnak közben, hogy ne ragadjon, szóval hiteles receptet kerestem, mert nem úgy volt, ahogy írták.  Ebben Bálint Sándor három kötetes néprajza, A szögedi nemzet segített.

Megtaláltam én mindjárt a tarhonyacsinálás néprajzos leírását, de a szöveg nem engedett el. Mint a templomi olvasón a szemek, jöttek előbb a szegedi városrészek, majd a nagytáj helységnevei, leírásuk, történetük.  Majdnem mindenütt lakott valaki rokon vagy ismerős. A családneveket a török fennhatóság adózólistái, a későbbi idők bővülő névsorát  az egyházi anyakönyvek őrizték meg. A foglalkozásnevek jelentése érdekesen mutatta a szegedi nép életét, nem gondoltam, hogy ilyen sok vízhez kapcsolódó név maradt fönn. A börcsök, a kormányos, a csapó, még sok más, nem írtam ki sajnos.

Persze, nem minden névnek van jelentése, de vannak igazi szegedi nevek, például a Csamangó, a Paplógó, Csonka, Szeles, Szél, Lele... a neveket előbb ismertem meg, mint ahogy kimehettem kiskoromban az utcára. Anyuék hozták haza a dolgozatfüzeteket falusi nevekkel  a vinyettákon. Megjegyzem, szorgalmas, rokonszenves, eszes tanulóik voltak a kereskedelmi iskolában. De ez már a háború után volt. Bálint Sándor néprajzi gyűjtése jóval előbb kezdődött, vissza is kanyarodom hozzá.

   A szögedi nemzet  második kötetében céhek és ipari munkák keltek életre. Úgy látom, a földművelők szavai, fogalmai tovább éltek, mint a kihalóban lévő iparok jobbára német eredetű szavai. Neveket is sorol a tanár úr: régi szegedi családok vitték tovább az ipart és mint virilis polgárok járultak hozzá a város terjeszkedéséhez anyagi és szellemi értelemben egyaránt.

 Az iparosok között megtaláltam anyai nagymamám családnevét, nem is volt másik Szekerke (Szekörke a professzor úr fölsorolásában) a víz utáni újjáéledésben. Amikor Dorozsma tanyavilága kialakult és szőlővel fogták meg a homokot - persze, a filokszéra után -, a dorozsmai határ 18. század végi térképén Szekerke-hegyet is találtam. A későbbi szegedi ipartörténetből sem hiányzott nagymamám családneve. Jó volt az őseimről olvasni a szűrszabó céh dokumentumai között. 

A szögedi nemzet harmadik kötete 950 oldalon szól a szellemi hagyományokról, babonákról, hiedelmekről, a templomi énekekről és általában az egyházi év eseményeihez kötődő szokásokról. Kálmány Lajos népmesegyűjtése, de még a huszadik századi mesemondók lejegyzett meséi is elolvashatóak ebben a nehéz, vaskos kötetben. Kottát is olvashat, akit az érdekel, milyen dallamváltozatokban él tovább Szeged népének ajkán sok régi ballada, betyárének és búcsúi, körmeneti dallam. Hosszúra  nyúlna, ha mindezt részletesen ismertetném.
*

A vékonyabb második kötet konkrét fizikai munkáihoz vissza-visszatérek. Eszembe juttatnak sok régi, gyerekkori látványt a Mars tér kirakodóvásárairól, a piacozó tápai asszonyokról. Ők például jellegzetes csíkos harisnyát, legalább hét egymás fölé kötött széles szoknyát viseltek. Amikor kislány voltam, nagyon tetszett a tarka csíkos harisnyájuk, mindegyik csíkban más színnel belehímzett pöttyökkel, virágokkal. Van is ilyen kép róluk Bálint Sándor könyvében, csak nem ezekkel az újmódi nagy pöttyes díszekkel a csíkokban. 

Jó volt a piacon nézelődni más miatt is. Felejthetetlen jó illat terjengett  a pékek sátrainak környékén, úgy árulták a  puha fehér bélű selyömcipót, mint manapság a Lidlben a croissant-t, frissen sütve. Jelzem, volt croissant is a szegedi régiségben, csak rongyos kiflinek hívták. Ma már a szegedi pék kiflije francia néven a nemzetközi áruházláncban büszkélkedik.  Az akkori pékmester nyilván mesterlegény vándorlásakor hozta haza a receptet.

A piacon a pékek sátrai mellett házi száraztésztákat is árultak. Három decis, félliteres bögrével mérték ki  fehér vászonzsákból tiszta papírzacskóba. Csigatészta, metélt, sifli, eperlevél, ilyenek várták a vevőket. A kézi tarhonya fogyott akkor is, most is.

 Amikor dédanyánk tarhonyát csinált, előszedett öt-hat kiló fehér lisztet, minden kiló liszthez fölütött öt tojást és  fél tojáshéjnyi vízzel lazította a masszát. A nagylyukú rostán átnyomkodta a keményre gyúrt anyagot,  a teknő oldalán nyomta, sodorgatta, morzsolta, apró lyukú rostán eresztette át a levesbe, tejbe szánt kisebb gömböket, a nagyobbakat meghagyta  krumplis tarhonyába, a még nagyobbak pirítva szolgáltak a marhapörkölt mellé. Ha azt akarta, hogy hamar száradjon a kellő méretet elért tarhonya, tojásfehérjébe mártott ujjaival gömbölygetett rajtuk egy sort a fateknő oldalán, de semmiképpen sem adott hozzá lisztet, nehogy a készre főtt tarhonya mászkos legyen. Na, ugye. Megvan mindennek a maga oka, még a tarhonyának is.

Július végén a több kiló lisztből gyúrt tarhonyát napon szárítottuk. Dédanyánk kihúzatta a huszonnégy személyös ebédlőasztalt a teraszon, fehér damasztabroszt terített rá, arra öntötte a  tarhonyát. Az erős napon néhány napig szikkadt, majd száradt az ebédnek való. Titokban mi gyerekek is belekavartunk a száradó tésztába. Friss szaga volt a tojástól, a finom, rücskös  gömbök  halkan csörögtek a kezünk alatt.  

 Télen a tejbe tarhonyát vártam a legjobban. A szombati ebédhez főzte anyánk: cukorral kikevert tojássárgát és habbá vert fehérjét vegyített a tejben főzött tarhonyához, zsírral kikent zománcos lábasban a sütőben átsütötte, amikor kifordította,  baracklekvárral kente meg a tarhonyatorta tetejét.

Ez az új sziklakert

Az anyáknapi virágokat ültette össze az én jószívű férjem. Elment a horgásztó környékére kövekért, földet hozott zsákban, dolgozott erősen.
Körben kinőtt az orvosi zsálya. Mire virágot bontanak, sokkal magasabbak lesznek. Kék fadongók szoktak rászállni a rendkívül erős illatú lila fürtökre. Lehet látni a dongókon, hogy alapvetően békés társaság.

Tulipánterápia

Ezek a fényképek jóféle Olympus géppel készültek. A ház ura szerzett örömet, ha már nem tudok a tulipánágyáshoz evickélni, legalább a fotóin vegyem szemügyre, mit tudnak a hollandi kertészek.

Nézzük meg hátulról is:

Ezen a képen a rózsabokor is látszik:

Közeledünk!

Nem vitás, melyik a legszebb:

Itt van az egyetlen rózsaszín példány teljes pompájában:

Testvérek sárgában:

Újra együtt:

Térdszalagrendet küldök Esztergomba

Bár nem vagyok egy Salisbury grófnő, térdszalagom van, illetve volt ez idáig.

Történt, hogy a háromnapos nemzeti ünnep előestéjén szilánkosra zúztam a bal lábfejemet, amelynek dagadását és fájdalmasságát kénytelenek voltunk bemutatni az ügyeletes sürgősségi ellátó helyen. Az ottani, több órás várakozás után készült röntgenképek mutatták meg, mi történt avatag csontjaimmal. Feldagadt a talpam is, fájt, hiába próbáltam a kezelőcipőnek nevezett otromba tárgyat a törött lábfejemre erőltetni.

Telt-múlt az idő, tíz nap alatt  kétszer voltunk kontrollon, ellenőrizendő, javul-e a lábam. A röntgen szerint nem javult, viszont lelappadt a talpam. A pavilonok között tolószékben tologatott szegény férjem, kimelegedve a sürgősségi épület folyosójáról elorzott szék szállításában és lázasan a száz beteg között megszerzett influenzája miatt.

A harmadik kontroll (10-től 2-ig várva a bebocsáttatásra) gyászos eredménnyel zárult: a doktor úr aláíratta velem, hogy nem viselem a kezelőcipőt, és a kilátásba helyezett műtétre sem tartok igényt. Mert nem. (Gondoltam, megyek másik orvoshoz Pestre. Mellesleg voltam ott  is. A cipőt fölöslegesnek találta, a térd alatti vérömlenyre jegelést javasolt. Műtétet csak akkor, ha 20 éves lennék. Megnyugtatott, hogy bármit mutat is a röntgen, idővel helyre jön a lábam.)

 Húsvét után mégis használatba vettem a gyógycipőt,  már nem fájdította a talpamat. Viszont a  cipőben kifordított lábfejjel lépegettem, hiszen doktor Sz.I. erősen a lelkemre kötötte: csak a sarkamra lépjek, ezt meg másképpen nem tudtam teljesíteni az eredendően iksz formájú térdem miatt. Hogy miféle statikai meggondolásból működött ilyen módon a lábam, azt nem értem magam sem, viszont az újabb két hét (és gyakoribb mozgás?) múlva a térdem megdagadt, forró és vörös lett, miközben az eséskor keletkezett vérömleny szépen felszívódni látszott.

Vajon összeforrt-e a törés? Sose fogom megtudni. Elmentünk a körzeti orvoshoz is, kikértük a véleményét. Szerinte a rendellenes tartás miatt gyulladtak be a hajszálerek a térdízülettel együtt. Óvatosan tudok állni, lépegetek mint egy exkavátor, naponta fél órát. Ha a térdem nem fájna, nem keményedett és vastagodott volna meg a térdszalagom, akár kirándulni is mehetnék. Esetleg az esztergomi traumatológiának ajándékozzam mint egyszeri és visszavonhatatlan kitüntetést?

Külön elismerésben részesülhet a termetes éjszakai röntgenorvos. Sajátos vidéki  humoránál volt, amikor utánam hozta a méretre állítható lyukacsos botomat és ezt a szózatot intézte hozzám:

- Mamika, a géppuskáját nálam felejtette!