2017. október 17., kedd

Özvegy Szekerke Lajosné



Makón született 1869. május 3-án.  Amikor én születtem, 70 éves volt. Velünk lakott haláláig. Nem volt türelmes hozzánk egy cseppet se, nem játszott, nem mesélt, tűrte, hogy veszekszünk vagy egyszerűen csak hangoskodunk a testvéremmel, és millió panasszal fogadta a munkából hazatérő felnőtteket. Hát, miről is beszélt volna szegény, hiszen a napi élményei a mi rosszaságunkhoz kötődtek. Néha kézimunkázott, megmutatta volna szívesen, hogyan tekergessük a fonalat kötéshez, horgoláshoz, de ezt se tette vonzóvá, az ő szemében az élet kizárólag kötelességteljesítésből állt. 

Rikán, de érdekesen mesélt a fiatalkoráról. Látogatást tettek Ferenc Józsefnél egy makói asszonyküldöttséggel, ez nagy élménye lehetett, mert többször is előhozta. Szerette szidni, bírálni a cselédeket, de még a barátnéiről is jól lehúzta a vizes lepedőt. Ha valamelyik hibásan szabott ki valamilyen anyagot, azt jól összeábdálta, ha ha felületes volt, akkor csak úgy átabotába csinálta meg, ha az olvasókönyvünkben ellenőrizte, jól begyakoroltuk-e a kijelölt bekezdést, elégedetlen volt, amiért baggadozva olvastunk. Iskola után otthon a barhent ruhánkat kellett fölvenni, az volt a háziruha, a háború után burizsból főtt sokszor a leves, de azt mi gyerekek, nem ettük meg, akkor sem, ha büntetést kaptunk miatta. A bodagot se szerettük.

 Amikor eljött valamelyik kártyapartner barátnője, a muszka tisztöt bírálta, akit bekvártélyoztak hozzánk. A játékainkkal habókosak voltunk a szemében és a zsákos embörrel fenyegetőzött, hogy majd odaad neki bennünket. Ha keresett és végre megtalálta azt valamit, felkiáltott, hogy ehun van ni, most is fülemben  a reszelős hangja.  Korán elhalt férjét, a mi dédapánkat nagyra becsülte. Jogász volt, adóügyi tanácsnok, őutána kapott dédanyánk egy kis kegydíjat a várostól. Szép göndör bajússza vót és "fidélis vót" ezt mondogatta róla.

Dédanyánk nemcsak a férjét, a gyerekeit is korán elvesztette. Lánya, a mi nagymamánk még a születésünk előtt meghalt,  fia, a szintén jogász  tiszteletbeli főjegyző akkor halt meg, amikor Magyarország belépett a háborúba.
Dédanyánk túlélte a gyerekeit. Szegeden, 1955. aug. 29-én temettük. Abban a tizenöt évben, amit együtt töltöttünk, sok régi magyar szót tanultunk tőle.

2017. október 12., csütörtök

Most kezdem őket szánni, szeretni



Apai felmenőimről nem sokat tudok. Kárpátalján éltek, falusi emberek voltak. Apai nagyapám iratai között maradt meg néhány születési és házassági anyakönyvi kivonat, sőt családfát is készített. 1942-ben keltezte. Nyilván akkor szedte össze az adatokat, amikor mindenkinek igazolnia kellett a származását.
Nagyapáék családjában majdnem mindenki Nagybányán illetve a környékén született. A város most Romániában van, a régi Kogutovitz térképek mutatják: a hajdani  nagy Magyarország területén Szatmár megyéhez tartozott.
*
Édesapám Királyházán, a jelenlegi Ukrajnában született, az ő anyai felmenői igazi kárpátaljaiak voltak. Ungvár, Munkács, Aknaszlatina, Latorca folyó, Huszt vára családi helyszínek voltak ritka és hiányos emlékezéseikben. Nemzetiségi szempontból vegyes eredetűek: magyar, ruszin, sváb keveredés jött létre a házasságkötések révén. Én magam svábos küllemet örököltem, aminek sokszor láttam kárát életem folyamán.
*
Lakner nagyapám szülei Nagybánya külterületén, Kapnikbányán éltek. A dédapám kovácsmester volt, dédanyám a műhely mellett kis pálinkamérést tartott fenn, hogy a várakozó kocsisok, bányászok vas eszközeik javítására várva vidámabban múlassák az időt.
Itt van a dédszülők két igazolványa, akkor kapták, amikor 1930-ban Magyarországra jöttek Dányba. Ebben a Pest megyei faluban volt nagyapám kántortanító, és úgy gondolták, hogy öreg szüleiket az igen nyomorúságos kapnikbányai viszonyaik közül kimenekítik és itt gondozzák őket. Sajnos, a lakhatási engedélyt csak egy évre kapták meg, utána mint román állampolgároknak, vissza kellett menniük Nagybányára. Két szegény öreg, fogalmam sincs, miből, hogyan éltek ezután. A műhelyét biztosan fel kellett adnia sokkal előbb, hogyan is dolgozhatott volna mint kovács 89 éves koráig. A rövid magyarországi intermezzo után talán nagyapám öccse segítette őket, ez csak feltételezés, semmi konkrétum nem tudható róluk a továbbiakban. Az igazolványképek bizonyítják, milyen  egyszerű emberek voltak, a dédanya még a nevét se tudta rendesen aláírni. 


 
Kovácsmester dédapám törekvő ember lehetett.  Taníttatta nagyapát, ő az oklevelét a szatmári tanítóképzőben szerezte meg. Sok szolgálati helyen megfordult, mert állami tanító volt ugyan a végzettsége szerint, de akkoriban, a századforduló utáni évtizedekben  kántori teendőkkel a tanítókat bízták meg a helyi plébánia részéről. Ilyenformán nagyapám kettős főnökség alatt tevékenykedett, eleget tett mind a világi, mind az egyházi előírásoknak. Az ő idejében a legtöbb falusi templomban nem volt orgona. Harmóniumon játszotta a miséhez kapcsolódó dallamokat, zsoltárokat, de az egyházi muzsika másképpen is fogva tartotta. Templomi zenéket szerzett. Könyveit kiadta a Szatmár megyei egyházi társulat, három munkája az Országos  Széchényi Könyvtár adatbázisában is megtalálható.  
*
A mek. oszk. könyvtárában hozzáférhetőek:
3510. Lakner Ernő: Ave Mária. Szöveg: Rézbányay Józseftől. Cluj [Kolozsvár, 1926.] Lit. Blaga. 20  l. 21 cm.
3511. * Lelki harmat. Ének- és imádságoskönyv. Baia Mare-Nagybánya, 1922. Szabadsajtó rt. Szatmár. 96  l.
3512. Lelki harmat. Katholikus imádságos- és énekeskönyv. Összeáll.: —. [Kolozsvár, 1924.] Minerva rt. kiad. Bolyai kny. rt., Marosvásárhely. 280  l. 12 cm.
(Ez itt részlet Monoki István: Magyar könyvtermelés Romániában 1919-1940 c. művéből)
http://mek.oszk.hu/00000/00027/html/
A kötet bevezetőjében Dávid Gyula ír a romániai magyar nyelvű könyvkiadás  mintegy száz évéről.  Megmutatja  a magyar nyelvű könyvek helyét az egyetemes kultúrában. Egy perifériára szorult kultúra képviselői az én nagyapám munkái is, de csoda, hogy van egy hely, ahol  hírmondóként megőrizték őket.
*
Még egy dokumentumot találtam apai nagyapám hátrahagyott iratai között. Érdemes figyelni rá. Trianon után a magyar embereknek igazolniuk kellett, hogy magyarok, és folyamodniuk kellett a magyar állampolgárságért, ha az elszakított területekről az új magyar hazában szerettek volna élni. Nagyapám  visszahonosítási kérelmében ez állt:

 






2017. október 9., hétfő

Műhelyek a házban


   
Valamilyen csoda folytán 1951-ben vagy 52-ben visszakaptuk a házunkat. Nyilván rájöttek a tanácsnál, hogy pénzbe kerül a fenntartása, miközben jelentéktelen hasznot hoz a két kisiparos műhely meg a hatósági húsbolt üzemeltetése. Más oka is lehetett a nagylelkűségnek, talán éppen a biciklijavító bérlő jó kapcsolatai játszottak közre. Bandi bácsi nagyon ügyes ember volt, nemcsak a szakmájában. Jó kapcsolatokat ápolt a városi sportvezetőkkel, érmeket, jelvényeket gyártott megrendelésre, meg átjárt az akkori Jugóba határsávigazolvánnyal. Rokonai részvételével ott is művelte az iparát.  Szerszámokat tervezett, néha újra gyártott egy-egy elromlott és már nem javítható munkaeszközt, esetleg spéci szerszámot talált ki valamilyen addig nem végzett munkához.

Ezekben a korai években történt, hogy megbízást kapott a köztisztasági vállalattól, tervezzen olyan gyalogosan tologatható  kocsit, amelybe az utcaseprők hatékonyan tudják összegyűjteni és szállításra előkészíteni a piaci napi szemetet. Akkoriban még lovaskocsikkal jártak be az őstermelők a környező tanyákról, iszonyatos mennyiségű szalma, lótrágya, újságpapír, romlott zöldség, elhullott baromfi, galamb maradt a piaci nap után a jókora téren. Aszfalt helyett keramit téglával volt kirakva a kocsiút, csúszós volt a szennytől, de takarítás után fényesen ragyogott, jó volt ránézni a sárgán fénylő belső utakra.

Bandi bácsi tudta jól, mire vállalkozott. Azt hiszem, ma ergonómiai szempontnak hívják a munkavégzéshez legcélszerűbb formák megtervezését. Szemétgyűjtő kocsiját fémlemezből hajlította és szegecselte össze, az öblös tartály szélére keskeny tartókat tervezett a lapát és a cirokseprű számára. Mint a talicskát, úgy lehetett tolni a szemetest, két jókora átmérőjű biciklikeréken gurult,  emlékeztetett a régi velocipéd kerekeire. A tartály kiürítését kinyitható ajtó segítette, visszazárni - vagy csak időszakosan kitisztítani(?) -  magasnyomású vizes öblítés után lehetett. Nagyon sokáig használatban volt, amíg az utcaseprőket föl nem váltották a takarítógépek. Remélem, a városi műszaki régiségek gyűjteményében (ha van ilyen),  Bandi bácsi kerekes szemétgyűjtője is helyet kapott, hogy a homályos emlékeztünkben életre kelhessenek ezek a retro darabok.

Csak néhány éves lehettem, amikor kidugtam a fejem a terasz rácsán, de visszahúzni már nem sikerült. Bandi bácsi jött föl, hogy kiszabadítson.  Megmelegítette a kovácsolt vasrácsot a fejemtől távolabb, így tágabbra feszítette a térközt, apánk meg kihúzta a fejemet a rácsok közül. Nem tudom, mivel melegítette meg a kovácsolt vasat, hogy mozgathatóvá lágyult. Aki erre emlékezhetne, már egy sincs köztünk.
Később, a hatvanas évek elején a műhelyben nemcsak bicikliket, hanem motorkerékpárokat is javítottak. Finom rézcsövek tekervényes hajlítgatására emlékszem, meg arra az elviselhetetlen szagra, amelyet egy bizonyos karbidlámpának nevezett eszközzel hoztak létre. Azt sem tudom, világított-e vele a homályos műhelyben, amíg hegesztenie kellett a fényes rézcsöveket, vagy másra használta, de az biztos, hogy gáz keletkezett, miközben dolgoztak a karbidlámpával. Már az utca végéről érződött, mikor hoztak motort Bandi bácsinak javításra.

A szomszédos műhelyben  (de még a mi házunkban) másfajta munkát végzett Lajos bácsi a piacra igyekvő vagy onnan a villamoshoz siető megrendelők számára. Gyorsan dolgozott, szakszerűen, mellesleg igen jó, forgalmas helyen nyitotta meg a műtermét. Millió igazolványképet csinált villamosbérlethez, személyi igazolványhoz, tagsági könyvekhez, meg amihez fénykép kellett a régi időkben.

Művészi fotókkal is kisérletezett. Ezeket nem mondanám kivételes munkáknak. Ő maga szelíd, figyelmes, tisztességes ember volt. Nagyon alacsony bérleti díjat kértek tőle a szüléim. Megpróbálta viszonozni azzal, hogy a családunk tagjairól, később a gyerekekről, unokákról készített fényképekért nem fogadott el pénzt. Mostanáig a fülemben van, ahogy beszélt. Sváb származású volt, nem is tudott rendesen magyarul, főként a kiejtése hangzott idegenszerűen a dél-alföldi utcában. Azt mondta apánknak lakbérfizetés mellé, hogy "Minden évben mekcsinálom a tyerekeket." Pedig nem éltek valami fényesen, ahogy akkoriban senkinek se ment jól. Talán Bandi bácsi a járműveivel keresett annyit, hogy Jugóból narancsot, kakaóport, Vegetát, rumpuncsot hozott karácsonyi ajándékba, szintén az alacsony bérleti díj kompenzálásaképpen.

Anyukámat egyszer nagyon megsértettem azzal, hogy Pestről hazalátogatva először a lenti lakókat, műhelyeket kerestem föl, és utoljára hagytam a szűkebb családot az emeleten. De a házbeliek szinte a születésem óta velünk voltak, többet és közelebbit jelentettek számomra, mint némelyik rokon.

2017. október 1., vasárnap

Virágom, virágom




Az egyszeri virágoskert L alakban fogta közre  az udvart. Mielőtt megszületett volna a virágoskert, formára nyírt buxus és kovácsoltvas rácsos kapu választotta el az udvart a gyümölcsfákkal telepített kerttől. A buxust a háború alatt vagy inkább utána megtámadta az amerikai szövőlepke, olyan pusztítást végzett, hogy az örökzöldet ki kellett szedni.  Juci néni azt kérte, hadd ültessen virágokat a bukszus sávok  helyére. Nagyon sokféle egyszerű falusi virágmagot vetett el, nyár elejére széles sorokban pompázott a petúnia, a lilán csüngő pulykatakony, a sárga büdöske, az illatos  dohányvirág, meg aminek a nevét se tudom. A téglafal aljában portuláka ragyogott ezer színben, és a következő években majdnem minden magától hajtott ki, szaporodott,  gyönyörű volt. Köztük  a lépcsőig jönni valódi örömet okozott. A derű és a jó hangulat megalapozása  a virágszőnyeg nélkül nem jött volna létre, az biztos.
Juci néni ablaka elé futórózsát ültetett, a töve köré hagymásokat, hogy kora tavasszal is szines legyen az udvar. Volt olyan év, hogy a rózsa felszaladt a két méter magas téglafalra, ez választotta el a kapubejárat melletti belső járdánkat a szomszéd gazdasági épületeitől. Mégse volt hűvös a bejáró. A déli fekvésű házfalat átmelegítette a Nap, az alsó lakás ablakai mindig fényben úsztak. Télen az áttelelésre bevitt futó filodendron mint egy bokor, úgy ölelte körbe a munka- és ebédlőasztalt meg a régi konyhai támlás padot. A betérő vendég mindig ezen ült. A pad ülőkéje felhajtható volt, benne gyűlt a szennyes ruha. Persze nem sokáig, mindig sor került a kismosásra a hátsó udvarban a közösen használt mosókonyhában.

Amíg dédanyánk élt, mosónő járt a házhoz, a dédi halála után megelégedtünk a Patyolattal. A házi mosás annak idején különben nagy előkészületekkel járt. Apánk szerezte be a hozzávaló kékítőt, a mosószódát, később a hipót. Ő vette meg a piacon a gyökérkefét. Hajnalban ő gyújtott be a rézüst alá a katlanba, hogy a víz jó forró legyen, mire Jernei néni hozzáfog a mosáshoz. Nem emlékszem, mikor és hogyan, milyen teknőben ázatták be a fehér vászon ágyhuzatokat, a törülközőket, talán előző este Juci néni.  Az áztatásra azért is kellett gondot fordítani, mert a fateknőnek meg kellett dagadnia ahhoz, hogy ne eresszen.

 Előző napon a szennyes ruhát előkészítették odafönn a lakásban.  Anyu és dédanyánk kétszer is átszámolta, hány lepedő, hány paplanhuzat, miegyéb került le a mosásba. Mintha attól féltek volna, hogy valaki ellop belőle egy-két darabot.  Ez egy nagyon régi beidegzett szokás volt a polgári háztartásokban, nálunk csupán arra szolgált, hogy ellenőrizzék, hány lyukas, szakadt, foltozásra, javításra váró holmit kell majd kiválogatni a száritás és a vasalás után. Vasalni is Jernei néni jött el. Bizalmas, jó segítője volt a családnak, dehogy feltételeztek volna róla bármi rosszat! Egyébként ő vált meg tőlünk. Évtizedes munkába járástól öregkorára ízületi gyulladásokkal küzdött,  és kénytelen volt felmondani a kuncsaftjainak.  Elbúcsúzott tőlünk is, meg a munkától is.  Sajnáltuk Jernei nénit. Mindig szeretettel és tisztelettel bántak vele az anyuék, egyébként a többi alkalmazottal is egyenrangú emberként  bántak. Tőlünk, gyerekektől szigorúan megkövetelték a rendes viselkedést másokkal szemben.
*
A mosókonyhában nemcsak mosóvíz melegedett a nagy vörösréz üstben. Ősszel a katlant kihozták az udvarra, gyenge tüzet gyújtottak benne, és a lanyha meleg rézüstbe beleszórtak egy kiló jó érett szilvát magostul. Ha levet eresztett, kiszedték a keveréket az üstből, rostára tették, és a legnagyobb fakanállal átnyomkodták, hogy átmenjen rajta a gyümölcs megfonnyadt húsa, héja, a magja meg maradjon fenn a rostán. Ezt a műveletet dédanyánk vezényelte, ahogy a lekvárfőzésre is felügyelt. Mindig szólt, mikor kell tenni a tűzre, és a hosszúnyelű lekvárfőző kanállal kitartóan kavargatta a rotyogó főzetet. Ha jó sűrű lett, szétmérték üvegekbe, hagyták kihűlni, nem dunsztolták, mint a többi lekvárt. A szilvalekvár teteje jól bebőrösödött, akkor kötözték le pergamennel. Valahogy tovább száradt és sűrűsödött a hólyagpapír alatt a feketés-vörösesre főtt csemege, télen jobb volt, mint az aszalt szilva.
*
A rézüstben szappant is főztünk. Sajnos, nem tudom, milyen adalékok kellettek a házi szappanfőzéshez. Arra emlékszem, a spejzban volt egy ütött kopott kék öntöttvas fazék, abban gyűjtöttük a szalonnabőrt, avas szalonnát, mindenfélét, ami a szappanfőzés alapanyaga volt akkoriban, amikor még a vidéki életvitelhez természetesen tartozott hozzá a mosószappan házi előállítása. Lehetett kapni a piacon is háziszappant, de dédanyánk sajnálta kidobni a hozzá valót, ezért került sor évente egyszer a szappanfőzésre. Apánk vitte föl a padlásra a  fadeszkákon  formára vagdosott szappandarabokat. Ott száradtak még heteken át, mielőtt haszálatba vették volna a különben nem túl jó illatú szappanokat.  
*
Amikor az otthoni nagymosás helyett Patyolatba vittük a mosnivalót, apánk a mosókonyhában teleltette a leánedereket meg a daturát. Csodálatos nagyvirágú fás szárú növény volt ez utóbbi, de a rózsaszín leánderek is meghálálták a gondoskodást. Télen persze nem kaptak vizet, csak a talajt permetezte meg apánk, védve őket a teljes kiszáradástól. A mosókonyha levegője mindig párás volt, tavaszra el is szaporodtak a levéltetvek. Legrondábban a vastag fehér vattaszerű réteget eregető gyapjas levéltetvek tudták összeszőni szegény fácskák ágait, megmaradt leveleit. Apánk, mielőtt kihozta volna a fényre a kis fákat, lezuhanyozta őket a mosókonyha lefolyójára állítva, és káliszappanos oldattal tetvenként kaparászta le a megtámadott részeket. Eltartott egy darabig, mire a kis fák visszanyerték az előző évi szépségüket.

2017. szeptember 24., vasárnap

Közös tűzhelyen sült az oláj palacsinta




Azt mesélte Juci néni, hogy az uradalmi cselédlakásokat nem könnyen osztották szét a jelentkezők között. Csak a családosok kaphattak egy-egy szobát mellette kamrával, belépni pedig a konyhából lehetett, ezt együtt használták az átelleni lakókkal. Amíg csak egy-két gyerek rángatta az anyja szoknyáját a vacsoráért, még megosztoztak valahogy a helyen, de egy népesebb szomszédsággal összezárva nem volt könnyű az életük. A nők gyakran veszekedtek, kiabáltak, de amint ettek, megnyugodtak és szent volt a béke. Csillagos estéken kiültek a házak elé, danoltak, tamburáztak, magyar nótákat, román és szerb népszerű dalokat, mert ezen a soknemzetiségű tájon leginkább a nótában fértek össze.
Ha valaki kíváncsi a hazai déli, délkeleti  népesség régi kultúrájára, esetleg szeretné megérezni, milyen volt a hangulat Juci néniék cselédsori estéin, két ma is látható-hallható  szemelvénnyel tudom bemutatni. Egyik az Emir Kusturica filmjeiben - különösen az elsőben -  a cigányos-szerbes kísérőzene eredeti, a másik a szerbiai 3+2 együttes keserves mulatós számai, a Csipkés kombiné meg a Sárgul már a kukoricaszár és a többi örökbecsű nóta tamburával kísért szólóénekesének utánozhatatlanul szerbes kiejtésű magyarságával előadva. A youtube-on megtalálható mind.

Télen  is danolásztak, mellé kukoricát főztek sós vízben, azt adták egy kis mézzel a gyerekeknek, de ha a vacsora zsírosabb volt, mint például az oláj (így ejtették az oláh, azaz román) palacsinta nevét, akkor már más csemegéhez aznap senki sem jutott.  A közös tűzhelyen minden család a saját élelmiszereiből főzött. Tarhonya- vagy krumplilevest, tejlevest, amire vigyázni kellett, le ne égjen a levében főtt metélt tészta. Főztek savanyú káposztát kis szalonnával, pároltak újkrumplit zöldpaprikával, minden nagyon finom volt, kóstoltam, amikor Juci néni nosztalgiakaját főzőtt. A majorságban nagy ritkán  húst is kaptak a családok, például, ha kitört a lába valamelyik tehénnek, a húsát szétosztották a cselédek között.

Az ilyen "leértékelt" hús az ötvenes években, amikor a majorsági család már nálunk lakott, hozzáférhető volt pontosan a mi házunkban. Az utca felől ugyanis három üzlethelyiség foglalta el a földszintet, ezekből egyet hatósági húsboltként üzemeltetett a tanács, hetenként többször is jött szállítmány bontott húsokkal, rajtuk a hatósági állatorvos pecsétjével, hogy fogyasztásra alkalmasak. Rettentő hosszú sor állt ilyenkor a kapu előtt, alig lehetett bejönni az udvarba a fecsegő, cigarettázó, hangoskodó tömegtől. Juci néniéknek és a többi lakónak félretett a hentes egy-egy jobb darabot. Ledarálták, esetleg apróra vágták pörköltnek, nagyon jó illatok várták ilyenkor a hazatérőket.
Juci néni férje mint kocsirendező, nehéz munkát végzett. Éhesen, szomjasan ült este az asztalhoz, de volt, hogy annyira fájt a háta, dereka, hogy előbb hasra feküdt, és a kisfiát sétáltatta a hátán, vállán. A könnyű gyerekláb végigtaposta a meghúzódott inakat, izmokat, elégedett sóhajjal ült ezután Illés bácsi a vacsorához.
Bizony, előfordult, hogy nem minden este telt el ilyen békésen. A vasuti dolgozók nagyon ittak, a brigádok együtt jártak berúgni. Ha Illés bácsi kapatosan ért haza, Juci néni lefektette, borogatta a homlokát, vigasztalta, hogy mindjárt jobban leszel Apusom, csitította, ha részegségében handabandázni kezdett. Azt mondta, meg ne hallják a tanár úrék (ezek voltunk mi), ilyen jó helyet meg kell becsülni.
Hajnalban még munkába menet előtt Illés bácsi felsöpörte az utcát, ő rakta ki a szemetes bödönt a kapu elé, amikor jött érte a köztisztasági vállalat, ő ásta föl a kertet, sőt, még azt is tudta, hogyan irtsa ki az udvar téglái között elszaporodott lótetveket. Heves vita kerekedett viszont amiatt, hogy a kert leghátsó sarkában disznót szerettek volna tartani. A mi házunkban addig  nem lakott semmilyen állat, kutya, macska, baromfi se volt, pedig ezek megszokottabbak egy (akkor még) kertvárosi környezetben, na de disznó, hát ez elképzelhetetlen volt különösen a dédanyánk szerint. Ellenséges hangulatát az sem oldotta föl, hogy év végén gazdag disznótoros kóstolót hozott föl Juci néni. 

Mi gyerekek, köszöntük, anyu meg szégyellte, hogy szegény emberektől elfogadjon olyasmit, amiért semmit sem csinált. Azt hiszem, viszonozta abban az évben valamilyen karácsonyi ajándékkal, és attól kezdve minden karácsonykor meghívta gyertyagyújtásra a lenti házaspárt a kisfiukkal együtt. Közös volt az áhítat, amikor megszólalt a Jézuska csengője, amit persze apánk működtetett. Kitárult a kétszárnyas ajtó a plafonig érő angyalhajas, aranyboás karácsonyfa alatt sorakozó ajándékok előtt,  a Mennyből az angyalt is együtt énekeltük, házbeliek, mindannyian. Úgy emlékszem, eléggé meglepte Juci néniéket a családias közösség, és meghatottan mentek haza, hogy nemsokára az éjféli misén találkozzunk. Ez se volt olyan egyszerű. Juci néni ortodox vallású volt, de azért átjött a katolikus templomba, nem kérdezte, szabad-e más vallásúnak ide belépni. A Jóisten itt is ugyanaz, mint az ortodox templomban, gondolta és mondta is.   

2017. szeptember 21., csütörtök

A régi foglalkozások vidéken is eltűntek




1949-ben államosították a házunkat. A tanács beutalt az alsó lakásba egy házaspárt, ők vállalták el az udvar és az utca takarítását. Később nagyon jó, mondhatni családi barátságot kötöttünk velük. Az időközben megszületettt gyerekeikkel is a mai napig szeretetteljes kapcsolatot ápolunk. A családfő eredetileg mezőgazdasági munkás volt, a Purgly-majorból jöttek. Ott toborzott munkaerőt a MÁV. A majorsági cselédből kocsirendező lett, felesége pedig háztartásbeli, mert a régimódi szemlélet szerint egy nő maradjon otthon, lássa el a családot, ne járjon dolgozni idegen emberek közé. A hivatalos statisztikák szerint a népesség gyors ütemben rétegződött át az ötvenes évek elejétől kezdvede ebben a családban sokáig a vidéki  hagyományok érvényesültek.
Juci néni nem sokkal a beköltözésük után állapotos lett, valamint a kisebbik húgom is ekkortájt született. Juci néni humoránál volt, amikor vicces csodálkozással állapította meg a városi életről, hogy ő nem tudja mi történik itt, mert ő is  állapotos, a macskája is állapotos, de még a kisnaccsága is gyereket vár. Így nevezte anyut. Öreg nagyságának dédanyánkat emlegették, mivel a háború után nem sokkal éltek még a régi társadalmi megkülönböztetések megnevezésben, megszólításban stb.
Dédanyánk nagyon tartotta magát az osztálykülönbség kinyilvánításához, de ez néhány év alatt eltűnt, baráti kapcsolattá szelídült, meg aztán ahogy mi testvérek nőttünk, mintha az alsó lakásban is szülői gondoskodásban lett volna részünk.
Sok mindenben megnyilvánult ez akár észrevétlenül. Össze  kellene gyűjteni, mi is volt az, ami nemhogy megkülönböztetést, hanem együttműködést, együttérzést, egymás felé nyitottságot hozott létre. A statisztikák ilyesmiről nem szólnak. A nagy szociográfiák,  az  olyanok, mint a Puszták népe vagy A tardi helyzet, és még a Szeged népe sem szól erről.
Hogyan, miért szerették meg egymást az emberek kivételes mikrokörnyezeti együttesük révén, én erről még soha sehol nem olvastam. Nehéz is rátalálni egy megélt élet elemei között arra a kivételesre, amely sehol másutt nem történhetett volna meg, csak a mi házunkban.

 Juci néni munka közben szeretett mesélni. Amíg vasalt, visszarévedve sorolta, hogyan éltek a majorságban. Még sötét volt, amikor az intéző megkongatta a cselédlakások végében felfüggesztett vasat, hogy ébresztő emberek, indulunk cukorrépát egyelni, mindenki hozza a kiskapáját, kését, szóval mindig a munkának megfelelő szerszámot. Társzekérrel vitték a cselédeket a határba. Akinek kicsi gyereke volt, magával vihette. A parcella szélén gödröt ástak a gyereknek, beleállították, nehogy elmásszon valamerre. Az anyák gyakran odaszaladtak hozzájuk , megitatták őket, kenyérhéjat adtak a kezükbe. A nagyobbak, akik már járni tudtak és hallgattak a szóra, követték anyjukat, összeszedtek mindenféle gyomot, virágot, meg amit érdekesnek találtak. Juci néni kislánya a kötényébe békákat gyűjtött. Mire anyja visszafelé kapált a másik soron, elébe öntötte a kötényéből a sok kis békát, és örömmel kiabálta, hogy "Nézze anyám, madár!"
 Vasalás közben a férfiingekre került sor. Amikor már nagyobbacska lány voltam, Juci néni odahívott, hogy tanuljam meg, milyen sorrendben célszerű az ing részeit vasalni. Előbb a két ujját, aztán a gallér hátulját, jól meghúzkodva, nehogy ráncot vessen a gallér, aztán a színéről, majd csak ez után, ha a háta meg volt szabva a gallér alatt, akkor azt, célszerűen aláhajtva a vékony részt, utána jöhetett a háta végig, utoljára a két eleje, követve az ing oldalvarrását. Átadta a vasalót, na, most te csináld, majd én nézem. Igyekeztem, hogy jó legyen. Összehajtani nehezebb volt. Még később jó hasznát vettem a Juci nénitől kapott tudományomnak, amikor bőröndbe csomagoltam, ha utazni készültünk. Nem is gyűrődött össze semmilyen holmink.
Juci néni délutánonként jött fel hozzánk vasalni. Amikor a férje hazaért a munkából, leszaladt a lépcsőn, föltette a vacsorát a gázra melegedni. Legközelebb elmondom, milyen ételeket ettek hétköznapi estéken a Purgly-majorban, mert másmilyenre  nem futotta a városi munkaerő keresetéből sem.

2017. szeptember 17., vasárnap

A Bródy Sándor utcai lakásban mindig nagy volt a forgalom




Sárika néni ruhákat varrt a lányainak, meg persze a szomszédasszonyoknak, és nagyon sok jó ismerősük is ide járt kiskosztümöt, rövid kabátot, szoknyákat, nyári ruhákat varratni.  A hölgyek az óriási, faragott keretes tükör előtt forgolódtak. Sárika néni finoman irányította a megrendelőt aszerint, mi állt jól neki az éppen divatos fazonok közül. Például az egybeszabott princesszruhát az ötvenes évek végén nagyon kedvelték a nők, de sajnos, a széles magyaros csípő, a kissé hízásra hajlamos háziasszonyok gyomorfertályán kidudorodó hajlatok, egyéb dudorokról nem is beszélve, igénybe vették Sárika néni szabászi leleményességét és jó ízlését.

Mivel nem volt varrógépem, egyszer megkértem, hadd szegjek be nála valami anyagot géppel, hiszen úgy sokkal gyorsabban végzek. Azt látni kellett volna, mennyire örült a néni, hogy kedves munkaeszközét más is tudja használni. Nézte, hogyan fűzöm be a fölső szálat,  hogyan illesztem az orsóba az alsót, hogyan kattintom a helyére, hogyan indítom a kereket, hogy egy öltéssel felhúzza a szálat a helyére, és látta, hogy sikeres volt a művelet.  Már kattogott is a lábhajtós Singer gép, pont olyan, mint otthon, ahonnan Pestre költöztünk. Nem is volt más valaki  ilyen gondoskodó anyai szeretettel irántam, mint Sárika néni. Sokszor segített. Fiatal asszony koromban nem nagyon tudtam főzni. Csak egy telefonhívás kellett, és mindjárt elmagyarázott olyan rendkívüli dolgokat, mint például hogyan csináljam a paradicsomos káposztát, vagy a húsdaráló összeállításakor milyen irányba fordítsam a négyfelé mutató kést. Közben dolgozott szorgalmasan, endlizett vagy kihúzkodta a fércet, ezek nem géppel végezhető munkák. A varrás mintha nem is iparosság, hanem hivatás lett volna a számára.

Mesélte, hogy hajdanán, még a háború előtt nagyon jó szalonokban dolgozott. A Magyar Divattörténet ha nem is név szerint róla, de megemlékezik azokról az időkről, amikor a néni szabásztanuló volt, és amikor a harmincas évek elején felszabadult (így nevezték akkoriban a segédből önálló iparossá lett szakembert, majd később mestervizsgát is tehettek, és sokfelé specializálódhattak még a szabász szakmában is), jó nevű műhelyben kapott állást. Mint  képesítése szerint "francia női szabó" úri népekkel találkozott.

Egy bekezdés a Divattörténetből pontosan mutatja, hol és hogyan dolgozott Sárika néni fiatal korában, amikor "Párizs szerepe több szempontból is hangsúlyos volt. A francia főváros híres divatszalonjai (pl. a Lanvin, a Worth és természetesen a Chanel) a húszas évektől kezdték el kollekcióiknak az ún. mannequinnek (manöken) általi bemutatását művészi környezetben, nem egyszer ötletesen csoportosítva,  zenekísérettel. Ez a divatrevü, vagy ahogy mi ismerjük: a divatbemutató. Párizs mellett meghatározó divatcentrummá vált még London, Róma és New York is. Hazánkban a ’20-as években a Nőiszabók Országos Szövetsége rendezett ehhez hasonló divatrevüket, nem titkolt céllal a trianoni után megfeneklett magyar divatipar fellendítése, a magyar szabók megsegítése érdekében.

Holzer Simon divatháza[2], a Rotschild[3] és a Förstner nővérek szalonja a legtrendibb helyeknek számítottak. Egyedi tervezésű kalapokat Neumannál, Mergl Jankánál és Fürst Irénnél volt érdemes vásárolni, az Edelstein, valamint a Klein és a Lafayette cipőszalonban pedig felsőkategóriás lábbeliket lehetett beszerezni. A felsorolt divat-, kalap- és cipőszalonok a felsőközéposztálybeliek és az arisztokrácia tagjainak voltak elérhetőek. Bár utóbbiak, ha tehették, inkább a párizsi és bécsi szalonokban rendelték meg egyéni méretre és kívánságra készült toalettjeiket. Konfekciós, de pénztárcabarátabb darabokat az áruházakban - mint a Párisi vagy a Corvin - lehetett zsákmányolni vagy a korábbiaknál jóval egyszerűbb szabású zsákruhákat a háziasszonyok maguk is meg tudták varrni." 

Sárika nénim a fentebb említett Förstner nővéreknél tanult. A József körúton volt az üzlet, néhány évig a szakvizsga után náluk dolgozott, aztán bekerült egy még jelesebb üzletbe, a belvárosi Vadász utcába Goldman Berta szalonjába. 1944-ben bezárták a varrodát, a tulajdonossal együtt nagyon sok vendégét is deportálták, és  hiába várták őket, a legtöbben nem jöttek vissza.

A háború után kisiparossá lett Sárika néni közeli ismerőseinek varrt, a divattörténet nagy fejezetei lezárultak. Egyedül Rotschild Klára  Váci utcai szalonja maradt fenn, vele dolgoztattak az új uraságok, a vezető káderek előkelő feleségei. A kelmét a szomszédos Luxus áruházban szerezték be, nem messze volt a "dolláros bolt", divatos táskák, nyugati illatszerek, jó cipők beszerzőhelye.