2017. június 10., szombat

Két könyvet olvasok egyszerre



mert nekem semmi se elég. Megkaptam a gyerekektől Nádas Péter Világló részletek címmel megjelent rendhagyó emlékiratát. Másnap jelentkezett a dorogi könyvtár olvasószolgálata, hogy beszerezték kérésemre  Krasznahorkai László új könyvét, a Báró Wenckheim hazatér-t. Elkényeztetnek.
Most beleragadtam a Nádasba, pedig eleinte a Békés megyei díszletek között éreztem jól magam Krasznahorkai életmű-összegző (!) vezérletével. Kis képzavar, kit zavar.
Szóval: Nádas. Most megtudtam, amit eddig is sejtettem, hogy a pesti gyerekek egészen másmilyenek voltak, mint a vidékiek. Az íróval egykorúak lévén, sok háború alatti és utáni élmény, megfigyelés, esemény, életkép majdnem azonos, de vannak meghatározó különbségek. Ő következetesen úgy nevezi meg az időszakot, hogy "az ostrom alatt", "az ostrom után"... mi a délvidéki városban a háború alatt, a háború után  eszméltünk föl, hogy már nem kell elsötétíteni. Mi a húgommal rühesek voltunk, nekik az öccsével gilisztájuk volt. Mi nem láttunk egyetlen halottat sem, ők az ostrom alatt és után a kemény télben fagyott hullákat szállítottak jobb napokat megért szánkójukon a gyűjtőhelyre.  Poloskánk nem volt, de a svábbogár máig kiirthatatlan.
Az író a családjáról kíméletlen tárgyilagossággal ír. Gazdagok voltak, életvitelük nagypolgári, nevelésük merev szabályok között zajlott, fölvett kereszténységük nem hagyott akkora nyomot az életükben, mint nálunk. A pesti családokban nem szerették egymást!
Az emlékirat egyes részeit szorongva olvastam. Nádas Péter írói attitüdje a háromkötetes nagyregényében is nyomasztó volt: túlrészletező, olyan élethelyzeteket jelenített meg, amilyenekről általában nem beszélünk. Mert belügy, mert degusztáló, anélkül, hogy általános tanulsága vagy nagyszabású közlendője lenne általa.
Befejeztem az első kötetet, amelynek végén a nagybátyja kezdődő demenciájánál tartott. A második kötet ezzel a témával folytatódik.  Rettenetesen reménytelen, megalázó helyzetben van a bácsikája, hiába, hogy kommunista ellenálló volt, a feleségével együtt röplapokat és pénzeket, tiltott könyveket hoztak ki-be a határon titokban, nem is értettem, hogyan, de később a háború után "szochazások" lettek, kiváltságaik voltak, aztán a Rajk-per közben és után kegyvesztettek lettek. Ezt próbálja Nádas ki-és megmagyarázni jó néhány oldalon át a második kötet elején.
Nagy kár, hogy nem fogom soha megérteni, mi miért történt.
A Nádas-mű rétegezettségéről még fogok írni, de nem most.
Azért is haladok lassan az olvasással, mert a másik könyvet, Krasznahorkai új regényét párhuzamosan olvasom. Valamivel könnyebb, mint Nádasé. A kesernyés humor közelebb áll hozzám, mint a drámai keserves. Ismerős persze a Krasznahorkai-féle kiszolgáltatottság, a lelki hajléktalanság is. Báró Wenckheim több szót érdemelne. Legközelebb folytatom.

2017. május 31., szerda

Május végén

A pünkösdi rózsa kihajlott az útra
A sok évvel ezelőtti anyáknapi rózsatő lassan utoléri a tujákat:
Már megint rosszul metszettem meg az őszibarackfát. Csak az alsó ágakon hoz termést:
A málnának jót tett a csapadékos tavasz, na meg, hogy a ház ura kivágta az ágyás közepén terpeszkedő bodzafát:
A garázs padlását be kellett foltozni. Elég nagytermetű állat rágta ki a furnért a tető alatt, oda vackolódott be télre:
Az idei anyáknapi virág jól érzi magát nálunk:






2017. május 16., kedd

A nagy "nini"




Kicsi testvérünk a háború után született. Elég vacak baba volt, gyakran elkapta valami betegség, de nem nyavalygott. Kati eleven, érdeklődő, szeretetre méltó maradt a rossz napjain is. Belenyugodott például, hogy nem jöhet ki velünk a vásárba, pedig, jaj, de szeretett volna felülni a forgóhintára, vattacukrot enni, vásárfiát kapni. Anyánk nem engedte a poros forgatagba, nehogy ráragasszanak valami fertőzést, amire nagyon érzékeny volt.

Kati a teraszon, félárnyékban játszogatott, onnan figyelte az udvari produkciónkat. A nagyobbik testvéremmel szaladgáltunk a vásári forgóval, zörgött a kemény papírból hajtogatott szélkerék, a kicsi meg a rácson keresztül mutatta a látnivalót. Még nem tudott beszélni, csak egyfolytában ujjongott, hogy "nini", "nini". A futkorászásban meglazult a szandálom pántja, beleakadt valamibe és jól elestem. Eltört a vékony hurkapálcára erősített forgóm szára. Hiába szaladtam vele, nem forgott többé. Nem telt bele két nap, a testvérem forgója is elromlott. Kicsi babánk kérdezgette: nini?... nini? Forgott hozzá a lábacskáin, mi meg nevettünk rajta.

Apánk kitalálta, hogyan szerezzen örömet Katinak. Körülnézett a fáskamrában, előhozott egy hosszú rudat. Fabrikált rá szélkereket papírból, bevonta eső ellen valamilyen átlátszó anyaggal, és rádrótozta az egyik  kerti oszlopra. Bajlódott vele sokat, amíg kiegyensúlyozta az óriás propellert, és a  babánk szava szerint "nini" lett belőle. A nagy nini sok évig forgott a kertben. Később mint viharvert tákolmány lógott az oszlopon, akkor apánk leszerelte. Szomorú volt az arca, amiért a szeretettel kigondolt játékot el kellett tüntetnie.

***
A napokban találtam  a Délmagyarban a fenti fotót Szeged egyik külvárosi tájékáról. A kép közepén látszik egy magasra kinyúló forgó, talán szélkerék, éppen olyan, mint a "nagy  nini"  volt az otthoni kertben.  

2017. május 12., péntek

Zölden zsúrnak



Tegnap az esztergomi kórházban voltunk. Út közben vettem észre a virágzó gesztenyefákat végig a Dobogókői utcában. Eltakarták a málladozó falakat, de még a kórház parkja is barátságosabb lett tőlük.


Parti Nagy Lajos: Gesztenyeméz

Zölden zsúrnak a gesztenyék,
ikrásodás a május,
ikrásodik a veszteség,
de ne félj, bárhová juss,
megvagy már, mint a lomb, az ég
sormintája a bőrön,
vedlik az árnyék, semmiség,
ne félj, elrendeződöl.
Zölden zsúrnak a gesztenyék,
ne kérdezd, hogy mivégre,
lemertük habját és tejét,
tehát jó vég a vége,
s ne sajnálj semmit, kedvesem,
mi műméz volt, ma mézmű.

Grafitnesz, vagyis ceruzával lejegyzett fitness gyakorlatok az elme ébrentartására. A királyok udvari bolondja általában okosabb volt a főnökénél. Nekem úgy tűnik fel, Parti Nagy formakultúrája és gondolatfölénye olyan erős, mintha a kortárs költészet udvari bolondjául szegődött volna. Egy valakivel mérhető azonos színvonalon: Weöres Sándorral.
Tessék több Grafitneszt olvasni! A Petőfi Irodalmi Múzeum digitalizált anyagában  hozzáférhető.


  (A fotót az Agrofórum képei közül kölcsönöztem, zellerz 4k jelzéssel adták közre.)

   

2017. május 10., szerda

Rigó Béla meghalt



 Kiskunhalasról jött a szegedi bölcsészkarra, ő is orosz szakra járt. Jó hallása, páratlan memóriája, formaérzéke, éles esze, nyugtalan intellektusa kiemelkedő volt a társaink között. A rímhányó Romhányi nem egy verses telitalálatát köszönheti neki. Vicces kedve, humora szinte soha nem hagyta cserben, ezért  kedvelték, bárhol  dolgozott is. ( Mi egy szobában pár évig a Móra Kiadóban.)
Nem gondoltuk, hogy egy súlyos betegség gyorsan végez  vele. Váratlanul érte a hír még a közeli ismerősöket is. Talán megsejtett valamit, amikor az aquincumi költőversenyen ezüst babérkoszorúval kitüntetett versét  lejegyezte:
             
          Halasi csipkék


Hatvanöt éve talán, hogy a téli hidegben a járdán
jött tragacsával elém a kopott öregasszony, akit már
jól ismertem, hisz sutyorogtak a háta mögött, hogy
ő az a híres… Még a nevét is utánamorogtuk:
Markovits Mária… Abban a házban varrta a csipkét!
Ment Párizsba azonnal mind, mert ott mutogatták…
Drágább, mint az arany… Nagyuraknak kell az ilyesmi…

Nincs már csipke, sem úr. Zakatolnak az ötvenes évek.
Sír a kerék, de megáll. Odacsattan a jégre a támasz.
Falnak dől a szegény kicsi nénike egyre zihálva.
Két zsák szén az egész. Nekem az bakfitty! Odalépek,
illendőn köszönök, majd nagy levegőt veszek, azzal
már szarván ragadom tragacsát, nyikorogva hazáig
billegetem. Két sarok innen a háza. Eközben
kérdeznék valamit. Sose láttam olyan csoda csipkét.
Egy nyolcéves srác – Halason – még büszke lehet rá.

Durvaszövésű volt ez a város. A vert fal, a vályog…
Rothad a nád a tetőn… Lenn korhad a deszkakerítés…
És ha elolvad a hó, majd járunk térdig a sárban.
Hogy jön a csipke közénk? Ez a súlytalan éteri szépség,
melynek a híre is úgy él, mint az a kincs a mesében.
És most itt az anyó! Tán én lehetek ma királyfi?

Toltam a kis tüzelőt, igyekeztem a Zöldfa
(mostani Markovits Mária) utcán, ámde hiába.
Egy szót sem szólt, csak sietett, hogy el ne maradjon.
Mit mondhatna? Mi volt, amikor még varrt a királynak?
Párizs hívta, de ő hazatért szolgálni a várost.
Jöttek a gazdagok és vele varratták a kelengyét.
Jött Dékáni, akit Stephanek követett, a papíron
álmodozó urak, és már sokasodtak előtte a tervek…
S végül az Ő pici ujjaiból kiröpültek a csipkék…

Mit lehet ebből itt elmondani? Csendbe’ megálltunk.
Még motyogott: „Köszönöm”, s befarolt a szenével a házba.
Én toporogtam… A fagy belebújt a cipőmbe… de néztem
ablaktábláit. Gyönyörű kristályvonalakkal
lopva virágokat írt fel a tél fagyos ujja az éjjel!
Mennyei csipkét… Ott láttam bele akkor először,
mennyi a kín, amiből nem látszik már csak a szépség.

2017. május 5., péntek

Páfrányfenyő

Egy növényóriás a jégkorszak előtti időből rokonok és utódok nélkül: a Ginkgo Biloba.


A wikipédia azt írja erről az ősi növényről, hogy levélkivonatát alkalmazzák agyi vérellátási zavar, szédülés, fülzúgás, illetve hallásgyengülés gyógyítására. Az orvosi kutatások szerint hatásos enyhe és közepes depresszió kezelésére. A vizsgálatok kimutatták, hogy a páfrányfenyőben lévő flavonoidok értágító hatásúak, hozzájárulnak a bőr és az izmok jó vérellátásához, élénkítik az anyagcserét.
Mi is szedünk már jó másfél éve 120 mgr-os Ginkgo tablettákat. Úgy tűnt fel egészen mostanáig, hogy okosabbak lettünk tőle. Én jobban beszélek,  a férjem rövidtávú emlékezete javult, kevesebb név nem jut eszünkbe, amikor kellene, egyikünknek kevésbé zúg a feje, a másikunk kevesebbet szédül, egyszóval kedvező élettani hatásokról számolhatunk be.
A napokban ülőpárnák után kutattunk a neten, a Jysknél találtunk elfogadható áron jó kinézetű párnákat. Tizenkét kilométerre van tőlünk a legközelebbi áruház, délelőtt, ebéd előtt meg lehet járni ekkora utat még esőben is. Az árukínálatból kiválasztott  párnákat mindjárt megtaláltuk, kifizettünk potom tizenötezret, boldogan hazaautóztunk, éppen ebédidőre. 
Az étvágyunk azonban hamar elmúlt. A párnák formája és mérete nem stimmelt. Elől legalább tíz centivel túlértek a székek ülőfelületén. Hogy miért nem mértük meg,  mekkora párnára lesz szükségünk, nem tudom. Délután visszavittük az árut, kicseréltük a szükséges méretű példányokra, este  az étkezőasztalnál felavattuk új szerzeményünket. Ezúttal kishibás elmeműködésünk jeléül kiderült, hogy a létező legnagyobb frissen vasalt abroszom hossza nem éri be a az új étkezőasztal hosszát. Majd visszamegyünk a Jyskbe harmadszor, nagyméretű abroszért. 
A kertvárosi patikát elkerüljük. Nem veszünk Ginkgo Bilobát. Kipróbáljuk, tabletta nélkül  mennyire vagyunk hülyébbek, mint tablettával.

2017. május 1., hétfő

Történetek a túlsó partról





A tévé előtt ültem, de annyira álmos voltam, hogy elaludtam. Könnyű álmom lehetett, mert egyfolytában átszűrődött a tévé hangja, viszont én nem ott voltam. Valahonnan messziről hallatszott a monoton beszéd, velem szemben ült a kék fotelban Nagynéném.  Felém hajolt és mondott valamit, nagyon kedvesen. Egész lényével jelen volt, a közlendőjét azonnal elfogadtam, éreztem, milyen gondoskodással,  jóindulattal beszél hozzám. Kinyitottam a szemem, és a kék fotelben nem ült senki. Pedig az előbb Nagynénim ott volt, teljes valójában, nem mint álomkép. Ébren még néhány percig ujjongó örömet éreztem, hogy eljött hozzánk, most éppen kiment valahová, mindjárt visszajön.
*
Zsúfolt vegyesboltban vásároltam karácsonyra. Kesztyűt akartam venni, de mind kicsi volt, amit kiraktak a polcra. Fiatal nők tülekedtek a polc előtt, a vállamról a táskámat majdnem lerángatták. Átmentem a bolt másik oldalára, ott szögre aggatva lógtak a kesztyűk. Volt egy üres akasztó is, odatettem a táskámat, a szines gobelin, elég nagyméretű táskámat, és levettem a kesztyűt, ami mellette volt. Kék farmer anyagból készült, nem volt túl vastag, se meleg, de méretre pont jó lett volna anyósomnak, neki akartam vásárolni. Visszaakasztottam a kesztyűt, láttam, hogy nem tetszene neki, nem az ő ízlése, hiába praktikus. A táskám viszont eltűnt az akasztóról, valaki elvitte. Nagyon elkeseredtem. Megloptak, benne volt a pénztárcám, az összes igazolványom, a bankkártyám, szóltam az eladónak, nem látta-e, ki vette le a szögről a gobelin táskámat, a köpenyes nő csak vonogatta a vállát.
*
Sose szoktam megnézni az álomfejtő könyvet, de most kíváncsi voltam, mit mond erről a lehetséges, reális álomról. Az álomfejtők szerint a kék szín azt jelenti, csalódott bennem valaki, elvesztettem a szeretetét a mesterkedéseim miatt. A táska  jelentése, hogy sokszor kiadom a gondjaimat meg a vágyaimat, a lopásé az, hogy átvernek. Az anyós címszó nem szerepelt az álmoskönyvben, pedig sok minden fűződhetik hozzá mások életében is.
Jópofa, nem? A megfejtés teljesen hétköznapi élethelyzetekről szól,  bárki bármilyen összefüggésben magára veheti, akkor is, ha egészen mást álmodott, csak legyen benne zsúfoltság, lopás, szinek, érzelmi kavarodás.
*
A valóságban jó negyven éve a 6-os villamoson lopták ki a táskámból a teljes decemberi fizetésemet pénztárcával együtt. Megrendítő volt, amikor észrevettem, hogy kifosztottak karácsony előtt.