Elmentek a gyerekek.
Szerdán történt, nagyon hirtelen. Úgy volt, hogy az egész család megy Kínába, de E papának üzleti okokból maradnia kellett még pár napot. Ko-val mentek a kicsik, a hátizsákokat, kis bőröndöket már kedden előkészítették. Nekem meghagyta E papa, hogy másnap még a gyerekekkel leszek, majd késő délután mennek a repülőtérre.
Elmentünk a kedvenc játszóterükre. Sa-val beszélgettem: "Tudod, hogy most elmentek Kínába, és aztán már nem leszek itt?" - csönd - "Nem láthatod többet Angie-t" - "Mamához megyünk Kínába, és ott is lesz süti, meg játékok." - "Hát persze, hogy lesz! De én már nem leszek itt" - csönd. Később: "Akkor hova mégy?" - "Magyarországra, az anyukámhoz meg az apukámhoz" - (gondolkozik) "De..akkor..hány éves a te anyukád, száz?" - "Nem, negyvenöt éves" - "Vááóóó... Az én apukám kétszáz éves".
A csúszdán való közlekedés minden lehetséges módjának tesztelése után hazamentünk, és nem sokkal később, déltájban, betoppant E papa, és öt perc alatt összeszedte, és elvitte őket. A legutolsó dolog, amit tehettem, hogy átöltöztettem Mimit. Tüneményes kis farmer ruha, alá fehér blúzocska, kacsaláb-cipő "nem-nem, Mimi, ez ide, az meg oda!", méltatlankodó nyöszörgés begombolatlan dzseki miatt, gyors gombolkozás, puszi a homlokra, már el is szaladt, Sa-t már a kocsi ajtajában látom, még itt maradt egy bőrönd, már minden megvan, ablakból integetnek, csönd. Csönd.
Elhatároztam, hogy búcsúzásképpen megírom a kedvenc Mimi-történetemet.
Az utóbbi néhány hétben a fektetés korántsem volt egyszerű. Talán, mert már nem jártak iskolába, és így nem kellett időben kelni sem, kicsit lazább lett a napirend. Az én reszortom leginkább ez volt: Mimit fogmosásra csábítani, ágyba tenni, tejet vinni neki és a nyulacskát, amivel alszik, majd "spelletje" (játékocska) következik, ami a "Kerekecske-gombocska..." kezdetű mondóka, és a hozzá tartozó csikizés - ezt az első alkalom után, hogy eljátszottam követelték a gyerekek. Legvégül jóéjt-puszi, lámpaoltás. (Ez utóbbi legtöbbször csak jelképesen, többnyire 8 körül itt még nincs szükség a lámpára, de még 10-kor sem!)
Mivel heteken át mindennap keserves hisztéria és fogócska kísérte az egész műveletet, igencsak meglepődtem, mikor egyik este Mimi szó nélkül mosolyogva követett a fürdőszobába, vigyázba állt, úgy tátotta a száját, és hagyta hogy sikáljam az apró kis gyöngyfogakat. Magától bemászott az ágyba, hanyatt fekve felemelte a lábait, hogy kicserélhessem a pelenkát. És mosolygott.
Gyanakodva mentem le a konyhába, hogy tejet melegítsek, és közben megjegyeztem E papának, hogy Mimi egy kész tündér, nem tudom, mi lelte. "Csak ne legyél olyan optimista, még nincs vége az estének!" mondta.
Később a századik "Kerekecske"-újrajátszás után (mindkét talpára is egy-egy kerekecske, meg a nyuszi "kezére" és talpára is...) megpuszilgattam, szép álmokat kívántam, és becsuktam az ajtót. A sajátomat azonban nyitva hagytam, hogy halljam, mikor kezdődik a cirkusz. Percek teltek el csöndben.
Egyszer csak, legnagyobb megdöbbenésemre, egyre hangosodó kiabálást hallottam a szobából:
"pi..pi...HURRÁÁÁÁÁ!"
Ennyit az optimizmusról.
