Például szombaton

Tiszta hülye vagyok, miért nem írom le, hogyan sikerült a tervem: elmenni kenyérért, hazahozni, amire szemet vetettem az útba eső két boltban, amiből kiderülne, honnan származik a felhalmozás ösztöne, ki beszél hátul a fejemben, miközben a süteményes pultot firtatom, honnan kapok fölmentést, ugyan ne sütögess kánikulában, nem olyan nagy költség két mákos rétes, melynek darabja négyszáz forint.
A vállon hordható táskámba legalább három kilót gyömöszölt a kedves eladólány: legalul a kenyér, szeletelve, rá öt darab fehér zsömle kettőnk vacsorájához, el is gondolom, mivel töltöm a másikunkét, mivel az enyémet. Jön még a következő napok reggelijéhez való teljes kiőrlésű tönköly zsemle, a sok magvas sváb sütemények kávéhoz, egy kicsi rozscipó, csak, hogy legyen, ha arra támad gusztusunk, legfölül a két retro rétes papírtálcán, szépen becsomagolva, ez a mai ebédhez kell. Kell? Nekem mindig fáj a gyomrom a darált máktól.

A lépcső tetején araszolok a másik bolthoz: Papírszalvéta, mosogatószer,  felmosó rongy szaporítja a hazavinni valót.
Néhány lépcső vezet az útra, lenn várnak a következő vásárlók. A botommal keresem, hová lépjek le, másik vállamon a nehéz táska meglódul. -Segítsünk a néninek?  - Köszönöm, elboldogulok magam is - mondom büszkén, de koránt sem őszintén.
A közelben nincs zebra, átevickélek a jövő-menő autók között a szembeni járdára. Ez a napos oldal. Majdnem hazáig. A mi utcánkban nincs akkora forgalom, mint a főúton, viszont magasra nőtt a gyom a sarki lakatlan ház előtt, úgy próbálom a botommal elhajtani a  gazokat, hogy lépni tudjak. Még ötven méter a kapunkig. Ha megtalálom a kulcsomat, nem tart sokáig a tervbe vett kirándulás.

Egy múló pillanat

 

A lopott cím Lin Yutangtól való. Tíz éves lehettem, amikor először olvastam Kínáról, a kínai középosztály kultúráját és életvitelét éppen egy olyan regényből megismerve, amelynek igazságai mára a múlt töredékeivé válhatnak, bár ezt innen, most éppen mi nem tudhatjuk. A korai bestseller olvasás minden esetre úgy rögzítette a gyerekkorban elképzelt képsort, mint egy röliefet a távoli ország mindennapjairól, a főszereplő kislány szemével látva a gazdag polgári házat, berendezését, apja nagy tekintélyét a hatalmi negyedben, a cselédek nyüzsgését a menekülésre készülő háziak között, és eszembe juttatta a nemrég véget ért háborút (a másodikat: németekkel és oroszokkal találkozva), múló pillanatnak érezve a háborút megelőző békét, ugyanolyan biztonságban tudva a szegedi házat, mint ahogy Mulan is érezte sajátjukat  a boxerlázadás előtt.

A múló pillanat akkoriban, az én tíz-tizenegy éves koromban egy távoli, érdekes kultúra lenyomata volt. Még nem éltem eleget ahhoz, hogy a múló pillanatokat történelemnek vagy szépirodalomnak nevezzem, és nem hallottam még annyi zeneművet, annyi szimfonikus vagy szórakoztató zenét, hogy különös adománynak tekintsem például sok kitűnő zongorista között Yuja Wang előadásait mint a képzeletbeli kőfalból kiröpülő és anyagtalanul szerte szálló üzenetet az örökkévalóságból.

A kínai kultúra mostanában mintha közelebb jött volna hozzánk, nem mindig a mi várakozásunk szerinti értéket és minőséget hordozva. Vajon Mulan nagyra becsült jóscsontjai megidézték-e a közeli jövőt? Nem emlékszem, hogy a múlt századi regény fiatal hősnője találkozott volna a Kínában sok évezredig iránymutató jóscsontok ilyenfajta erejével.