A polgári nevelésről

Ottlik Géza naplójegyzetében megemlíti a gyermekkori tapasztalatot, amelyet később beépített az "Iskola a határon"  történetébe.

Csak egy villanásnyi emlékre hivatkozik a Próza címmel megjelent naplófüzérében. Ráérezhet az olvasó, honnan bontakozott ki a az író és kortársai mentalitása:

 "Tíz-tizenegy éves korunkban már nem tudtunk sírni, elvesztettük ezt a képességet. Eszembe jutott a szalmazsákom. Eszembe jutott a sapkám mafla formája. A földszinti folyosó szaga. A szombathelyi országút, a két gyakorlótér, a téli vasárnap délelőttök. Ott tanultam meg a lázadást, a zsarnokság gyűlöletét, az élet ocsmányságát és csodálatosságát, az emberek meg a magam természetének vad gonoszságát és szelíd jóságát.

Az elnyomás ellenállásra nevelt, a parancsszó különvéleményre, magányra. Észre kellett vennünk, hogy a képzelet szabad, hogy csak a gondolataink és az érzéseink függetlenek; így érlelődött bennünk az egyéniség, végső menedékünk.

Sok minden eszembe jutott, s azt gondoltam, amikor feljegyeztem kék naptáromba ezt a pár szót, azt gondoltam, hogy semmi áron nem adnám oda gyerekkoromat egy boldog gyerekkorért; hogy nem szeretném, ha csupa-csupa boldog gyerek nőne fel ezentúl, olyanok, akik meg sem érthetnék az én gyerekkoromnak, vagy egyáltalán, emberi életünknek a szomorúságtól gyakran elválaszthatatlan szépségét."

És, hogy Mi Van Ma A Dolgok Mögött, erre többen felfigyeltek.

Például:

https://www.typotex.hu/book/10500/goncalo_m__tavares_tanckonyv

A bemutató oldalán lehet néhány szemelvényt olvasni a könyvből. Érdemes. Mert kiderül, mi van a dolgok mögött.

Ugyanezt a felfedezést találom Dragomán György: Rendszerújra c. novelláskötetében. A robotika emberközpontú, mégis emberidegen működéséről víziószerű lények vízióként vibráló történetei játszódnak le egy független időben.

Mostanában a Qubit c. ismeretterjesztő újság egyik rovatában rendszeresen jelennek meg Dragomán robothőseinek történetei.

Véletlen találkozásom Ady: Jó Csönd-herceg előtt c. versével, mintha pontosan ebbe a világba vezetett volna. Irodalmárok elemzései  a talányos versről csak kapirgálják a lényeget. A Google segített megkeresni, kik milyen fórumon foglalkoztak Ady Endre múlt század eleji látomásával. "Mai tudásunk szerint" -  írhatták volna mentségül elemzéseik elé.

(A kép bejegyzésem előtt Picasso festménye a kék korszakából. Nem oly régen olvastam, hogy a zseniális művészt hiába erőltették iskolába, diszlexiája,  diszkalkuliája és más képességeinek hiánya lehetetlenné tették az átlagnak megfelelő nevelését.)

Gloria Victis 1956

"1966-ban különös antológia látott napvilágot Münchenben. A gyűjtemény kemény kötésben, élénkpiros fedőlappal és több illusztrációval, köztük Kokoschka-rajzokkal jelent meg, 422 oldalon és a magyar mellett 26 nyelven. Kiadóként egy müncheni magyar újság, a Nemzetőr szerepelt, a kötet szerkesztője is ennek az akkor havonta megjelenő lapnak a főszerkesztője, Tollas (Kecskési) Tibor volt. Akit a fedőlapon olvasható cím (Gloria Victis 1956) nem informált eléggé a kötet tartalmáról, az a címlapról már pontosan értesülhetett arról, milyen gyűjtemény ez, mivel az alcím így hangzott: Az 1956-os magyar szabadságharc költői visszhangja a nagyvilágban. Az ötvenhatos forradalmat főleg Amerikában írták „fight for freedom”-nak, vagyis szabadságharcnak, más európai nyelvekben ez a kifejezés nem szerepel, például a kötet francia alcíme L’Écho Poétique de la Révolution de 1956 volt, s a nyugati magyar szóhasználatban is volt némi különbség a baloldaliak által preferált „forradalom” vagy „felkelés” és a jobboldal által szívesebben használt „szabadságharc” között, de ennek a könyvnek az esetében senkit sem zavart az utóbbi. A Gloria Victis 1956, amelyben egymás mellett szerepeltek a különböző nyelveken írt versek és azok magyar fordításai, az egész magyar emigráció közös erőfeszítéséből született."

A fenti bekezdést Gömöri András, a kötet egyik szerkesztője írta a HOLMI-ban, 2066-ban megjelent cikkében, megemlékezve az ötvenhatos antológia létrejöttéről. A magyarországi forradalom eszméje jóval nagyobb hatással volt Európa, sőt Amerika értelmiségére, mint amennyinek itthon hírét engedték terjeszteni a rendszerváltozás előtt.

Most, az évforduló kapcsán MICK bejegyzéséhez kapcsolódva írom meg, melyik lehetett a jezsuiták könyvtárában az az értékes kötet, amelyről  blogtársunk szólt, és az emigráció igencsak változatos színvonalú szépirodalmi megjelenései között  az első helyre tehető.

https://www.holmi.org/2006/10/gomori-gyorgy-gloria-victis-1956-a-magyarforradalom-es-a-vilag-koltoi

Ha a kötet nem hozzáférhető, a mek.oszk. anyagában digitális másolatban biztosan szerepel.

Jó lenne ráérezni elődeink valódi hazaszeretetére, helyükre tenni az elmúlt idők torzításait meg a mai átpolitizált hangsúlyokat a történelmi eseményekre emlékezve.

(Ez a bejegyzés komment Mick mai posztjához, hiába próbálkozom, a blog.hu nem enged oda facebook-tagság nélkül.

A címlap fotót múlt vasárnap készítettem Máriahalmon az "öreg temetőben"  , én meg  a senior editor elé álltam, úgyse sokszor fogunk már kedvünkre  fotózgatni.)

KATI

(A családi arcképcsarnokból hiányzó részt évekig nem volt lelkierőm pótolni. A hagyományos augusztusi találkozón készült a fotó: Stali itt van az örökzöldek alatt.)

                                                                 *

A háború után, 1945-46-ban nehezen rázódott helyre a család élete a Szent Gellért utcában. Mozgalmas idők voltak. Dédanyánk ragaszkodott a háború előtti  életvitelhez, továbbra is cseléd lakott a spejz melletti kis szobában. Ómika nap közben fekete kötényt viselt, a zsebében tartotta a kulcsait, többek között az éléskamra kulcsát, nehogy a cseléd kilopjon onnan valamit, mondjuk, lekvárt vagy befőttet. Ha piacra küldte az alkalmazottat, leszámoltatta vele az utolsó fillérig, mit mennyiért vett, megjegyzéseket tett a minőségre,  a mennyiségre, megszámolta a tojást, szóval, nehéz volt vele.

Mi Edittel az ő szobájában játszottunk, óriási rendetlenséget csináltunk néhány perc alatt. Nyáron leküldött bennünket a terasz alá, vittük a babaedényeket, sárból-vízből tejeskávét alkottunk, öntögettük a babák bögréibe, a hasunkra, a zokninkra is jutott, baj volt az is, hogy összekoszoltuk a tiszta ruhánkat.

Ómika szerencsére nem vette észre, amikor a kertből a kerítés alsó résén egy pálca segítségével földiepret piszkáltunk ki. Mit mondjak, mennyei íze volt a nehezen megszerzett csemegének. Előfordultak botrányos jelenetek is. Például, amikor Edit babájának a feje betörött, és a cseléd ránk fogta, hogy mi törtük el. Persze, tiltakoztunk, az igazságot mondtuk, mégis elvertek bennünket  nádpálcával, mert a hazudozásért büntetés járt. Ja, és még bocsánatot is kellett kérni tőle! Égbekiáltó igazságtalanság. Hogy miért? Talán, hogy alázatot tanuljunk. Pedig most is a szemem előtt van, hogy a nő takarítás közben a babát nagy dühösen bevágta a gyerekágy fiókjába, jól belökte a fiókot, miközben kissé túlemelkedett a baba feje a fiók szélén, és a goromba mozdulattól  a babafej elrepedt. Valamit később is csinálhatott ez a nő, hamar elküldték tőlünk, még a nevére sem emlékszem.

A családon belüli feszültség azonban nem múlt el. A helyzeten az sem változtatott, hogy apánk megjött a hadifogságból (Vöröskeresztes vonatokon szökött pályaudvarról pályaudvarra Unnától Szegedig). Szegény Ómikánk még mogorvább lett,  a háború után nem éppen a nézeteinek megfelelő világban volt kénytelen élni. Anyukánk fekete kismamaruhát viselt, emlékszem, hogy a kantárja fodros volt, fehér blúza eltakarta a vállát karját, könyékig. Bejárt tanítani a kereskedelmi iskolába, ebédre mindig hazajött, majd visszament. Apánk dolgozott valahol, nem sokat láttuk. Inkább csak esténként ült a megterített asztalhoz. Hallgatott, miközben Ómika, Sárika és anyánk németül tárgyalták ki a nap eseményeit.

Negyvenhét nyarán javult a hangulat. Egy hónapig Pécsett voltam Sárikával egy lelkigyakorlatos házban. Felüdülés volt a béke és a nyugalom, meg talán a környezetváltozás is jót tett. Mikor  hazaértünk a nyaralásból, Ómika pólyás babát ringatott a teraszon. Megengedték, hogy megnézzem, de nem emlékszem a kisbaba arcára.

A következő évben, amikor a baba már állni tudott a rácsos gyerekágyban, én  valami fertőző betegséget kaptam. Piros cédulát ragasztottak az ajtóra, mindenkit eltávolítottak tőlem, egyedül voltam hat hétig az udvari szobában. Csak Anyu jött be hozzám. Edittel hiányoztunk egymásnak. Nap közben a szobaajtó egyik oldalán én, a csukott ajtó másik oldalán Edit ült a földön, és úgy beszélgettünk. Egy nap észrevettem, hogy hámlik a talpamról a bőr. Mondtam Editnek, mit látok. Azt mondta, adj egy kis bőrt, megnézem. Átdugtam egy bőrfecnit az ajtó rése alatt, aztán szorgalmasan hántoltam a talpamat, darabokban jött le az elhalt bőr. Kérdeztem, mit  csinálsz vele.  Azt mondta, jól lehet rágcsálni. Vicces volt, amikor kiderült, hogy minden elővigyázatosság ellenére megkapta a járványos betegséget. Pedig az Anyu nagyon őrködött az egészségünk fölött.  Egy lavórban az ajtó mellett Lizoformos vizet tartott, abban fertőtlenítette a kezét jövet-menet.

 Katit sokáig nem láttam. Csupa óvatosságból még hetekig nem engedtek közel hozzá. Egy pillanatra ki-kinyitották a hálószoba ajtaját, Kati kapaszkodott az ágy rácsába, az ajtónyitásra mosolygott, és azt mondta "te". Ez volt az első szava.

Úgy gondolom, a lelki  beállítódása, figyelme mások iránt: vele született.

Ovomaltin és más táplálékok

Kati nagyon rossz evő volt. Nem válogatott, csak amikor nem akart, akkor nem evett. Valamilyen hiba lehetett az emésztésével, esetleg a gyomra lehetett kicsi. Ezt abból gondolom, hogy amíg anyatejes volt, és Anyu mindig megmérte, mennyit evett, szinte csak a felét fogyasztotta a nagykönyv szerint szükséges mennyiségnek. Igyekeztek tápláló ételekkel felhízlalni, bár nagy nehézségekbe ütközött közvetlenül a háború után, meg az ötvenes évek borzasztó közellátása miatt. Akkoriban egy svájci ismerős, nagyapánk egykori tanítványa küldött a Vöröskereszt segítségével gyógyszert (nekem), Katinak tápszereket, gyakran Ovomaltint, amiről csak álmodhattunk, mi "nagyerős" tesók. Egerben, Kati egy éves születésnapján megkóstolhattuk az Ovomaltint mint  ünnepi csemegét, de a legkisebb nem szerette azt sem.

Már óvodába járt, amikor megjavult az evőkéje. Mondta az óvónénije, hogy a közösség inspirálta az étvágyát. Kati maga mesélte már felnőttkorában, hogy anno Fábiánékhoz ( a földszinti szomszédékhoz) gyakran bejárt, Laci volt a játszótársa, egyidősek voltak, és az ő kajájukból mindig kapott, amit el is fogadott. Amikor Laci kanyarós lett, hiába tiltották, csak bement hozzá, együtt kanalazgattak nagy üvegből meggybefőttet. Ha Anyu látta volna, a frász jött volna rá.

 Óvodás emlék az is, hogy nagy könyörgésre kismacska jöhetett a házhoz (nem a Színusz, az később volt). A szürke csíkos jószág a teraszon kapott valami bádog edényben tejet, de nem lefetyelte ki mindet. Egyszer csak meglátta Anyu, hogy Kati a macska táljából issza ki a tejet. Azonnal kitiltotta az állatot a házból, és hetekig megnézte Kati minden székletét, hogy nem szedett-e össze valamilyen fertőzést. Hallatlanul aggodalmaskodó anyánk volt, az már igaz. ( Később, már felnőttkorunkban derült ki, hogy ránk is ragasztott jócskán az idegbajosságból. Kati palástolta, ahogy tudta, leginkább flegmasággal, vagy Apu favicceivel.)

Szellemi táplálékokra térve, a legfontosabb és legkorábbi a kártyázás. Ómikával römiztek, többnyire rablórömit, úgy, hogy elsőre három bármilyen összepasszoló lapot raktak le, mert Kati  a számolásban olyan négy éves kora körül ennyire vitte. A figurák sem okoztak neki nehézséget, a kártya továbbra is családi szórakozás maradt. Kati hét éves volt, amikor Ómika meghalt. Jó kapcsolatukat továbbvitte az alsó tagozatos osztályfőnökére, az akkor már eléggé idős Nagyfalusi tanár nénire. Akkor is ragaszkodott hozzá, amikor már középiskolába járt.  Kati szeretettel teli, hűséges lénye  hamar megmutatkozott.

Előtte - utána

Emlékképek.
Az utca átépítés előtt, vagyis a kerítés kívülről:

Az új kerítés az utca felől:

A kerítés belülről néhány hónapja:

Az új kerítés most ilyen belülről nézve:

Állítólag még kellene valami növény az előkertbe. Lehet, csakhogy a növény él és élni akar.  Rövidesen újra befonnák  Csipkerózsika palotáját az ágak meg a bogak. Vagy nem?