(A családi arcképcsarnokból hiányzó részt évekig nem volt
lelkierőm pótolni. A hagyományos augusztusi találkozón készült a fotó: Stali itt van az örökzöldek alatt.)
*
A háború után, 1945-46-ban
nehezen rázódott helyre a család élete a Szent Gellért utcában. Mozgalmas idők
voltak. Dédanyánk ragaszkodott a háború előtti
életvitelhez, továbbra is cseléd lakott a spejz melletti kis szobában.
Ómika nap közben fekete kötényt viselt, a zsebében tartotta a kulcsait, többek
között az éléskamra kulcsát, nehogy a cseléd kilopjon onnan valamit, mondjuk,
lekvárt vagy befőttet. Ha piacra küldte az alkalmazottat, leszámoltatta vele az
utolsó fillérig, mit mennyiért vett, megjegyzéseket tett a minőségre, a mennyiségre, megszámolta a tojást, szóval,
nehéz volt vele.
Mi Edittel az ő szobájában
játszottunk, óriási rendetlenséget csináltunk néhány perc alatt. Nyáron
leküldött bennünket a terasz alá, vittük a babaedényeket, sárból-vízből
tejeskávét alkottunk, öntögettük a babák bögréibe, a hasunkra, a zokninkra is
jutott, baj volt az is, hogy összekoszoltuk a tiszta ruhánkat.
Ómika szerencsére nem vette
észre, amikor a kertből a kerítés alsó résén egy pálca segítségével földiepret
piszkáltunk ki. Mit mondjak, mennyei íze volt a nehezen megszerzett csemegének.
Előfordultak botrányos jelenetek is. Például, amikor Edit babájának a feje
betörött, és a cseléd ránk fogta, hogy mi törtük el. Persze, tiltakoztunk, az
igazságot mondtuk, mégis elvertek bennünket nádpálcával, mert a hazudozásért büntetés
járt. Ja, és még bocsánatot is kellett kérni tőle! Égbekiáltó igazságtalanság.
Hogy miért? Talán, hogy alázatot tanuljunk. Pedig most is a szemem előtt van,
hogy a nő takarítás közben a babát nagy dühösen bevágta a gyerekágy fiókjába,
jól belökte a fiókot, miközben kissé túlemelkedett a baba feje a fiók szélén,
és a goromba mozdulattól a babafej
elrepedt. Valamit később is csinálhatott ez a nő, hamar elküldték tőlünk, még a
nevére sem emlékszem.
A családon belüli feszültség
azonban nem múlt el. A helyzeten az sem változtatott, hogy apánk megjött a
hadifogságból (Vöröskeresztes vonatokon szökött pályaudvarról pályaudvarra
Unnától Szegedig). Szegény Ómikánk még mogorvább lett, a háború után nem éppen a nézeteinek megfelelő
világban volt kénytelen élni. Anyukánk fekete kismamaruhát viselt, emlékszem,
hogy a kantárja fodros volt, fehér blúza eltakarta a vállát karját, könyékig.
Bejárt tanítani a kereskedelmi iskolába, ebédre mindig hazajött, majd
visszament. Apánk dolgozott valahol, nem sokat láttuk. Inkább csak esténként
ült a megterített asztalhoz. Hallgatott, miközben Ómika, Sárika és anyánk
németül tárgyalták ki a nap eseményeit.
Negyvenhét nyarán javult a
hangulat. Egy hónapig Pécsett voltam Sárikával egy lelkigyakorlatos házban. Felüdülés
volt a béke és a nyugalom, meg talán a környezetváltozás is jót tett.
Mikor hazaértünk a nyaralásból, Ómika
pólyás babát ringatott a teraszon. Megengedték, hogy megnézzem, de nem
emlékszem a kisbaba arcára.
A következő évben, amikor a baba
már állni tudott a rácsos gyerekágyban, én
valami fertőző betegséget kaptam. Piros cédulát ragasztottak az ajtóra,
mindenkit eltávolítottak tőlem, egyedül voltam hat hétig az udvari szobában.
Csak Anyu jött be hozzám. Edittel hiányoztunk egymásnak. Nap közben a szobaajtó
egyik oldalán én, a csukott ajtó másik oldalán Edit ült a földön, és úgy
beszélgettünk. Egy nap észrevettem, hogy hámlik a talpamról a bőr. Mondtam
Editnek, mit látok. Azt mondta, adj egy kis bőrt, megnézem. Átdugtam egy
bőrfecnit az ajtó rése alatt, aztán szorgalmasan hántoltam a talpamat,
darabokban jött le az elhalt bőr. Kérdeztem, mit csinálsz vele. Azt mondta, jól lehet rágcsálni. Vicces volt,
amikor kiderült, hogy minden elővigyázatosság ellenére megkapta a járványos
betegséget. Pedig az Anyu nagyon őrködött az egészségünk fölött. Egy lavórban az ajtó mellett Lizoformos vizet
tartott, abban fertőtlenítette a kezét jövet-menet.
Katit sokáig nem láttam. Csupa óvatosságból
még hetekig nem engedtek közel hozzá. Egy pillanatra ki-kinyitották a hálószoba
ajtaját, Kati kapaszkodott az ágy rácsába, az ajtónyitásra mosolygott, és azt
mondta "te". Ez volt az első szava.
Úgy gondolom, a lelki beállítódása, figyelme mások iránt: vele
született.
Ovomaltin és más táplálékok
Kati nagyon rossz evő volt. Nem
válogatott, csak amikor nem akart, akkor nem evett. Valamilyen hiba lehetett az
emésztésével, esetleg a gyomra lehetett kicsi. Ezt abból gondolom, hogy amíg
anyatejes volt, és Anyu mindig megmérte, mennyit evett, szinte csak a felét
fogyasztotta a nagykönyv szerint szükséges mennyiségnek. Igyekeztek tápláló
ételekkel felhízlalni, bár nagy nehézségekbe ütközött közvetlenül a háború
után, meg az ötvenes évek borzasztó közellátása miatt. Akkoriban egy svájci
ismerős, nagyapánk egykori tanítványa küldött a Vöröskereszt segítségével
gyógyszert (nekem), Katinak tápszereket, gyakran Ovomaltint, amiről csak
álmodhattunk, mi "nagyerős" tesók. Egerben, Kati egy éves
születésnapján megkóstolhattuk az Ovomaltint mint ünnepi csemegét, de a legkisebb nem szerette
azt sem.
Már óvodába járt, amikor
megjavult az evőkéje. Mondta az óvónénije, hogy a közösség inspirálta az
étvágyát. Kati maga mesélte már felnőttkorában, hogy anno Fábiánékhoz ( a
földszinti szomszédékhoz) gyakran bejárt, Laci volt a játszótársa, egyidősek
voltak, és az ő kajájukból mindig kapott, amit el is fogadott. Amikor Laci
kanyarós lett, hiába tiltották, csak bement hozzá, együtt kanalazgattak nagy
üvegből meggybefőttet. Ha Anyu látta volna, a frász jött volna rá.
Óvodás emlék az is, hogy nagy könyörgésre
kismacska jöhetett a házhoz (nem a Színusz, az később volt). A szürke csíkos
jószág a teraszon kapott valami bádog edényben tejet, de nem lefetyelte ki
mindet. Egyszer csak meglátta Anyu, hogy Kati a macska táljából issza ki a tejet.
Azonnal kitiltotta az állatot a házból, és hetekig megnézte Kati minden
székletét, hogy nem szedett-e össze valamilyen fertőzést. Hallatlanul
aggodalmaskodó anyánk volt, az már igaz. ( Később, már felnőttkorunkban derült
ki, hogy ránk is ragasztott jócskán az idegbajosságból. Kati palástolta, ahogy
tudta, leginkább flegmasággal, vagy Apu favicceivel.)
Szellemi táplálékokra térve, a
legfontosabb és legkorábbi a kártyázás. Ómikával römiztek, többnyire rablórömit,
úgy, hogy elsőre három bármilyen összepasszoló lapot raktak le, mert Kati a számolásban olyan négy éves kora körül
ennyire vitte. A figurák sem okoztak neki nehézséget, a kártya továbbra is
családi szórakozás maradt. Kati hét éves volt, amikor Ómika meghalt. Jó
kapcsolatukat továbbvitte az alsó tagozatos osztályfőnökére, az akkor már
eléggé idős Nagyfalusi tanár nénire. Akkor is ragaszkodott hozzá, amikor már
középiskolába járt. Kati szeretettel
teli, hűséges lénye hamar
megmutatkozott.