Időtöredékek

 

 

Nem ezt a szobát hagytam itt: a délelőtti

tárgyilagos volt, ész- és okszerű,

valószínű. Családi étkezések,

összezördülések, túlfűtött unalom vagy

pletykák színtere: polgári szalon, egy

középfajú színmű első-utolsó

felvonásának díszlete.

 

Most két spalettátlan ablakon át

dől be a havas téli ég, a hó, a holdas

hó világossága; két túlvilági zöld,

sugárzó téglalap között egy harmadik, bizonytalan

szellem-fénypocsolya a falon: a nagytükör. A tárgyak

a Földnek a Hold felé forduló oldalán

könnyebbek: lazuló körvonalakkal

úsznak a tömény oldatban. A klasszicista nappal

után e távollétemben kitört

stílusváltásban, kísértet-korszakban, egy lebegő

utalásban kell laknom.

 

Ugyanez a szoba, tíz éve, húsz. Így változatlan

feltételek mellett jól megfigyelhető,

milyen fogásokkal él az idő. A jeges áradatban

ázva, váratlanul, a semmiből a

sötétben zajló működés villámló múlt-szilánkokat

vet föl: nem képeket, de

az átélés egykori módját. Mintha a nagytükör

befagyott rétegeiből bukkanna föl,

megőrizve hibátlan, a tizenhárom éves

esetlen serdülő test, a fagyfoltos kamaszláb

parafatalpú szandált visel, melyről a légies lelet

kora azonosítható; az immár muzeális

blúzok redői közt vagy meztelen figyeltem,

mennyit nőtt a mellem, nyári délelőtt az

üres lakásban, kulcscsörgést fülelve…

 

(Vagy amikor a kisvárosi korcsolyapálya

villanyfényes jegéről félreállva

a sötét hóbuckák közé, ki a torlódó körből, amelyre

buzgó hangszórókból dőltek recsegve

a hatvanas évek slágerei – felnézve láttam,

a hangos körhinta magas csúcsában

hogy áll, saját tejszerű fényének szivárgó

levében, a hold, a lélegző hiány-idom,

mint egy gyötrő feladvány hirtelen

álombeli megoldása – kerek,

vakító evidencia…)

 

Magánkorszakaim: külön divattal,

korszellemmel, történelemmel,

intézményekkel mindegyik: az emlék

egy-egy év sajátos ízéről, érzelmi árnyalatáról

lokalizálható… Aztán sokáig

semmi: üresen őrlő kar, a surrogó sötét szalag

némán szaladt, a gép egyetlen pillanat

fokozatosan fakuló példányait

ontotta. Most megint

a helyzet kibocsátja csápjait,

indul, visszadöccen, indul. A befagyott folyamat

fel- és beenged. A ki tudja, mit

záró zárban elfordul a kulcs –

ki tudja, mi –, nyitom, kinyit.

 

(A vers Rakovszky Zsuzsa : Jóslatok és határidők c. kötetéből való)

Kocsival Szegedre

 

Régen, amikor olcsóbb volt a benzin, gyakran vágtattunk haza hétvégére. Anyuék még megvoltak, igaz, megöregedve, de mindig örömmel fogadtak,  vidáman, érdeklődően. Jó volt érezni, hogy szívből követik a mindennapjainkat és csupa jókívánsággal vannak irántunk.

*

 Elvesztettük őket.... Csak az álmainkban élnek pont úgy, ahogy akkor egyszer történt. Délután indultunk vissza Pestre. Lekísértek bennünket a kapuhoz, a parkolóból a ház elé kanyarodtunk, integettünk egymásnak. Az utca végén lámpa állított meg, a hátsó ablakon láttam még egyre távolodó alakjukat, várták, hogy kikanyarodjunk az utcából, és a következő találkozásig a mostani együttlét emléke  erősítse őket. Nyár volt még, szegedi meleg, anyukánk barna csíkos otthonkában fogta a kapufélfát, apácskánk rövid ujjú ingben, vékony szövet nadrágban, nadrágtartó gumival a vállán támaszkodott Anyura. Meghajolva tudott már csak állni, de kitartott a kapu előtt, amíg el nem tűntünk kifelé a városból.  Visszanéztem. Még a Kossuth Lajos sugárúton is Szegedet néztem, olyan nehéz volt akkor elszakadni.

 

 Tisztán emlékszem, aznap nagyon  fáradtan érkeztünk meg a belvárosi lakásba. Álmomban azt láttam, hogy a Kossuth Lajos sugárúton egy új, magas irodaépület áll, és a tetőteraszán körben rengeteg piros muskátli csüng.  Mi távolodunk az autóval, de a piros muskátli sor nem halványodik álmomban. Körbe keretezi az új házat, és piros, piros, süt rá a lenyugvó nap, mert nyugat felé vezet ki az út a  városból.