Műhelyek a házban

   

Valamilyen csoda folytán 1951-ben vagy 52-ben visszakaptuk a házunkat. Nyilván rájöttek a tanácsnál, hogy pénzbe kerül a fenntartása, miközben jelentéktelen hasznot hoz a két kisiparos műhely meg a hatósági húsbolt üzemeltetése. Más oka is lehetett a nagylelkűségnek, talán éppen a biciklijavító bérlő jó kapcsolatai játszottak közre. Bandi bácsi nagyon ügyes ember volt, nemcsak a szakmájában. Jó kapcsolatokat ápolt a városi sportvezetőkkel, érmeket, jelvényeket gyártott megrendelésre, meg átjárt az akkori Jugóba határsávigazolvánnyal. Rokonai részvételével ott is művelte az iparát.  Szerszámokat tervezett, néha újra gyártott egy-egy elromlott és már nem javítható munkaeszközt, esetleg spéci szerszámot talált ki valamilyen addig nem végzett munkához.

Ezekben a korai években történt, hogy megbízást kapott a köztisztasági vállalattól, tervezzen olyan gyalogosan tologatható  kocsit, amelybe az utcaseprők hatékonyan tudják összegyűjteni és szállításra előkészíteni a piaci napi szemetet. Akkoriban még lovaskocsikkal jártak be az őstermelők a környező tanyákról, iszonyatos mennyiségű szalma, lótrágya, újságpapír, romlott zöldség, elhullott baromfi, galamb maradt a piaci nap után a jókora téren. Aszfalt helyett keramit téglával volt kirakva a kocsiút, csúszós volt a szennytől, de takarítás után fényesen ragyogott, jó volt ránézni a sárgán fénylő belső utakra.

Bandi bácsi tudta jól, mire vállalkozott. Azt hiszem, ma ergonómiai szempontnak hívják a munkavégzéshez legcélszerűbb formák megtervezését. Szemétgyűjtő kocsiját fémlemezből hajlította és szegecselte össze, az öblös tartály szélére keskeny tartókat tervezett a lapát és a cirokseprű számára. Mint a talicskát, úgy lehetett tolni a szemetest, két jókora átmérőjű biciklikeréken gurult,  emlékeztetett a régi velocipéd kerekeire. A tartály kiürítését kinyitható ajtó segítette, visszazárni - vagy csak időszakosan kitisztítani(?) -  magasnyomású vizes öblítés után lehetett. Nagyon sokáig használatban volt, amíg az utcaseprőket föl nem váltották a takarítógépek. Remélem, a városi műszaki régiségek gyűjteményében (ha van ilyen),  Bandi bácsi kerekes szemétgyűjtője is helyet kapott, hogy a homályos emlékeztünkben életre kelhessenek ezek a retro darabok.

Csak néhány éves lehettem, amikor kidugtam a fejem a terasz rácsán, de visszahúzni már nem sikerült. Bandi bácsi jött föl, hogy kiszabadítson.  Megmelegítette a kovácsolt vasrácsot a fejemtől távolabb, így tágabbra feszítette a térközt, apánk meg kihúzta a fejemet a rácsok közül. Nem tudom, mivel melegítette meg a kovácsolt vasat, hogy mozgathatóvá lágyult. Aki erre emlékezhetne, már egy sincs köztünk.

Később, a hatvanas évek elején a műhelyben nemcsak bicikliket, hanem motorkerékpárokat is javítottak. Finom rézcsövek tekervényes hajlítgatására emlékszem, meg arra az elviselhetetlen szagra, amelyet egy bizonyos karbidlámpának nevezett eszközzel hoztak létre. Azt sem tudom, világított-e vele a homályos műhelyben, amíg hegesztenie kellett a fényes rézcsöveket, vagy másra használta, de az biztos, hogy gáz keletkezett, miközben dolgoztak a karbidlámpával. Már az utca végéről érződött, mikor hoztak motort Bandi bácsinak javításra.

A szomszédos műhelyben  (de még a mi házunkban) másfajta munkát végzett Lajos bácsi a piacra igyekvő vagy onnan a villamoshoz siető megrendelők számára. Gyorsan dolgozott, szakszerűen, mellesleg igen jó, forgalmas helyen nyitotta meg a műtermét. Millió igazolványképet csinált villamosbérlethez, személyi igazolványhoz, tagsági könyvekhez, meg amihez fénykép kellett a régi időkben.

Művészi fotókkal is kisérletezett. Ezeket nem mondanám kivételes munkáknak. Ő maga szelíd, figyelmes, tisztességes ember volt. Nagyon alacsony bérleti díjat kértek tőle a szüléim. Megpróbálta viszonozni azzal, hogy a családunk tagjairól, később a gyerekekről, unokákról készített fényképekért nem fogadott el pénzt. Mostanáig a fülemben van, ahogy beszélt. Sváb származású volt, nem is tudott rendesen magyarul, főként a kiejtése hangzott idegenszerűen a dél-alföldi utcában. Azt mondta apánknak lakbérfizetés mellé, hogy "Minden évben mekcsinálom a tyerekeket." Pedig nem éltek valami fényesen, ahogy akkoriban senkinek se ment jól. Talán Bandi bácsi a járműveivel keresett annyit, hogy Jugóból narancsot, kakaóport, Vegetát, rumpuncsot hozott karácsonyi ajándékba, szintén az alacsony bérleti díj kompenzálásaképpen.

Anyukámat egyszer nagyon megsértettem azzal, hogy Pestről hazalátogatva először a lenti lakókat, műhelyeket kerestem föl, és utoljára hagytam a szűkebb családot az emeleten. De a házbeliek szinte a születésem óta velünk voltak, többet és közelebbit jelentettek számomra, mint némelyik rokon.

Virágom, virágom

Az egyszeri virágoskert L alakban fogta közre  az udvart. Mielőtt megszületett volna a virágoskert, formára nyírt buxus és kovácsoltvas rácsos kapu választotta el az udvart a gyümölcsfákkal telepített kerttől. A buxust a háború alatt vagy inkább utána megtámadta az amerikai szövőlepke, olyan pusztítást végzett, hogy az örökzöldet ki kellett szedni.  Juci néni azt kérte, hadd ültessen virágokat a bukszus sávok  helyére. Nagyon sokféle egyszerű falusi virágmagot vetett el, nyár elejére széles sorokban pompázott a petúnia, a lilán csüngő pulykatakony, a sárga büdöske, az illatos  dohányvirág, meg aminek a nevét se tudom. A téglafal aljában portuláka ragyogott ezer színben, és a következő években majdnem minden magától hajtott ki, szaporodott,  gyönyörű volt. Köztük  a lépcsőig jönni valódi örömet okozott. A derű és a jó hangulat megalapozása  a virágszőnyeg nélkül nem jött volna létre, az biztos.

Juci néni ablaka elé futórózsát ültetett, a töve köré hagymásokat, hogy kora tavasszal is szines legyen az udvar. Volt olyan év, hogy a rózsa felszaladt a két méter magas téglafalra, ez választotta el a kapubejárat melletti belső járdánkat a szomszéd gazdasági épületeitől. Mégse volt hűvös a bejáró. A déli fekvésű házfalat átmelegítette a Nap, az alsó lakás ablakai mindig fényben úsztak. Télen az áttelelésre bevitt futó filodendron mint egy bokor, úgy ölelte körbe a munka- és ebédlőasztalt meg a régi konyhai támlás padot. A betérő vendég mindig ezen ült. A pad ülőkéje felhajtható volt, benne gyűlt a szennyes ruha. Persze nem sokáig, mindig sor került a kismosásra a hátsó udvarban a közösen használt mosókonyhában.

Amíg dédanyánk élt, mosónő járt a házhoz, a dédi halála után megelégedtünk a Patyolattal. A házi mosás annak idején különben nagy előkészületekkel járt. Apánk szerezte be a hozzávaló kékítőt, a mosószódát, később a hipót. Ő vette meg a piacon a gyökérkefét. Hajnalban ő gyújtott be a rézüst alá a katlanba, hogy a víz jó forró legyen, mire Jernei néni hozzáfog a mosáshoz. Nem emlékszem, mikor és hogyan, milyen teknőben ázatták be a fehér vászon ágyhuzatokat, a törülközőket, talán előző este Juci néni.  Az áztatásra azért is kellett gondot fordítani, mert a fateknőnek meg kellett dagadnia ahhoz, hogy ne eresszen.

 Előző napon a szennyes ruhát előkészítették odafönn a lakásban.  Anyu és dédanyánk kétszer is átszámolta, hány lepedő, hány paplanhuzat, miegyéb került le a mosásba. Mintha attól féltek volna, hogy valaki ellop belőle egy-két darabot.  Ez egy nagyon régi beidegzett szokás volt a polgári háztartásokban, nálunk csupán arra szolgált, hogy ellenőrizzék, hány lyukas, szakadt, foltozásra, javításra váró holmit kell majd kiválogatni a száritás és a vasalás után. Vasalni is Jernei néni jött el. Bizalmas, jó segítője volt a családnak, dehogy feltételeztek volna róla bármi rosszat! Egyébként ő vált meg tőlünk. Évtizedes munkába járástól öregkorára ízületi gyulladásokkal küzdött,  és kénytelen volt felmondani a kuncsaftjainak.  Elbúcsúzott tőlünk is, meg a munkától is.  Sajnáltuk Jernei nénit. Mindig szeretettel és tisztelettel bántak vele az anyuék, egyébként a többi alkalmazottal is egyenrangú emberként  bántak. Tőlünk, gyerekektől szigorúan megkövetelték a rendes viselkedést másokkal szemben.

*

A mosókonyhában nemcsak mosóvíz melegedett a nagy vörösréz üstben. Ősszel a katlant kihozták az udvarra, gyenge tüzet gyújtottak benne, és a lanyha meleg rézüstbe beleszórtak egy kiló jó érett szilvát magostul. Ha levet eresztett, kiszedték a keveréket az üstből, rostára tették, és a legnagyobb fakanállal átnyomkodták, hogy átmenjen rajta a gyümölcs megfonnyadt húsa, héja, a magja meg maradjon fenn a rostán. Ezt a műveletet dédanyánk vezényelte, ahogy a lekvárfőzésre is felügyelt. Mindig szólt, mikor kell tenni a tűzre, és a hosszúnyelű lekvárfőző kanállal kitartóan kavargatta a rotyogó főzetet. Ha jó sűrű lett, szétmérték üvegekbe, hagyták kihűlni, nem dunsztolták, mint a többi lekvárt. A szilvalekvár teteje jól bebőrösödött, akkor kötözték le pergamennel. Valahogy tovább száradt és sűrűsödött a hólyagpapír alatt a feketés-vörösesre főtt csemege, télen jobb volt, mint az aszalt szilva.

*

A rézüstben szappant is főztünk. Sajnos, nem tudom, milyen adalékok kellettek a házi szappanfőzéshez. Arra emlékszem, a spejzban volt egy ütött kopott kék öntöttvas fazék, abban gyűjtöttük a szalonnabőrt, avas szalonnát, mindenfélét, ami a szappanfőzés alapanyaga volt akkoriban, amikor még a vidéki életvitelhez természetesen tartozott hozzá a mosószappan házi előállítása. Lehetett kapni a piacon is háziszappant, de dédanyánk sajnálta kidobni a hozzá valót, ezért került sor évente egyszer a szappanfőzésre. Apánk vitte föl a padlásra a  fadeszkákon  formára vagdosott szappandarabokat. Ott száradtak még heteken át, mielőtt haszálatba vették volna a különben nem túl jó illatú szappanokat.  

*

Amikor az otthoni nagymosás helyett Patyolatba vittük a mosnivalót, apánk a mosókonyhában teleltette a leánedereket meg a daturát. Csodálatos nagyvirágú fás szárú növény volt ez utóbbi, de a rózsaszín leánderek is meghálálták a gondoskodást. Télen persze nem kaptak vizet, csak a talajt permetezte meg apánk, védve őket a teljes kiszáradástól. A mosókonyha levegője mindig párás volt, tavaszra el is szaporodtak a levéltetvek. Legrondábban a vastag fehér vattaszerű réteget eregető gyapjas levéltetvek tudták összeszőni szegény fácskák ágait, megmaradt leveleit. Apánk, mielőtt kihozta volna a fényre a kis fákat, lezuhanyozta őket a mosókonyha lefolyójára állítva, és káliszappanos oldattal tetvenként kaparászta le a megtámadott részeket. Eltartott egy darabig, mire a kis fák visszanyerték az előző évi szépségüket.