Mert eltört. Eltört a legszebb tálkám még régen, hamutartónak használtam a belvárosi lakásban, a sötétkék kerek asztalon.
Minthogy édesapám
egész életében szeretett javítani, az elromlottat működővé tenni, elvitte a törött tárgyat is. Epokitt nevű ragasztót
használt a törött kicsi tál egybeillesztéséhez. Megcsinálta a hamutálamat, de
amikor átadta, nem tetszett. A cserépről azt gondoltam, láthatatlanul is
összeragasztható lett volna, mondjuk a Rapid nevű tubusos ragasztóval. Pedig
édesapám tudta, mit csinál. Az utóbbi években virágcserép alátétjeként
használtam, nem szökött el belőle az öntözővíz.
Megszoktam a javítása sárga, sőt egyre jobban sárguló
nyomait. Sose gondoltam volna, hogy a munkája művészi értéket képvisel.
Rátaláltam éppen most a neten, mintha nekem nyílt volna ki az ismertető:
"Jacqueline Rose brit feminista tudós az Anyák című könyvében egy
lehetetlen anyai feladatról ír. Arról az elvárásról, hogy az anyának „meg kell
javítania a világot és biztonságossá kell tennie”. Ebben Adrienne Rich amerikai
költőt idézi, aki 1976-ban megjelent, Conditions for Work című
esszéjében így ír: The Common World of Women (A nők közös világa) című írásában
a nők „a világ védelmének, megőrzésének, megjavításának” tevékenységét végzik –
„egy megkopott és elkopott családi élet
láthatatlan szövésébe” kezdenek. Ebben az értelemben a látható varrási
vonalak, a ragasztások vagy toldások lehetnek a törődés, az igyekezet, egy lehetetlen
feladat feletti fáradhatatlan próbálkozás lenyomatai is. Ezért pedig nem
érezhetünk mást, csak hálát és áhitatot."
Ilyen a cikkben bemutatott ragasztott japán tál. Bámulatos, mennyire emlékeztet édesapám régi-régi munkájára. Nemcsak a nők tudnak gyengéd szeretettel bánni a családdal.