2017. október 9., hétfő

Műhelyek a házban


   
Valamilyen csoda folytán 1951-ben vagy 52-ben visszakaptuk a házunkat. Nyilván rájöttek a tanácsnál, hogy pénzbe kerül a fenntartása, miközben jelentéktelen hasznot hoz a két kisiparos műhely meg a hatósági húsbolt üzemeltetése. Más oka is lehetett a nagylelkűségnek, talán éppen a biciklijavító bérlő jó kapcsolatai játszottak közre. Bandi bácsi nagyon ügyes ember volt, nemcsak a szakmájában. Jó kapcsolatokat ápolt a városi sportvezetőkkel, érmeket, jelvényeket gyártott megrendelésre, meg átjárt az akkori Jugóba határsávigazolvánnyal. Rokonai részvételével ott is művelte az iparát.  Szerszámokat tervezett, néha újra gyártott egy-egy elromlott és már nem javítható munkaeszközt, esetleg spéci szerszámot talált ki valamilyen addig nem végzett munkához.

Ezekben a korai években történt, hogy megbízást kapott a köztisztasági vállalattól, tervezzen olyan gyalogosan tologatható  kocsit, amelybe az utcaseprők hatékonyan tudják összegyűjteni és szállításra előkészíteni a piaci napi szemetet. Akkoriban még lovaskocsikkal jártak be az őstermelők a környező tanyákról, iszonyatos mennyiségű szalma, lótrágya, újságpapír, romlott zöldség, elhullott baromfi, galamb maradt a piaci nap után a jókora téren. Aszfalt helyett keramit téglával volt kirakva a kocsiút, csúszós volt a szennytől, de takarítás után fényesen ragyogott, jó volt ránézni a sárgán fénylő belső utakra.

Bandi bácsi tudta jól, mire vállalkozott. Azt hiszem, ma ergonómiai szempontnak hívják a munkavégzéshez legcélszerűbb formák megtervezését. Szemétgyűjtő kocsiját fémlemezből hajlította és szegecselte össze, az öblös tartály szélére keskeny tartókat tervezett a lapát és a cirokseprű számára. Mint a talicskát, úgy lehetett tolni a szemetest, két jókora átmérőjű biciklikeréken gurult,  emlékeztetett a régi velocipéd kerekeire. A tartály kiürítését kinyitható ajtó segítette, visszazárni - vagy csak időszakosan kitisztítani(?) -  magasnyomású vizes öblítés után lehetett. Nagyon sokáig használatban volt, amíg az utcaseprőket föl nem váltották a takarítógépek. Remélem, a városi műszaki régiségek gyűjteményében (ha van ilyen),  Bandi bácsi kerekes szemétgyűjtője is helyet kapott, hogy a homályos emlékeztünkben életre kelhessenek ezek a retro darabok.

Csak néhány éves lehettem, amikor kidugtam a fejem a terasz rácsán, de visszahúzni már nem sikerült. Bandi bácsi jött föl, hogy kiszabadítson.  Megmelegítette a kovácsolt vasrácsot a fejemtől távolabb, így tágabbra feszítette a térközt, apánk meg kihúzta a fejemet a rácsok közül. Nem tudom, mivel melegítette meg a kovácsolt vasat, hogy mozgathatóvá lágyult. Aki erre emlékezhetne, már egy sincs köztünk.
Később, a hatvanas évek elején a műhelyben nemcsak bicikliket, hanem motorkerékpárokat is javítottak. Finom rézcsövek tekervényes hajlítgatására emlékszem, meg arra az elviselhetetlen szagra, amelyet egy bizonyos karbidlámpának nevezett eszközzel hoztak létre. Azt sem tudom, világított-e vele a homályos műhelyben, amíg hegesztenie kellett a fényes rézcsöveket, vagy másra használta, de az biztos, hogy gáz keletkezett, miközben dolgoztak a karbidlámpával. Már az utca végéről érződött, mikor hoztak motort Bandi bácsinak javításra.

A szomszédos műhelyben  (de még a mi házunkban) másfajta munkát végzett Lajos bácsi a piacra igyekvő vagy onnan a villamoshoz siető megrendelők számára. Gyorsan dolgozott, szakszerűen, mellesleg igen jó, forgalmas helyen nyitotta meg a műtermét. Millió igazolványképet csinált villamosbérlethez, személyi igazolványhoz, tagsági könyvekhez, meg amihez fénykép kellett a régi időkben.

Művészi fotókkal is kisérletezett. Ezeket nem mondanám kivételes munkáknak. Ő maga szelíd, figyelmes, tisztességes ember volt. Nagyon alacsony bérleti díjat kértek tőle a szüléim. Megpróbálta viszonozni azzal, hogy a családunk tagjairól, később a gyerekekről, unokákról készített fényképekért nem fogadott el pénzt. Mostanáig a fülemben van, ahogy beszélt. Sváb származású volt, nem is tudott rendesen magyarul, főként a kiejtése hangzott idegenszerűen a dél-alföldi utcában. Azt mondta apánknak lakbérfizetés mellé, hogy "Minden évben mekcsinálom a tyerekeket." Pedig nem éltek valami fényesen, ahogy akkoriban senkinek se ment jól. Talán Bandi bácsi a járműveivel keresett annyit, hogy Jugóból narancsot, kakaóport, Vegetát, rumpuncsot hozott karácsonyi ajándékba, szintén az alacsony bérleti díj kompenzálásaképpen.

Anyukámat egyszer nagyon megsértettem azzal, hogy Pestről hazalátogatva először a lenti lakókat, műhelyeket kerestem föl, és utoljára hagytam a szűkebb családot az emeleten. De a házbeliek szinte a születésem óta velünk voltak, többet és közelebbit jelentettek számomra, mint némelyik rokon.

2017. október 1., vasárnap

Virágom, virágom




Az egyszeri virágoskert L alakban fogta közre  az udvart. Mielőtt megszületett volna a virágoskert, formára nyírt buxus és kovácsoltvas rácsos kapu választotta el az udvart a gyümölcsfákkal telepített kerttől. A buxust a háború alatt vagy inkább utána megtámadta az amerikai szövőlepke, olyan pusztítást végzett, hogy az örökzöldet ki kellett szedni.  Juci néni azt kérte, hadd ültessen virágokat a bukszus sávok  helyére. Nagyon sokféle egyszerű falusi virágmagot vetett el, nyár elejére széles sorokban pompázott a petúnia, a lilán csüngő pulykatakony, a sárga büdöske, az illatos  dohányvirág, meg aminek a nevét se tudom. A téglafal aljában portuláka ragyogott ezer színben, és a következő években majdnem minden magától hajtott ki, szaporodott,  gyönyörű volt. Köztük  a lépcsőig jönni valódi örömet okozott. A derű és a jó hangulat megalapozása  a virágszőnyeg nélkül nem jött volna létre, az biztos.
Juci néni ablaka elé futórózsát ültetett, a töve köré hagymásokat, hogy kora tavasszal is szines legyen az udvar. Volt olyan év, hogy a rózsa felszaladt a két méter magas téglafalra, ez választotta el a kapubejárat melletti belső járdánkat a szomszéd gazdasági épületeitől. Mégse volt hűvös a bejáró. A déli fekvésű házfalat átmelegítette a Nap, az alsó lakás ablakai mindig fényben úsztak. Télen az áttelelésre bevitt futó filodendron mint egy bokor, úgy ölelte körbe a munka- és ebédlőasztalt meg a régi konyhai támlás padot. A betérő vendég mindig ezen ült. A pad ülőkéje felhajtható volt, benne gyűlt a szennyes ruha. Persze nem sokáig, mindig sor került a kismosásra a hátsó udvarban a közösen használt mosókonyhában.

Amíg dédanyánk élt, mosónő járt a házhoz, a dédi halála után megelégedtünk a Patyolattal. A házi mosás annak idején különben nagy előkészületekkel járt. Apánk szerezte be a hozzávaló kékítőt, a mosószódát, később a hipót. Ő vette meg a piacon a gyökérkefét. Hajnalban ő gyújtott be a rézüst alá a katlanba, hogy a víz jó forró legyen, mire Jernei néni hozzáfog a mosáshoz. Nem emlékszem, mikor és hogyan, milyen teknőben ázatták be a fehér vászon ágyhuzatokat, a törülközőket, talán előző este Juci néni.  Az áztatásra azért is kellett gondot fordítani, mert a fateknőnek meg kellett dagadnia ahhoz, hogy ne eresszen.

 Előző napon a szennyes ruhát előkészítették odafönn a lakásban.  Anyu és dédanyánk kétszer is átszámolta, hány lepedő, hány paplanhuzat, miegyéb került le a mosásba. Mintha attól féltek volna, hogy valaki ellop belőle egy-két darabot.  Ez egy nagyon régi beidegzett szokás volt a polgári háztartásokban, nálunk csupán arra szolgált, hogy ellenőrizzék, hány lyukas, szakadt, foltozásra, javításra váró holmit kell majd kiválogatni a száritás és a vasalás után. Vasalni is Jernei néni jött el. Bizalmas, jó segítője volt a családnak, dehogy feltételeztek volna róla bármi rosszat! Egyébként ő vált meg tőlünk. Évtizedes munkába járástól öregkorára ízületi gyulladásokkal küzdött,  és kénytelen volt felmondani a kuncsaftjainak.  Elbúcsúzott tőlünk is, meg a munkától is.  Sajnáltuk Jernei nénit. Mindig szeretettel és tisztelettel bántak vele az anyuék, egyébként a többi alkalmazottal is egyenrangú emberként  bántak. Tőlünk, gyerekektől szigorúan megkövetelték a rendes viselkedést másokkal szemben.
*
A mosókonyhában nemcsak mosóvíz melegedett a nagy vörösréz üstben. Ősszel a katlant kihozták az udvarra, gyenge tüzet gyújtottak benne, és a lanyha meleg rézüstbe beleszórtak egy kiló jó érett szilvát magostul. Ha levet eresztett, kiszedték a keveréket az üstből, rostára tették, és a legnagyobb fakanállal átnyomkodták, hogy átmenjen rajta a gyümölcs megfonnyadt húsa, héja, a magja meg maradjon fenn a rostán. Ezt a műveletet dédanyánk vezényelte, ahogy a lekvárfőzésre is felügyelt. Mindig szólt, mikor kell tenni a tűzre, és a hosszúnyelű lekvárfőző kanállal kitartóan kavargatta a rotyogó főzetet. Ha jó sűrű lett, szétmérték üvegekbe, hagyták kihűlni, nem dunsztolták, mint a többi lekvárt. A szilvalekvár teteje jól bebőrösödött, akkor kötözték le pergamennel. Valahogy tovább száradt és sűrűsödött a hólyagpapír alatt a feketés-vörösesre főtt csemege, télen jobb volt, mint az aszalt szilva.
*
A rézüstben szappant is főztünk. Sajnos, nem tudom, milyen adalékok kellettek a házi szappanfőzéshez. Arra emlékszem, a spejzban volt egy ütött kopott kék öntöttvas fazék, abban gyűjtöttük a szalonnabőrt, avas szalonnát, mindenfélét, ami a szappanfőzés alapanyaga volt akkoriban, amikor még a vidéki életvitelhez természetesen tartozott hozzá a mosószappan házi előállítása. Lehetett kapni a piacon is háziszappant, de dédanyánk sajnálta kidobni a hozzá valót, ezért került sor évente egyszer a szappanfőzésre. Apánk vitte föl a padlásra a  fadeszkákon  formára vagdosott szappandarabokat. Ott száradtak még heteken át, mielőtt haszálatba vették volna a különben nem túl jó illatú szappanokat.  
*
Amikor az otthoni nagymosás helyett Patyolatba vittük a mosnivalót, apánk a mosókonyhában teleltette a leánedereket meg a daturát. Csodálatos nagyvirágú fás szárú növény volt ez utóbbi, de a rózsaszín leánderek is meghálálták a gondoskodást. Télen persze nem kaptak vizet, csak a talajt permetezte meg apánk, védve őket a teljes kiszáradástól. A mosókonyha levegője mindig párás volt, tavaszra el is szaporodtak a levéltetvek. Legrondábban a vastag fehér vattaszerű réteget eregető gyapjas levéltetvek tudták összeszőni szegény fácskák ágait, megmaradt leveleit. Apánk, mielőtt kihozta volna a fényre a kis fákat, lezuhanyozta őket a mosókonyha lefolyójára állítva, és káliszappanos oldattal tetvenként kaparászta le a megtámadott részeket. Eltartott egy darabig, mire a kis fák visszanyerték az előző évi szépségüket.

2017. szeptember 24., vasárnap

Közös tűzhelyen sült az oláj palacsinta




Azt mesélte Juci néni, hogy az uradalmi cselédlakásokat nem könnyen osztották szét a jelentkezők között. Csak a családosok kaphattak egy-egy szobát mellette kamrával, belépni pedig a konyhából lehetett, ezt együtt használták az átelleni lakókkal. Amíg csak egy-két gyerek rángatta az anyja szoknyáját a vacsoráért, még megosztoztak valahogy a helyen, de egy népesebb szomszédsággal összezárva nem volt könnyű az életük. A nők gyakran veszekedtek, kiabáltak, de amint ettek, megnyugodtak és szent volt a béke. Csillagos estéken kiültek a házak elé, danoltak, tamburáztak, magyar nótákat, román és szerb népszerű dalokat, mert ezen a soknemzetiségű tájon leginkább a nótában fértek össze.
Ha valaki kíváncsi a hazai déli, délkeleti  népesség régi kultúrájára, esetleg szeretné megérezni, milyen volt a hangulat Juci néniék cselédsori estéin, két ma is látható-hallható  szemelvénnyel tudom bemutatni. Egyik az Emir Kusturica filmjeiben - különösen az elsőben -  a cigányos-szerbes kísérőzene eredeti, a másik a szerbiai 3+2 együttes keserves mulatós számai, a Csipkés kombiné meg a Sárgul már a kukoricaszár és a többi örökbecsű nóta tamburával kísért szólóénekesének utánozhatatlanul szerbes kiejtésű magyarságával előadva. A youtube-on megtalálható mind.

Télen  is danolásztak, mellé kukoricát főztek sós vízben, azt adták egy kis mézzel a gyerekeknek, de ha a vacsora zsírosabb volt, mint például az oláj (így ejtették az oláh, azaz román) palacsinta nevét, akkor már más csemegéhez aznap senki sem jutott.  A közös tűzhelyen minden család a saját élelmiszereiből főzött. Tarhonya- vagy krumplilevest, tejlevest, amire vigyázni kellett, le ne égjen a levében főtt metélt tészta. Főztek savanyú káposztát kis szalonnával, pároltak újkrumplit zöldpaprikával, minden nagyon finom volt, kóstoltam, amikor Juci néni nosztalgiakaját főzőtt. A majorságban nagy ritkán  húst is kaptak a családok, például, ha kitört a lába valamelyik tehénnek, a húsát szétosztották a cselédek között.

Az ilyen "leértékelt" hús az ötvenes években, amikor a majorsági család már nálunk lakott, hozzáférhető volt pontosan a mi házunkban. Az utca felől ugyanis három üzlethelyiség foglalta el a földszintet, ezekből egyet hatósági húsboltként üzemeltetett a tanács, hetenként többször is jött szállítmány bontott húsokkal, rajtuk a hatósági állatorvos pecsétjével, hogy fogyasztásra alkalmasak. Rettentő hosszú sor állt ilyenkor a kapu előtt, alig lehetett bejönni az udvarba a fecsegő, cigarettázó, hangoskodó tömegtől. Juci néniéknek és a többi lakónak félretett a hentes egy-egy jobb darabot. Ledarálták, esetleg apróra vágták pörköltnek, nagyon jó illatok várták ilyenkor a hazatérőket.
Juci néni férje mint kocsirendező, nehéz munkát végzett. Éhesen, szomjasan ült este az asztalhoz, de volt, hogy annyira fájt a háta, dereka, hogy előbb hasra feküdt, és a kisfiát sétáltatta a hátán, vállán. A könnyű gyerekláb végigtaposta a meghúzódott inakat, izmokat, elégedett sóhajjal ült ezután Illés bácsi a vacsorához.
Bizony, előfordult, hogy nem minden este telt el ilyen békésen. A vasuti dolgozók nagyon ittak, a brigádok együtt jártak berúgni. Ha Illés bácsi kapatosan ért haza, Juci néni lefektette, borogatta a homlokát, vigasztalta, hogy mindjárt jobban leszel Apusom, csitította, ha részegségében handabandázni kezdett. Azt mondta, meg ne hallják a tanár úrék (ezek voltunk mi), ilyen jó helyet meg kell becsülni.
Hajnalban még munkába menet előtt Illés bácsi felsöpörte az utcát, ő rakta ki a szemetes bödönt a kapu elé, amikor jött érte a köztisztasági vállalat, ő ásta föl a kertet, sőt, még azt is tudta, hogyan irtsa ki az udvar téglái között elszaporodott lótetveket. Heves vita kerekedett viszont amiatt, hogy a kert leghátsó sarkában disznót szerettek volna tartani. A mi házunkban addig  nem lakott semmilyen állat, kutya, macska, baromfi se volt, pedig ezek megszokottabbak egy (akkor még) kertvárosi környezetben, na de disznó, hát ez elképzelhetetlen volt különösen a dédanyánk szerint. Ellenséges hangulatát az sem oldotta föl, hogy év végén gazdag disznótoros kóstolót hozott föl Juci néni. 

Mi gyerekek, köszöntük, anyu meg szégyellte, hogy szegény emberektől elfogadjon olyasmit, amiért semmit sem csinált. Azt hiszem, viszonozta abban az évben valamilyen karácsonyi ajándékkal, és attól kezdve minden karácsonykor meghívta gyertyagyújtásra a lenti házaspárt a kisfiukkal együtt. Közös volt az áhítat, amikor megszólalt a Jézuska csengője, amit persze apánk működtetett. Kitárult a kétszárnyas ajtó a plafonig érő angyalhajas, aranyboás karácsonyfa alatt sorakozó ajándékok előtt,  a Mennyből az angyalt is együtt énekeltük, házbeliek, mindannyian. Úgy emlékszem, eléggé meglepte Juci néniéket a családias közösség, és meghatottan mentek haza, hogy nemsokára az éjféli misén találkozzunk. Ez se volt olyan egyszerű. Juci néni ortodox vallású volt, de azért átjött a katolikus templomba, nem kérdezte, szabad-e más vallásúnak ide belépni. A Jóisten itt is ugyanaz, mint az ortodox templomban, gondolta és mondta is.   

2017. szeptember 21., csütörtök

A régi foglalkozások vidéken is eltűntek




1949-ben államosították a házunkat. A tanács beutalt az alsó lakásba egy házaspárt, ők vállalták el az udvar és az utca takarítását. Később nagyon jó, mondhatni családi barátságot kötöttünk velük. Az időközben megszületettt gyerekeikkel is a mai napig szeretetteljes kapcsolatot ápolunk. A családfő eredetileg mezőgazdasági munkás volt, a Purgly-majorból jöttek. Ott toborzott munkaerőt a MÁV. A majorsági cselédből kocsirendező lett, felesége pedig háztartásbeli, mert a régimódi szemlélet szerint egy nő maradjon otthon, lássa el a családot, ne járjon dolgozni idegen emberek közé. A hivatalos statisztikák szerint a népesség gyors ütemben rétegződött át az ötvenes évek elejétől kezdvede ebben a családban sokáig a vidéki  hagyományok érvényesültek.
Juci néni nem sokkal a beköltözésük után állapotos lett, valamint a kisebbik húgom is ekkortájt született. Juci néni humoránál volt, amikor vicces csodálkozással állapította meg a városi életről, hogy ő nem tudja mi történik itt, mert ő is  állapotos, a macskája is állapotos, de még a kisnaccsága is gyereket vár. Így nevezte anyut. Öreg nagyságának dédanyánkat emlegették, mivel a háború után nem sokkal éltek még a régi társadalmi megkülönböztetések megnevezésben, megszólításban stb.
Dédanyánk nagyon tartotta magát az osztálykülönbség kinyilvánításához, de ez néhány év alatt eltűnt, baráti kapcsolattá szelídült, meg aztán ahogy mi testvérek nőttünk, mintha az alsó lakásban is szülői gondoskodásban lett volna részünk.
Sok mindenben megnyilvánult ez akár észrevétlenül. Össze  kellene gyűjteni, mi is volt az, ami nemhogy megkülönböztetést, hanem együttműködést, együttérzést, egymás felé nyitottságot hozott létre. A statisztikák ilyesmiről nem szólnak. A nagy szociográfiák,  az  olyanok, mint a Puszták népe vagy A tardi helyzet, és még a Szeged népe sem szól erről.
Hogyan, miért szerették meg egymást az emberek kivételes mikrokörnyezeti együttesük révén, én erről még soha sehol nem olvastam. Nehéz is rátalálni egy megélt élet elemei között arra a kivételesre, amely sehol másutt nem történhetett volna meg, csak a mi házunkban.

 Juci néni munka közben szeretett mesélni. Amíg vasalt, visszarévedve sorolta, hogyan éltek a majorságban. Még sötét volt, amikor az intéző megkongatta a cselédlakások végében felfüggesztett vasat, hogy ébresztő emberek, indulunk cukorrépát egyelni, mindenki hozza a kiskapáját, kését, szóval mindig a munkának megfelelő szerszámot. Társzekérrel vitték a cselédeket a határba. Akinek kicsi gyereke volt, magával vihette. A parcella szélén gödröt ástak a gyereknek, beleállították, nehogy elmásszon valamerre. Az anyák gyakran odaszaladtak hozzájuk , megitatták őket, kenyérhéjat adtak a kezükbe. A nagyobbak, akik már járni tudtak és hallgattak a szóra, követték anyjukat, összeszedtek mindenféle gyomot, virágot, meg amit érdekesnek találtak. Juci néni kislánya a kötényébe békákat gyűjtött. Mire anyja visszafelé kapált a másik soron, elébe öntötte a kötényéből a sok kis békát, és örömmel kiabálta, hogy "Nézze anyám, madár!"
 Vasalás közben a férfiingekre került sor. Amikor már nagyobbacska lány voltam, Juci néni odahívott, hogy tanuljam meg, milyen sorrendben célszerű az ing részeit vasalni. Előbb a két ujját, aztán a gallér hátulját, jól meghúzkodva, nehogy ráncot vessen a gallér, aztán a színéről, majd csak ez után, ha a háta meg volt szabva a gallér alatt, akkor azt, célszerűen aláhajtva a vékony részt, utána jöhetett a háta végig, utoljára a két eleje, követve az ing oldalvarrását. Átadta a vasalót, na, most te csináld, majd én nézem. Igyekeztem, hogy jó legyen. Összehajtani nehezebb volt. Még később jó hasznát vettem a Juci nénitől kapott tudományomnak, amikor bőröndbe csomagoltam, ha utazni készültünk. Nem is gyűrődött össze semmilyen holmink.
Juci néni délutánonként jött fel hozzánk vasalni. Amikor a férje hazaért a munkából, leszaladt a lépcsőn, föltette a vacsorát a gázra melegedni. Legközelebb elmondom, milyen ételeket ettek hétköznapi estéken a Purgly-majorban, mert másmilyenre  nem futotta a városi munkaerő keresetéből sem.

2017. szeptember 17., vasárnap

A Bródy Sándor utcai lakásban mindig nagy volt a forgalom




Sárika néni ruhákat varrt a lányainak, meg persze a szomszédasszonyoknak, és nagyon sok jó ismerősük is ide járt kiskosztümöt, rövid kabátot, szoknyákat, nyári ruhákat varratni.  A hölgyek az óriási, faragott keretes tükör előtt forgolódtak. Sárika néni finoman irányította a megrendelőt aszerint, mi állt jól neki az éppen divatos fazonok közül. Például az egybeszabott princesszruhát az ötvenes évek végén nagyon kedvelték a nők, de sajnos, a széles magyaros csípő, a kissé hízásra hajlamos háziasszonyok gyomorfertályán kidudorodó hajlatok, egyéb dudorokról nem is beszélve, igénybe vették Sárika néni szabászi leleményességét és jó ízlését.

Mivel nem volt varrógépem, egyszer megkértem, hadd szegjek be nála valami anyagot géppel, hiszen úgy sokkal gyorsabban végzek. Azt látni kellett volna, mennyire örült a néni, hogy kedves munkaeszközét más is tudja használni. Nézte, hogyan fűzöm be a fölső szálat,  hogyan illesztem az orsóba az alsót, hogyan kattintom a helyére, hogyan indítom a kereket, hogy egy öltéssel felhúzza a szálat a helyére, és látta, hogy sikeres volt a művelet.  Már kattogott is a lábhajtós Singer gép, pont olyan, mint otthon, ahonnan Pestre költöztünk. Nem is volt más valaki  ilyen gondoskodó anyai szeretettel irántam, mint Sárika néni. Sokszor segített. Fiatal asszony koromban nem nagyon tudtam főzni. Csak egy telefonhívás kellett, és mindjárt elmagyarázott olyan rendkívüli dolgokat, mint például hogyan csináljam a paradicsomos káposztát, vagy a húsdaráló összeállításakor milyen irányba fordítsam a négyfelé mutató kést. Közben dolgozott szorgalmasan, endlizett vagy kihúzkodta a fércet, ezek nem géppel végezhető munkák. A varrás mintha nem is iparosság, hanem hivatás lett volna a számára.

Mesélte, hogy hajdanán, még a háború előtt nagyon jó szalonokban dolgozott. A Magyar Divattörténet ha nem is név szerint róla, de megemlékezik azokról az időkről, amikor a néni szabásztanuló volt, és amikor a harmincas évek elején felszabadult (így nevezték akkoriban a segédből önálló iparossá lett szakembert, majd később mestervizsgát is tehettek, és sokfelé specializálódhattak még a szabász szakmában is), jó nevű műhelyben kapott állást. Mint  képesítése szerint "francia női szabó" úri népekkel találkozott.

Egy bekezdés a Divattörténetből pontosan mutatja, hol és hogyan dolgozott Sárika néni fiatal korában, amikor "Párizs szerepe több szempontból is hangsúlyos volt. A francia főváros híres divatszalonjai (pl. a Lanvin, a Worth és természetesen a Chanel) a húszas évektől kezdték el kollekcióiknak az ún. mannequinnek (manöken) általi bemutatását művészi környezetben, nem egyszer ötletesen csoportosítva,  zenekísérettel. Ez a divatrevü, vagy ahogy mi ismerjük: a divatbemutató. Párizs mellett meghatározó divatcentrummá vált még London, Róma és New York is. Hazánkban a ’20-as években a Nőiszabók Országos Szövetsége rendezett ehhez hasonló divatrevüket, nem titkolt céllal a trianoni után megfeneklett magyar divatipar fellendítése, a magyar szabók megsegítése érdekében.

Holzer Simon divatháza[2], a Rotschild[3] és a Förstner nővérek szalonja a legtrendibb helyeknek számítottak. Egyedi tervezésű kalapokat Neumannál, Mergl Jankánál és Fürst Irénnél volt érdemes vásárolni, az Edelstein, valamint a Klein és a Lafayette cipőszalonban pedig felsőkategóriás lábbeliket lehetett beszerezni. A felsorolt divat-, kalap- és cipőszalonok a felsőközéposztálybeliek és az arisztokrácia tagjainak voltak elérhetőek. Bár utóbbiak, ha tehették, inkább a párizsi és bécsi szalonokban rendelték meg egyéni méretre és kívánságra készült toalettjeiket. Konfekciós, de pénztárcabarátabb darabokat az áruházakban - mint a Párisi vagy a Corvin - lehetett zsákmányolni vagy a korábbiaknál jóval egyszerűbb szabású zsákruhákat a háziasszonyok maguk is meg tudták varrni." 

Sárika nénim a fentebb említett Förstner nővéreknél tanult. A József körúton volt az üzlet, néhány évig a szakvizsga után náluk dolgozott, aztán bekerült egy még jelesebb üzletbe, a belvárosi Vadász utcába Goldman Berta szalonjába. 1944-ben bezárták a varrodát, a tulajdonossal együtt nagyon sok vendégét is deportálták, és  hiába várták őket, a legtöbben nem jöttek vissza.

A háború után kisiparossá lett Sárika néni közeli ismerőseinek varrt, a divattörténet nagy fejezetei lezárultak. Egyedül Rotschild Klára  Váci utcai szalonja maradt fenn, vele dolgoztattak az új uraságok, a vezető káderek előkelő feleségei. A kelmét a szomszédos Luxus áruházban szerezték be, nem messze volt a "dolláros bolt", divatos táskák, nyugati illatszerek, jó cipők beszerzőhelye.

2017. szeptember 15., péntek

Elszívtunk egy Camel cigarettát


 
Már középiskolás voltam, amikor Pesten járva otthagytam a csoportot, és elszaladtam a Majakovszkij utcába, hogy felidézzem a parádóhutai boldog nyarat. Csak a legnagyobb lány volt otthon, néhány év alatt Madonna arcú, szőke szépség lett belőle. Csodálkozva nyitott ajtót, és nem hívott be a saját lakrészükbe. Talán még nem takarítottak, vagy rendetlenség volt az amúgy eléggé kopár lakásban. Jól emlékeztem, ha az előszobából a hallba lépünk, ott áll szemben a nagylány görbe vaságya hepehupás matraccal, balra egy barna komód. Amikor vendégségben laktam náluk, egy fiókját kiürítették az én holmijaim számára.
 Most a nagymama szobájában telepedtünk le. Itt gondozott stílbútorok voltak, meglepett, hogy egyáltalán beléphetünk a nagymama szobájába, minthogy igen erősen őrizte a cuccait a "vandáloktól". Aludni sem hívta be egyik gyereket sem, akármilyen zsúfoltan voltak is a kétszobás lakás többi helyiségében. Lekuporodtunk a smizett mellé, kis kerek asztalkáról,  a  horgolt terítőről az unokatesóm felemelte a cigis dobozt,  és félénken kérdezte, hogy szeretem-e a Camelt. Addig még nem próbáltam, hát bólintottam rá, hogy biztos jó, de olyan erősen megköhögtetett, hogy alig tudtam eldarálni neki az otthoni híreket, és már mentem is. Úgy éreztem, nem volt jó ötlet váratlanul beállítani hozzájuk.
Jó lett volna egy másik  ismerőst meglátogatni a Bródy Sándor utcában, de ezúttal nem jutott rá idő.

2017. augusztus 27., vasárnap

A helyzet




Éppen megérkeztem egy őrült nagy lakásba, amely dugig volt holmikkal és emberekkel.  Egy ismeretlen nő, aki valahogy mégis ismerősnek látszott, azt akarta tőlem, hogy egymás melletti ágyban aludjunk. Ehhez föl kellett forgatni az egész szobát, áthuzigálni a törött vaságyat, rátenni a vastag lószőr martacot, a koszosat, a nagyon régi foltosat, még a dédanyám halt meg rajta, onnan erednek a foltok. Soha semmi nem tüntette el a sárga-zöld-barna karikákat szélükön beszűrődésekkel, mintha a matrac bélése sarjadt volna ki a foltok mentén.
 A nő, a félig ismerős, félig ismeretlen erőszakos volt. Azonnal feküdj ide mellém! Fáj a lábam, be kell kötnöd!
 Rettenetes, gennyes, véres seb  tátongott az alsó lábszárán. Valahonnan hintőporos doboz került a kezem ügyébe, beszórtam a sebet, a nő üvöltött.  -Nem vagyok ápolónő, nem értek ehhez - gondoltam,- és mindjárt arra, hogy menekülnöm kell innen. De hogyan. Nem jutott eszembe a férjem telefonszáma, a saját mobilom eltűnt. A ruháimat  se láttam, hol vannak ebben a káoszban.
Mindenütt órák hevertek. Melyik kié, nem tudtam, de semmire sem megyek velük, ha elfelejtettem a telefonszámot. Az otthoniaknak fogalmuk sincs, hol lehetek, és nem tudok üzenni, nem tudok velük kapcsolatot teremteni.
A sebes lábú nő unokája ugrálni kezdett a matracon. Állítsd le, mondta a nő, ülj le mellém. Odaadom az órámat is, telefonálj rajta a tieidnek. Forgattam az órát a kezemben, hol lehet rajta az alkalmazás, amitől telefon  lesz belőle. Nem találtam. Tehetetlen voltam. 

Megint Anyu
Betegen feküdt, aludt. Örültem, hogy pihen. Hamar fölébredt, sírt, nyűszített, fájt a lába, és rögtön utána szólt, hogy hánynia kell. Megyek, hozom a lavórt, siettemben megbotlottam. Épp szembe jött a másik szobából egyik unokahúgom, aki értetlenül állt a kupac túloldalán. Ráripakodtam, hogy hozd gyorsan az alumínium mosdótálat, én nem tudok olyan hirtelen átgázolni ezeken a ruhákon, és akkor fölébredtem. Nem tudom, mi történt ezután Anyu homályos szobájában.

Betegen feküdt Anyu
A lábát fájdította. Ápoltam valahogy. Mire leírtam volna, hogyan, az álom részletei elillantak.
Amikor visszaaludtam, a mi utcánkban rohantam, nagy lihegve, hogy elérjem a buszt, éppen csukódott az  ajtaja. Oda is értem a legalsó lépcsőhöz, de a sofőr nem nyitotta vissza az ajtót. Megláttam, hogy beszélget valakivel, nekem háttal, észre se vette, hogy ott vagyok. Az ajtó lassan, nagyon lassan csukódott, az emberek fenn a buszon, az ülésekből kiabáltak a sofőrnek, hogy van még egy felszálló. Az őszes, sovány férfi nem törődött a kiabálókkal. Az ajtó zökkenve összecsukódott, a busz mégis állt, mert pirosra váltott a lámpa. Én még reméltem, hogy enged fölszállni, kopogtam ököllel a kékre festett fémajtón, ám a sofőr indított.
 Kénytelen voltam hátralépni a kissé sáros, göröngyös földsávon, és megálltam a töredezett aszfalton az Anatómia oldalánál. Itt mindig hűvösebb van, a pinceablakokból édeskés szag árad az utcára. A boncolásra váró halottakat hűtik az Anatómia pincéjének ezen a szakaszán. A buszmegállóban egyébként  az első munkahelyem felé vivő járatra lehet felszállni. Elkéstem. Lekéstem valamiről.

2017. augusztus 23., szerda

Más időben élsz




Kit érdekel az áramló idő, ha sodrásában egyszer felbukkant egy eksztatikus, teljes délután.


Jorge Luis Borges
Egy macskához

A tükrök nem lehetnek csöndesebbek,
A kósza hajnal nem oson puhábban,
Az a párduc vagy te a holdsugárban,
Kit csak tisztes távolból leshetünk meg.
Valamely titkos égi rendeletnél
Fogva, szemünk hiába is keresne,
Messzebb, mint a Gangesz s a naplemente,
Te vagy a magány és te vagy a rejtély.
Becéző kezemnek szívesen enged
Hátad. Egy feledésbe ment öröklét
Óta kész vagy magad átadni önként
A kezekből sugárzó szeretetnek.
Más időben élsz. Úr vagy hét határon-
Egy országé, amely zárt, mint az álom.

Lator László fordítása

2017. augusztus 14., hétfő

Még egy nyár Parádóhután



  
A következő tanév végén ismét elutaztunk Parádóhutára. A tavalyi szobánkat kaptuk meg. Az ágyakban szalmazsákok voltak, két szék, kicsi asztal, a tejes meg a csevicés üveg alig fért el rajta. Éjszakára a tejet az ablakpárkányra állítottuk, nehogy rácsapódjon a vizes üveg dugója.

Nagyikám nem mindig jött velünk az erdei barangolásokra, az udvar árnyékos részein keresett menedéket a tűző nap elől. Ezen a nyáron saját foglalatossága is akadt: sokszor vigyázott Cucára, a pesti csecsemőre. Néha napoztatták, aztán jobbnak látták árnyékba vinni. Az unokatestvéreim édesanyja vállalta föl a pici, koraszülött baba nyaraltatását. Remélték, hogy megerősödik a jó levegőn, a külön neki készült babakoszton. A négy gyereke mellett anyai szakértelmet szerzett nő gondoskodása  jobbat ígért, mint a pesti levegő a Majakovszkij utcában. Emlékszem Cuca sima, sárgásbarna bőrére, sima fekete hajára, mozdulatlan kis testére. Nem kapálódzott úgy, mint más vele egykorú csecsemő. Azt hiszem, egy-két hét múlva visszavitték Pestre, talán kórházba kellett mennie. ( Mi van veled, Cuca? Miért nem kérdeztem rá több évtized alatt? Miért most szorul el a szívem egy alig ismert kisbaba miatt?)
*
A falusi udvar fontos újdonságai között akkor nyáron egy sakkparti és egy mamacica között oszlott meg a figyelmem. A háziasszony nagy fia, nálam alig idősebb, viaszosvászon sakktáblát terített a kerti asztalra, kihívott egy partira. A lépéseket már ismertem, de a stratégiát nem annyira. Lépegettünk, hullottak a bábuk, végül három maradt belőlük a kockás  táblán. "Tessék, most maga nyert!" - mondta a fiú. Szégyenkeztem. Biztos úgy érezte, szórakoztatnia kell a kislányt, én meg elfogadtam a helyzetet, csak úgy. És tegeződni se akart. Megkerestem a mamacicát. Őt jobban értettem. Dorombolt a fiainak, mosdatta őket, megengedte, hogy a karomra vegyem a szürke csíkosat, bár gyanakodva nézett. Aztán is sokat játszottam velük, amíg haza nem készülődtünk.

Pedig nem volt kedvem hazautazni. Együtt akartam még lenni a gyerekekkel, állandóan kérdezősködtem: "Mit fogtok csinálni Pesten?" Apjuk vasúti tiszt volt, irodán dolgozott, de az óbudai vállalati csónakházba a családja tőle függetlenül is lejárhatott. "Majd megyünk a Rónai-partra" - mondták, és ezen jót nevettünk. Nagymamáink vezetékneve ugyanis Rónai volt, ki nem hagyták volna a családi szójátékot.  Addig esengtem, amíg meghívtak a szünet hátralevő részére.
A vállalati üdülőbe egyedül mentünk ki a Belvárosból. Négyen közrefogtak, édesanyjuk később jött utánunk. Persze, azért elirányította a társaságot: "Menjetek ki az Anker-közön a Madách-térre, ott a negyvenkilencessel a Nyugatiig, onnan a 6-ossal a HÉV-ig, és Aquincumnál szálljatok le, irány a Dunapart." "Tudjuk, tudjuk" - bosszankodtak a testvérek, nem először tették meg az utat a "Rónai" partra. Anyjuk mosolyogva csukta be utánunk a lakás ajtaját.
Végül tanévkezdésre haza kellett menni. Hetedikbe jártam ekkor, az unokatestvéreim valamivel fiatalabbak voltak. Meglepett, hogy karácsonyra nekem is küldött ajándékot az édesanyjuk. "Madách: Az ember tragédiája" antikvár példányát. Olyan ajánlást írt bele az anya, mintha én is felnőtt volnék. Bevallom, amit írt, nem értettem, csak a gesztusa volt megnyerő. Sajnálom, hogy nincs már meg az ajándék könyv, ma biztosan felfognám, hogy négy gyerekéhez miért társított olyan kedvesen.

 Nagyikám is szerette a testvére unokáit. Eleven, okos gyerekek voltak. A nagylány laboráns lett a fővárosi fényképész szövetkezetnél, az öccse gépészmérnök, a középső fiú kereskedő lett,  egyik nagykernél csinált karriert, ma talán nincs is itthon. A két fiú a 60-as években arabul tanult.  A gépészmérnök később csirkevágóhidat épített valamelyik arab országban.  A  kicsi lány, anyja hasonmása gimiben érettségizett, s hogy mi lett vele, nem tudom. Jó néhány éve láttam őket utoljára Birki néni temetésén.

Sokan voltunk ott, apám rosszul lett, nem vártuk meg a szertartás végét. Az óbudai temető zegzugos parcellái között le kellett ülnie egy árnyas padra, annyira zokogott. "Egyedül maradtam édesanyám családjából" - mondta, majd lassan lecsendesedett. Nézett valahová a síremlékeken túlra, picit megszínesedett az arca. "Birkinél jobb embert keveset ismertem". A családi sírboltban nyugvók közül mindenkiről volt néhány emlékező szava. A Birki öccséről így merengett:  "Amíg a felesége a gyerekeket nyaraltatta, ez a jómadár az összes irodista nőt megkefélte." Némi irigység rezgett a hangjában.

2017. augusztus 12., szombat

Nyáron, hegyoldalon




Az nagyon jó volt, hogy nem kellett iskolába járni, és hosszas kapacitálás után lemehettünk a strandra. Anyánk féltő humorral engedett utunkra: "Ha belefulladtok, haza né gyertök!" Nagyikánk szörnyűködött: "Hogy tudod a falra festeni az ördögöt?" Különben sem szerette a menye kissé harsány modorát, de ezt  soha nem vallotta volna be. Amikor nyugdíjas lett, néhány évig az unokái közül engem vitt magával nyaralni.

Megnéztem most a google-térképen, vajon létezik-e még Parádóhután a ház, amelynek két szobáját Nagyika bérelte a család részére. Ezúttal apai nagymamám saját idősebb nővérének unokáit látta vendégül, tehát én a másod-unokatestvéreimmel töltöttem egy mozgalmas és vidám nyarat a Mátrában. Sőt, kettőt, mert olyan jól éreztük magunkat, hogy a következő tanév végén is hasonló összetételben szálltuk meg az erdőszéli házat.

Mint később megtudtam, nem egyedül Nagyika fizette a nagyúri ellátást, hanem beszállt anyagiakba az unokatesóim legközelebbi nagynénje is. A rokoni szálak jól összefonódtak. Birki néni nekem magyartanárom volt az iskolában és bérmakeresztanyám a templomban. A többi gyerek közül legalább egynek a keresztanyja volt.

Nagyikámék családja kiváló természetismeretet hozott magával  Kárpátaljáról. Mint nagyon szegény, föld nélkül élő falusiak, kijártak az erdőbe gombát, bogyókat szedni, az itt szerzett tudásukat a Mátrában is kamatoztatták. Birki nénim például még gyermekkorából ismerte a rókagombát, az egész évben termő csiperkét, és itt fölfedezett  egy sárgás rózsaszínben tündöklő, gótikus tornyokra emlékeztető gombatelepet is. Hazavittük, kirántottuk. Olyan volt, mint a rántott velő.

Birki nénim nemcsak a gombaismeretben és a magyartanári teljesítményében nyújtott maximumot. Eredetileg apácának készült, valamilyen tanító rendben volt novícia, amikor az ötvenes évek elején a szerzetesrendeket feloszlatták. Úgy döntött, vizsgát tesz és világi tanár lesz, de soha nem megy férjhez. Egyedül lakott olcsó albérletben. A fizetéséből a minimumot tartotta meg, a megtakarítását minden fizetésnapon elküldte testvérének: a mostani nyaralásban  részt vevő unokatestvéreim apjának. A kibérelhető parádóhutai házra is  nénim talált rá, hogyan, azt nem tudom, mert falusi turizmus akkoriban még nem létezett.

A google térképén ma is megvan a ház, ha jól sejtem, a Széchényi utca végén a mi nyaralónk utóda áll szépen kiglancolva. Csak ez lehet az! Amikor mi ott voltunk jó ötven éve, ugyanígy egy patak folyt az udvar végében, át lehetett menni rajta egy fölfelé magasodó és egyre meredekebb rétre, föl, egészen az erdőig, ott szedtük a gombát.  A tágas réten birkák és tehenek legeltek, de nem túl közel a patakhoz. Úgy tűnt, ez volt a porta természetes határa Parád felé.  

Kinn az utcán Recsk irányába indulhattunk volna. Meredeken fölfelé vezetett az út, ha jól emlékszem, alacsony tölgyes-égeres hegyoldalon. Jó félóra járásra az út mellett természetes gödörben gyűlt össze a csevice semmihez sem hasonlíthatóan jóízű vize. Üvegekbe mertük a magunkkal hozott bögréből. Vigyáztunk, nehogy felkavarjuk a homokos gödör alját. Az ivóvizet ledugaszoltuk. Enyhe szénsavassága miatt már estére kidurrant a dugó az üvegből, nevetve álltuk körül a városi gyerekeknek szokatlan jelenséget.
Távolabb vasas forrás vize folyt egy befoglalt csőből, ide a gyerekek anyja is velünk jött. Azt mondta, vérszegénység ellen a forrásból kéri a friss vizet. Sápadt volt, az biztos,  de nyugodt és mosolygós. Ő volt az, aki megsimogatta a gyerekei karját akkor is, ha nem volt születésnapjuk.

2017. augusztus 5., szombat

Kottázható oldalak



Az ötvenes évek elején, 52-53-tól kezdve harmonikusabban éltünk. Dédanyánk halála előtt békét kötött velünk. Igaz, mindannyian iskolába jártunk, napközibe irattak bennünket, csak vacsorakor, meg persze vasárnap ültük körül a nagy ebédlőasztalt. Nem kellett elviselnie bennünket egész nap. 

Különösen nyáron  békés estéink voltak. Mialatt a konyhában mosogattunk, rendezkedtünk, összeállt a családi vegyeskar. Apánk énekelte az altot. Igaz, tenor hangja volt, de valahogy így szeretett részt venni  a közös éneklésben. Két húgom a mezzot is tudta, én meg mindig szoprán voltam, még az iskolában is. Akkoriban - az ötvenes évek elején - apánk a pedagógus vegyeskarban énekelt. Onnan hozta a dallamokat meg a szólamokat, kotta nem kellett az érzékeny fülünknek. A repertoárunkon orosz népdalok, Kodály kórusok,  a Magyar Népi Együttes tánckarának nótái szerepeltek. (Templomi énekeket a konyhában nem hoztunk elő.)

https://www.youtube.com/watch?v=APlQirtBBdM

Különösen szépen szólt a nyitott ablak mellett a Szuliko. Apánk zümmögve adta meg a kezdő hangot, de még a saját, alsó szólamának kezdőhangját is kiénekelte. Já és lejjebb:jáá. Aztán egyszerre énekeltük: "Já magílu miloj iszkál, szerdce mnye tamila toszká..." Úgy szeretném a youtube-ot azonnal megszólaltatni, de sajnos, technikailag ez nekem nem megy.  A Szulikót a fenti linken a tbiliszi nagyszínház énekkara adja elő, tessék oda kapcsolni. Legalább olyan gyönyörűen szól a harminchat szólamban lekottázott népdal, mint ahogyan mi négyen zengtük a konyhában.
  
58 és 60 között megérkeztek a mikrobarázdás lemezek a Pedagógus Szakszervezet előadótermébe. Persze, ide is eljártunk, otthon az esti  mosogatás közben előadtuk a legjobb  operakórusokat. Érdekes, hogy a népszerű operettek, a divatos slágerek nem csábítottak bennünket közös éneklésre.
Most elérzékenyülök, ha véletlenül felhangzik valamelyik youtube-on a "Lila orgonák, oly dús a lombotok" vagy "Virágoskert az én szívem". Őrület! Micsoda giccsek! Igen ám, de a régi szimpla dallammal együtt előbukkan a fali polcon a barna néprádió. Nem is lehetett rajta hallgatni csak a Kossuthtot vagy a Petőfit. Látom a kék-fehér csíkos peremű fajansztányérokat, az égett szélű serpenyőt, a régi evőeszközöket. 
Anyánk némán rakodik . Ő nem énekel. Nincs jó hangja, bár a hallása kitűnő. Inkább zongorázik. Jól "blattol". Legszívesebben Chopint játszik.

2017. május 16., kedd

A nagy "nini"




Kicsi testvérünk a háború után született. Elég vacak baba volt, gyakran elkapta valami betegség, de nem nyavalygott. Kati eleven, érdeklődő, szeretetre méltó maradt a rossz napjain is. Belenyugodott például, hogy nem jöhet ki velünk a vásárba, pedig, jaj, de szeretett volna felülni a forgóhintára, vattacukrot enni, vásárfiát kapni. Anyánk nem engedte a poros forgatagba, nehogy ráragasszanak valami fertőzést, amire nagyon érzékeny volt.

Kati a teraszon, félárnyékban játszogatott, onnan figyelte az udvari produkciónkat. A nagyobbik testvéremmel szaladgáltunk a vásári forgóval, zörgött a kemény papírból hajtogatott szélkerék, a kicsi meg a rácson keresztül mutatta a látnivalót. Még nem tudott beszélni, csak egyfolytában ujjongott, hogy "nini", "nini". A futkorászásban meglazult a szandálom pántja, beleakadt valamibe és jól elestem. Eltört a vékony hurkapálcára erősített forgóm szára. Hiába szaladtam vele, nem forgott többé. Nem telt bele két nap, a testvérem forgója is elromlott. Kicsi babánk kérdezgette: nini?... nini? Forgott hozzá a lábacskáin, mi meg nevettünk rajta.

Apánk kitalálta, hogyan szerezzen örömet Katinak. Körülnézett a fáskamrában, előhozott egy hosszú rudat. Fabrikált rá szélkereket papírból, bevonta eső ellen valamilyen átlátszó anyaggal, és rádrótozta az egyik  kerti oszlopra. Bajlódott vele sokat, amíg kiegyensúlyozta az óriás propellert, és a  babánk szava szerint "nini" lett belőle. A nagy nini sok évig forgott a kertben. Később mint viharvert tákolmány lógott az oszlopon, akkor apánk leszerelte. Szomorú volt az arca, amiért a szeretettel kigondolt játékot el kellett tüntetnie.

***
A napokban találtam  a Délmagyarban a fenti fotót Szeged egyik külvárosi tájékáról. A kép közepén látszik egy magasra kinyúló forgó, talán szélkerék, éppen olyan, mint a "nagy  nini"  volt az otthoni kertben.  

2017. május 12., péntek

Zölden zsúrnak



Tegnap az esztergomi kórházban voltunk. Út közben vettem észre a virágzó gesztenyefákat végig a Dobogókői utcában. Eltakarták a málladozó falakat, de még a kórház parkja is barátságosabb lett tőlük.


Parti Nagy Lajos: Gesztenyeméz

Zölden zsúrnak a gesztenyék,
ikrásodás a május,
ikrásodik a veszteség,
de ne félj, bárhová juss,
megvagy már, mint a lomb, az ég
sormintája a bőrön,
vedlik az árnyék, semmiség,
ne félj, elrendeződöl.
Zölden zsúrnak a gesztenyék,
ne kérdezd, hogy mivégre,
lemertük habját és tejét,
tehát jó vég a vége,
s ne sajnálj semmit, kedvesem,
mi műméz volt, ma mézmű.

Grafitnesz, vagyis ceruzával lejegyzett fitness gyakorlatok az elme ébrentartására. A királyok udvari bolondja általában okosabb volt a főnökénél. Nekem úgy tűnik fel, Parti Nagy formakultúrája és gondolatfölénye olyan erős, mintha a kortárs költészet udvari bolondjául szegődött volna. Egy valakivel mérhető azonos színvonalon: Weöres Sándorral.
Tessék több Grafitneszt olvasni! A Petőfi Irodalmi Múzeum digitalizált anyagában  hozzáférhető.


  (A fotót az Agrofórum képei közül kölcsönöztem, zellerz 4k jelzéssel adták közre.)

   

2017. május 10., szerda

Rigó Béla meghalt



 Kiskunhalasról jött a szegedi bölcsészkarra, ő is orosz szakra járt. Jó hallása, páratlan memóriája, formaérzéke, éles esze, nyugtalan intellektusa kiemelkedő volt a társaink között. A rímhányó Romhányi nem egy verses telitalálatát köszönheti neki. Vicces kedve, humora szinte soha nem hagyta cserben, ezért  kedvelték, bárhol  dolgozott is. ( Mi egy szobában pár évig a Móra Kiadóban.)
Nem gondoltuk, hogy egy súlyos betegség gyorsan végez  vele. Váratlanul érte a hír még a közeli ismerősöket is. Talán megsejtett valamit, amikor az aquincumi költőversenyen ezüst babérkoszorúval kitüntetett versét  lejegyezte:
             
          Halasi csipkék


Hatvanöt éve talán, hogy a téli hidegben a járdán
jött tragacsával elém a kopott öregasszony, akit már
jól ismertem, hisz sutyorogtak a háta mögött, hogy
ő az a híres… Még a nevét is utánamorogtuk:
Markovits Mária… Abban a házban varrta a csipkét!
Ment Párizsba azonnal mind, mert ott mutogatták…
Drágább, mint az arany… Nagyuraknak kell az ilyesmi…

Nincs már csipke, sem úr. Zakatolnak az ötvenes évek.
Sír a kerék, de megáll. Odacsattan a jégre a támasz.
Falnak dől a szegény kicsi nénike egyre zihálva.
Két zsák szén az egész. Nekem az bakfitty! Odalépek,
illendőn köszönök, majd nagy levegőt veszek, azzal
már szarván ragadom tragacsát, nyikorogva hazáig
billegetem. Két sarok innen a háza. Eközben
kérdeznék valamit. Sose láttam olyan csoda csipkét.
Egy nyolcéves srác – Halason – még büszke lehet rá.

Durvaszövésű volt ez a város. A vert fal, a vályog…
Rothad a nád a tetőn… Lenn korhad a deszkakerítés…
És ha elolvad a hó, majd járunk térdig a sárban.
Hogy jön a csipke közénk? Ez a súlytalan éteri szépség,
melynek a híre is úgy él, mint az a kincs a mesében.
És most itt az anyó! Tán én lehetek ma királyfi?

Toltam a kis tüzelőt, igyekeztem a Zöldfa
(mostani Markovits Mária) utcán, ámde hiába.
Egy szót sem szólt, csak sietett, hogy el ne maradjon.
Mit mondhatna? Mi volt, amikor még varrt a királynak?
Párizs hívta, de ő hazatért szolgálni a várost.
Jöttek a gazdagok és vele varratták a kelengyét.
Jött Dékáni, akit Stephanek követett, a papíron
álmodozó urak, és már sokasodtak előtte a tervek…
S végül az Ő pici ujjaiból kiröpültek a csipkék…

Mit lehet ebből itt elmondani? Csendbe’ megálltunk.
Még motyogott: „Köszönöm”, s befarolt a szenével a házba.
Én toporogtam… A fagy belebújt a cipőmbe… de néztem
ablaktábláit. Gyönyörű kristályvonalakkal
lopva virágokat írt fel a tél fagyos ujja az éjjel!
Mennyei csipkét… Ott láttam bele akkor először,
mennyi a kín, amiből nem látszik már csak a szépség.

2017. május 5., péntek

Páfrányfenyő

Egy növényóriás a jégkorszak előtti időből rokonok és utódok nélkül: a Ginkgo Biloba.


A wikipédia azt írja erről az ősi növényről, hogy levélkivonatát alkalmazzák agyi vérellátási zavar, szédülés, fülzúgás, illetve hallásgyengülés gyógyítására. Az orvosi kutatások szerint hatásos enyhe és közepes depresszió kezelésére. A vizsgálatok kimutatták, hogy a páfrányfenyőben lévő flavonoidok értágító hatásúak, hozzájárulnak a bőr és az izmok jó vérellátásához, élénkítik az anyagcserét.
Mi is szedünk már jó másfél éve 120 mgr-os Ginkgo tablettákat. Úgy tűnt fel egészen mostanáig, hogy okosabbak lettünk tőle. Én jobban beszélek,  a férjem rövidtávú emlékezete javult, kevesebb név nem jut eszünkbe, amikor kellene, egyikünknek kevésbé zúg a feje, a másikunk kevesebbet szédül, egyszóval kedvező élettani hatásokról számolhatunk be.
A napokban ülőpárnák után kutattunk a neten, a Jysknél találtunk elfogadható áron jó kinézetű párnákat. Tizenkét kilométerre van tőlünk a legközelebbi áruház, délelőtt, ebéd előtt meg lehet járni ekkora utat még esőben is. Az árukínálatból kiválasztott  párnákat mindjárt megtaláltuk, kifizettünk potom tizenötezret, boldogan hazaautóztunk, éppen ebédidőre. 
Az étvágyunk azonban hamar elmúlt. A párnák formája és mérete nem stimmelt. Elől legalább tíz centivel túlértek a székek ülőfelületén. Hogy miért nem mértük meg,  mekkora párnára lesz szükségünk, nem tudom. Délután visszavittük az árut, kicseréltük a szükséges méretű példányokra, este  az étkezőasztalnál felavattuk új szerzeményünket. Ezúttal kishibás elmeműködésünk jeléül kiderült, hogy a létező legnagyobb frissen vasalt abroszom hossza nem éri be a az új étkezőasztal hosszát. Majd visszamegyünk a Jyskbe harmadszor, nagyméretű abroszért. 
A kertvárosi patikát elkerüljük. Nem veszünk Ginkgo Bilobát. Kipróbáljuk, tabletta nélkül  mennyire vagyunk hülyébbek, mint tablettával.

2017. május 1., hétfő

Történetek a túlsó partról





A tévé előtt ültem, de annyira álmos voltam, hogy elaludtam. Könnyű álmom lehetett, mert egyfolytában átszűrődött a tévé hangja, viszont én nem ott voltam. Valahonnan messziről hallatszott a monoton beszéd, velem szemben ült a kék fotelban Nagynéném.  Felém hajolt és mondott valamit, nagyon kedvesen. Egész lényével jelen volt, a közlendőjét azonnal elfogadtam, éreztem, milyen gondoskodással,  jóindulattal beszél hozzám. Kinyitottam a szemem, és a kék fotelben nem ült senki. Pedig az előbb Nagynénim ott volt, teljes valójában, nem mint álomkép. Ébren még néhány percig ujjongó örömet éreztem, hogy eljött hozzánk, most éppen kiment valahová, mindjárt visszajön.
*
Zsúfolt vegyesboltban vásároltam karácsonyra. Kesztyűt akartam venni, de mind kicsi volt, amit kiraktak a polcra. Fiatal nők tülekedtek a polc előtt, a vállamról a táskámat majdnem lerángatták. Átmentem a bolt másik oldalára, ott szögre aggatva lógtak a kesztyűk. Volt egy üres akasztó is, odatettem a táskámat, a szines gobelin, elég nagyméretű táskámat, és levettem a kesztyűt, ami mellette volt. Kék farmer anyagból készült, nem volt túl vastag, se meleg, de méretre pont jó lett volna anyósomnak, neki akartam vásárolni. Visszaakasztottam a kesztyűt, láttam, hogy nem tetszene neki, nem az ő ízlése, hiába praktikus. A táskám viszont eltűnt az akasztóról, valaki elvitte. Nagyon elkeseredtem. Megloptak, benne volt a pénztárcám, az összes igazolványom, a bankkártyám, szóltam az eladónak, nem látta-e, ki vette le a szögről a gobelin táskámat, a köpenyes nő csak vonogatta a vállát.
*
Sose szoktam megnézni az álomfejtő könyvet, de most kíváncsi voltam, mit mond erről a lehetséges, reális álomról. Az álomfejtők szerint a kék szín azt jelenti, csalódott bennem valaki, elvesztettem a szeretetét a mesterkedéseim miatt. A táska  jelentése, hogy sokszor kiadom a gondjaimat meg a vágyaimat, a lopásé az, hogy átvernek. Az anyós címszó nem szerepelt az álmoskönyvben, pedig sok minden fűződhetik hozzá mások életében is.
Jópofa, nem? A megfejtés teljesen hétköznapi élethelyzetekről szól,  bárki bármilyen összefüggésben magára veheti, akkor is, ha egészen mást álmodott, csak legyen benne zsúfoltság, lopás, szinek, érzelmi kavarodás.
*
A valóságban jó negyven éve a 6-os villamoson lopták ki a táskámból a teljes decemberi fizetésemet pénztárcával együtt. Megrendítő volt, amikor észrevettem, hogy kifosztottak karácsony előtt. 

2017. április 23., vasárnap

Metafora


Egy reggel anyám néz vissza rám a borotválkozótükörből
Majd hirtelen kinyúl a műanyagkeretből és megérinti a
hajam.
„Egész olyan vagy, mint szegény Misánk”, mondja és elrepül.

*****

(mellesleg: http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1363/136302.pdf)

2017. április 12., szerda

Évfordulók, aranymondások



Amikor Arany J. Shakespeare-t fordította, így írt neki Petőfi:

Debrecenchester, november 15. 1848.
My dear Dzsenkó! Áj em itthagying Debrecent, zászlóaljunk Becs­kerekre megy holnapután, én pedig Erdődre With Úrláb januáriusig. Tehát oda légy nekem firkáling még pedig mocs. Tiszteleting end csókoling a tied familia és kendet, vagyok barátod
P. S.
In the közepe of december cease the szárazkomaság.

2017. április 5., szerda

Velyhe




Nemsokára megszólal. Alig egy hónapot kell rá várni. Kicsi Sándor András az Ezredvég legutóbbi számában tanulmányt tett közzé a régi tájszó eredetéről, és elhelyezte a magyar nyelv hasonló alakváltozatai között. Pehely-pelyhe például, a többit nem is mondom, megkeresi majd, aki akarja. Ide csak egy bekezdést hozok Kicsi Sándor András nyelvtörténeti elemzéséből, ahová megidézte a velyhét, minden blogíró rokonát.
"Fáy András A  fülemile és a velyhe című, ars poeticának beillő meséje a következő.
„A fülemile az erdőben bájoló hangokat csattogott a sűrű gallyak között.
– Mit töröd magadat hasztalan széptorkú? – így szólítá meg őt a velyhe. – Itt nem érti, sőt nem is hallja énekedet senki. – Ám legyen úgy – felel a kis éneklő –, hidd el, gyakran szintoly gyönyörűség énekelni, mint hallgattatni.
Ez az oka, jó olvasóim! hogy mi írók, vagy olvastatunk, vagy sem – írunk” (1978: 69)."
Most csak ennyit akartam mondani.

2017. március 23., csütörtök

Szilvásvárad és Bélapátfalva között

A hajnali erdőben
Stefi kutya felfigyelt valamire:
Még nem tudjuk, eredményes lesz-e a külszíni fejtés:
Az állatbarát fogadó az embereket sem hanyagolja el:
Tovább az erdei úton a ciszterci apátság templomához, amely 1232 óta áll a Bélkő aljában:

(A fotókat T. Panni és K. Bálint készítette.)


2017. március 21., kedd

Kőterápia



Akár a mi környékünkön: a Pilisben, távolabb, Dobogókő felé is sok szikla, orom, kőfülke és egyéb romantikus alakzat vonzza a kirándulókat. Szuper jó érzés lerogyni egy agyonkoptatott kőre, jól megnézni a körülötte mászkáló hangyákat, a szitálva lebegő kicsi legyeket, a zöldellő mohát, a korán nyíló gyomok apró virágait, és távolabb valamelyik völgy felé kalandozni gondolatban, mert tovább menni úgyse bírunk ennél a napsütötte, nyugalmat sugárzó kőnél.
Hiába vettünk a kulcstartónkra karneol gyógykövet, hogy kitartóak legyünk és ne dobogjon olyan erősen a szívünk, hiába hozzuk a csuklónkon a csakra-karkötőt, egyelőre  nem lettünk erősebbek.
Az Ametiszt Ásványbolt ismertetője szerint a drágaköves "szemcse csakra-karkötők a legegyszerűbb ásványok szemeiből vannak összefűzve a csakraközpontok sorrendje szerint alulról fölfelé haladva.  A sorrend tehát a viszonylag egyszerűen beszerezhető és még elfogadható áru láncban: gránát, karneol, citrin, rózsakvarc, kalcedon, szodalit, ametiszt és a hegyikristály.  Így alkottunk meg egy kb. 19 cm-es karkötőt, amiben minden csakrakő megtalálható és még szép is."
Ilyen az én karkötőm. A fotó az Ametiszt Ásványbolt weboldalán sokkal szebb, de nem tudtam áthozni, pedig megengedték volna..

A kövek terápiás hatásáról  az ásványbolt  ismertetőiből lehet tájékozódni. Mint a szakértő tulajdonos elmondta, Sonja Heider: Gyógyító kövek könyve segítségével dolgoztak a szöveges bemutatásokon. Érdekes olvasmány a szervezet egészségpontjaira jótékonyan ható féldrágakövek leírása, a kövek geológiai múltjának és fizikai-kémiai tulajdonságainak ismertetője. Lehetséges, hogy ezek a  szines, kristályos szerkezetű kövek tényleg energiát sugároznak  (talán Dobogókőnél  a Föld szívcsakrája dobog).
A Föld csakrapontjairól véletlenül  találtam ezt a cikket,  egy gondolatot sugall a tibeti szemlélet kiterjesztéséről: http://www.nlcafe.hu/horoszkop/20170318/csakra-vilag/
Biztosan van benne valami. Nekem az tetszik, hogy nem a hitre alapozza a tudást, hanem mérhető fizikai jelenségekről beszél.
Egyelőre bemutatom az aventurin kövemet, amelyet az Ametiszt Ásványbolt készletéből választottam, anélkül, hogy tudtam volna, milyen gyógyerőre számíthatok.

Ismét csak véletlenül, az interneten pötyögtetve találtam rá  Kiss Nomiel cikkére:
"Amikor valaki ösztönösen ráérez egy kő vonzására, és kiválasztja azt, rendszerint az is bebizonyosodik, hogy annak a gyógyító hatása éppen az ő fizikai vagy lelki bajára lesz megoldás. Előfordul, hogy valaki azt mondja, nem hisz ezekben a gyógyhatásokban, ugyanakkor kiválasztja a neki megtetsző követ. Ilyenkor mondom azt, hogy a kő máris dolgozott, hiszen a lélekre gyakorolt hatását bizonyította. Amikor jó érzéssel nézünk és kezünkbe fogunk valamit, gondolataink pozitívvá válnak, innen már csak egy lépés, hogy testünkben beinduljon a gyógyulási folyamat." Azért továbbra is járok a bőrgyógyászatra, zsebemben az aventurin kulcstartóval meg a gyönyörű karneollal.


2017. március 18., szombat

A Rózsika-forrásnál


Budapestről akár kék busszal is ki lehet menni Solymárra, ott a Kökörcsin utcai megállóban leszállunk, és a sárga jelzés mentén nem egészen fél óra alatt eljutunk a forráshoz. Most elég bővizű, még egy kis vízesése is van egy fentebbi szakaszán, de a meleg száraz nyarakon sokszor kiszárad. Most  a március 15-i ünnepnapon az enyémek kirándultak a forráshoz.

A pöttyes kutya menhelyről való. Öt évig élt a kennelben, senki sem akarta örökbe fogadni. Az enyémek megszerették, elhozták. Most már úgy jár velük kirándulni, mint egy igazi családtag.