A helyzet

Éppen megérkeztem egy őrült nagy lakásba, amely dugig volt holmikkal és emberekkel.  Egy ismeretlen nő, aki valahogy mégis ismerősnek látszott, azt akarta tőlem, hogy egymás melletti ágyban aludjunk. Ehhez föl kellett forgatni az egész szobát, áthuzigálni a törött vaságyat, rátenni a vastag lószőr martacot, a koszosat, a nagyon régi foltosat, még a dédanyám halt meg rajta, onnan erednek a foltok. Soha semmi nem tüntette el a sárga-zöld-barna karikákat szélükön beszűrődésekkel, mintha a matrac bélése sarjadt volna ki a foltok mentén.

 A nő, a félig ismerős, félig ismeretlen erőszakos volt. Azonnal feküdj ide mellém! Fáj a lábam, be kell kötnöd!

 Rettenetes, gennyes, véres seb  tátongott az alsó lábszárán. Valahonnan hintőporos doboz került a kezem ügyébe, beszórtam a sebet, a nő üvöltött.  -Nem vagyok ápolónő, nem értek ehhez - gondoltam,- és mindjárt arra, hogy menekülnöm kell innen. De hogyan. Nem jutott eszembe a férjem telefonszáma, a saját mobilom eltűnt. A ruháimat  se láttam, hol vannak ebben a káoszban.

Mindenütt órák hevertek. Melyik kié, nem tudtam, de semmire sem megyek velük, ha elfelejtettem a telefonszámot. Az otthoniaknak fogalmuk sincs, hol lehetek, és nem tudok üzenni, nem tudok velük kapcsolatot teremteni.

A sebes lábú nő unokája ugrálni kezdett a matracon. Állítsd le, mondta a nő, ülj le mellém. Odaadom az órámat is, telefonálj rajta a tieidnek. Forgattam az órát a kezemben, hol lehet rajta az alkalmazás, amitől telefon  lesz belőle. Nem találtam. Tehetetlen voltam. 

Megint Anyu

Betegen feküdt, aludt. Örültem, hogy pihen. Hamar fölébredt, sírt, nyűszített, fájt a lába, és rögtön utána szólt, hogy hánynia kell. Megyek, hozom a lavórt, siettemben megbotlottam. Épp szembe jött a másik szobából egyik unokahúgom, aki értetlenül állt a kupac túloldalán. Ráripakodtam, hogy hozd gyorsan az alumínium mosdótálat, én nem tudok olyan hirtelen átgázolni ezeken a ruhákon, és akkor fölébredtem. Nem tudom, mi történt ezután Anyu homályos szobájában.

Betegen feküdt Anyu

A lábát fájdította. Ápoltam valahogy. Mire leírtam volna, hogyan, az álom részletei elillantak.

Amikor visszaaludtam, a mi utcánkban rohantam, nagy lihegve, hogy elérjem a buszt, éppen csukódott az  ajtaja. Oda is értem a legalsó lépcsőhöz, de a sofőr nem nyitotta vissza az ajtót. Megláttam, hogy beszélget valakivel, nekem háttal, észre se vette, hogy ott vagyok. Az ajtó lassan, nagyon lassan csukódott, az emberek fenn a buszon, az ülésekből kiabáltak a sofőrnek, hogy van még egy felszálló. Az őszes, sovány férfi nem törődött a kiabálókkal. Az ajtó zökkenve összecsukódott, a busz mégis állt, mert pirosra váltott a lámpa. Én még reméltem, hogy enged fölszállni, kopogtam ököllel a kékre festett fémajtón, ám a sofőr indított.

 Kénytelen voltam hátralépni a kissé sáros, göröngyös földsávon, és megálltam a töredezett aszfalton az Anatómia oldalánál. Itt mindig hűvösebb van, a pinceablakokból édeskés szag árad az utcára. A boncolásra váró halottakat hűtik az Anatómia pincéjének ezen a szakaszán. A buszmegállóban egyébként  az első munkahelyem felé vivő járatra lehet felszállni. Elkéstem. Lekéstem valamiről.