Ezt a közös, Hogy is volt? blogba szántam, de nem találom, hogyan kell oda belépni. Akkor itt lehet olvasni.
Negyedikes vagy ötödikes lehettem amikor jó szüleim beírattak a Pedagógus Szakszervezet nyelvtanfolyamai között válogatva, elsőként francia órákra. Könnyen tanultam a helyesírást és kiejtést, elbűvölő sajátosságnak tetszett, de ami erősen különbözött a magyar nyelvszemlélettől, azzal meggyűlt a bajom. Például a múlt időkkel. Az egyszerű múlton túl, visszafelé tekintve nem tudtam olyan kicsi részekre bontani a lezajlott eseménysorokat, hogy kiteljen belőle az előidejűség meg az utóidő, ezekhez megfelelő segédigét kellett választani, ez se jött be oly könnyen, mint azt elvárták tőlem.
Két zseniális
nyelvtanár működött akkor a
szakszervezet szervezésében, a Fischer házaspár, csak nekik sikerült
úgy-ahogy a fejembe tölteni a francia múlt idők kigondolásához, megértéséhez
szükséges értelmi gyakorlatokat. Készülődött ötvenhat, a házaspár idejekorán
lelépett az országból. Akkoriban sokan féltek, hogy megint bűnbak lesz a
beosztásuk a megbolydult társadalomban. Magamra maradtam a nyelvtani múlt
idővel, amelynek megtanulásához egy másik múlt idő emelt akadályokat.
Később, amikor olasz órára jártam, könnyebb volt a passato remoto meg a
trapassato, vagy a németben az elbeszélő múlt, bár ezt se könnyű eltalálni,
mikor van rendjén a régmúlt idők szabatos nyelvi felidézése. Mondok rá példát.
Itt a faluban nagy kultusza van a bajor-frank eredetű sváb nyelv megőrzésének.
Rendes beszélgető kör jön össze hetenként
egyszer, előre meghatározott témákról svábul szólalnak meg. Ez annyira különbözik a mostani
német nyelvtől, hogy aki nem gyerekkorától gyakorolja a helyi dialektust, stílushibát
ejt, ha a régi ételekre, hímzésekre vagy hasonló háztartási dolgokra utalva
elbeszélő múlttal próbálja kifejezni a régiséget.
A régiség pedig jelen van minden megnyilvánulásunkban, nemcsak a svábokéban. Ahogy írom ezt a pár sort, fölöttem a polcon értelmező szótár üldögél, legalább ötven éve jelent meg. A képernyő alatt írásos hímzésre esik a pillantásom, hát ennek is ötven éve legalább, hogy erdélyi nagynénémtől kaptam, a motívum egykor a menyasszonyok ingének vállát díszítette. A nálam lévő mintahímzés idejét még meghatározhatnám, de a néprajzosok hová teszik és milyen múlt idővel írják le a hímzés korát, arra kíváncsi lennék.
Az erdélyi nyelv máig őrzi a történelmi múltra utalást olyképpen, hogy családi élményekről beszélve idézik a régieket, amint "öregapám mondta volt". A szólások és mondatfűzésük, észjárásuk eltér a miénktől. Nagyon kell figyelni, mire gondolnak a megnyilvánulásaikkal. Távoli másod-harmad unokatestvéreim gyerekeivel nem könnyű beszélgetni. A hegyek nevét, barlangok, helységek Trianon előtti megnevezését persze használják, hozzáteszik, hogy "az egykori", nehogy irredentizmus vádjával illessék őket. (Van itt a közeli blogokban is például Attila, csak figyelni kell, a famunkák egyéni módja mellett milyen egyéni a kifejező eszköztára, nemcsak a múlt idő használatáról szólva.)
A személyes múltam olyan, mint másoké. Együtt élek az őseim emlékével, szellemi és tárgyi hagyatékával. A közvetlen, mondjuk felnőttkori múlt felhánytorgatása is érdekes kísérlet lehetne, a gyermekkori még inkább. Mi is más-más mozzanatokat őriztünk meg a testvéremmel, szinte, mintha nem is együtt éltük volna át a szülői házban az első harminc évet a nyolcvanból, ahová jövőre a tesóm is belép. ( Bluemoon megfigyeléséhez ezúton csatlakozom.)
Az elmúlt idők lenyomatai leginkább a könyveimben találhatóak. Mind-mind múlt.
Hiszen már megjelentek, megírta őket valaki, bennük van a földtörténeti múlt,
ha lexikont szedek elő, van ott filozófia szerte ágazó tudományosságával. Most
éppen Vajda Mihály egzisztencializmust érintő tanulmánya van az asztalon, elsőéves
egyetemista koromban találkoztam vele, tiltották, leszólták akkoriban, de
megértem, hogy szóba lehet hozni mint a posztmodern előzményét az esztétikai
gondolkodásban.
Talán zavaros, nehezen követhető a múltam, ami én vagyok., mint egy ujjlenyomat.
