Éppen megérkeztem egy őrült nagy lakásba, amely dugig volt
holmikkal és emberekkel. Egy ismeretlen
nő, aki valahogy mégis ismerősnek látszott, azt akarta tőlem, hogy egymás
melletti ágyban aludjunk. Ehhez föl kellett forgatni az egész szobát,
áthuzigálni a törött vaságyat, rátenni a vastag lószőr martacot, a koszosat, a nagyon régi foltosat, még a dédanyám halt meg rajta, onnan erednek a foltok.
Soha semmi nem tüntette el a sárga-zöld-barna karikákat szélükön
beszűrődésekkel, mintha a matrac bélése sarjadt volna ki a foltok mentén.
A nő, a félig
ismerős, félig ismeretlen erőszakos volt. Azonnal feküdj ide mellém! Fáj a
lábam, be kell kötnöd!
Rettenetes, gennyes,
véres seb tátongott az alsó lábszárán. Valahonnan
hintőporos doboz került a kezem ügyébe, beszórtam a sebet, a nő üvöltött. -Nem vagyok ápolónő, nem értek ehhez -
gondoltam,- és mindjárt arra, hogy menekülnöm kell innen. De hogyan. Nem jutott
eszembe a férjem telefonszáma, a saját mobilom eltűnt. A ruháimat se láttam, hol vannak ebben a káoszban.
Mindenütt órák hevertek. Melyik kié, nem tudtam, de semmire
sem megyek velük, ha elfelejtettem a telefonszámot. Az otthoniaknak fogalmuk
sincs, hol lehetek, és nem tudok üzenni, nem tudok velük kapcsolatot teremteni.
A sebes lábú nő unokája ugrálni kezdett a matracon. Állítsd
le, mondta a nő, ülj le mellém. Odaadom az órámat is, telefonálj rajta a
tieidnek. Forgattam az órát a kezemben, hol lehet rajta az alkalmazás, amitől
telefon lesz belőle. Nem találtam.
Tehetetlen voltam.
Megint Anyu
Betegen feküdt, aludt. Örültem, hogy pihen. Hamar fölébredt,
sírt, nyűszített, fájt a lába, és rögtön utána szólt, hogy hánynia kell. Megyek,
hozom a lavórt, siettemben megbotlottam. Épp szembe jött a másik szobából egyik
unokahúgom, aki értetlenül állt a kupac túloldalán. Ráripakodtam, hogy hozd
gyorsan az alumínium mosdótálat, én nem tudok olyan hirtelen átgázolni ezeken a
ruhákon, és akkor fölébredtem. Nem tudom, mi történt ezután Anyu homályos
szobájában.
Betegen feküdt Anyu
A lábát fájdította. Ápoltam valahogy. Mire leírtam volna,
hogyan, az álom részletei elillantak.
Amikor visszaaludtam, a mi utcánkban rohantam, nagy lihegve, hogy elérjem a buszt, éppen
csukódott az ajtaja. Oda is értem a legalsó
lépcsőhöz, de a sofőr nem nyitotta vissza az ajtót. Megláttam, hogy beszélget
valakivel, nekem háttal, észre se vette, hogy ott vagyok. Az ajtó lassan,
nagyon lassan csukódott, az emberek fenn a buszon, az ülésekből kiabáltak a
sofőrnek, hogy van még egy felszálló. Az őszes, sovány férfi nem törődött a
kiabálókkal. Az ajtó zökkenve összecsukódott, a busz mégis állt, mert pirosra
váltott a lámpa. Én még reméltem, hogy enged fölszállni, kopogtam ököllel a
kékre festett fémajtón, ám a sofőr indított.
Kénytelen voltam
hátralépni a kissé sáros, göröngyös földsávon, és megálltam a töredezett
aszfalton az Anatómia oldalánál. Itt mindig hűvösebb van, a pinceablakokból
édeskés szag árad az utcára. A boncolásra váró halottakat hűtik az Anatómia
pincéjének ezen a szakaszán. A buszmegállóban egyébként az első munkahelyem felé vivő járatra lehet
felszállni. Elkéstem. Lekéstem valamiről.