A fájdalomról

A fájdalomról

 

A daganatok *sebészi eltávolítása* során bizonyos idegek sérülhetnek, illetve átvághatják őket. Ez az oka például az emlőműtött betegek gyakori panaszának, hogy kellemetlen, égő érzés jelentkezik a hónaljtájon, illetve a felkar belső oldalán. Ugyanez előfordul mellkasi műtét után, ahol a bordaközi idegek sérülnek. Ezek a tünetek akár hosszú éveken keresztül fennállhatnak. Ha egy végtagot csonkolni kell, a nem létező végtag fájdalma, ún. fantomfájdalom jelentkezhet.

*Sugárkezelés* után nagyon gyakori a hegesedés, és a hegesedés érintheti az idegeket. Ez ideg-eredetű fájdalmat okozhat, sőt, szerencsétlen esetben akár gerincvelői sérülés is kialakulhat a sugárkezelés miatt.

*Kemoterápiánál* nagyon gyakori az ún. poli-neuropátia, tehát több ideg károsodása, ami nagyon kellemetlen égő jellegű fájdalommal jár, hosszú hónapokig fennáll, és nehéz enyhíteni.

Ezt mondta az onkológiai intézet fájdalom ambulanciáján a főorvos. Ezek itt mind idegi eredetű fájdalmak. Arról, hogy vannak-e másmilyen fájdalmak, illetve azok miért fájnak, még nem szólt.
Az isiászt injekció kúrával és konzervatív kezeléssel hozták helyre, itt a gerinc meszes csigolyái kínoztak.
A mostani bajokat lehetett tűrni egy darabig, de most már elég.

 

Nagy magyarokról mit tudunk?

 

Nem tudtam, hogy Zágonban létezik egy régi, öreg fa, Mikes Kelemen fája.
A fa történetéről megtudva a lényeges tudnivalókat, elolvastam a Törökországi levelek írójának életrajzát, melyet Benedek Elek ad elő ebben az online olvasható kötetében:
http://www.wekerlekos.hu/download/irodalom/benedek_nagy_magyarok_elete.htm
Csodálatos nyelven, őszinte és tiszteletre méltó szeretettel ír Mikes Kelemenről, nehézségekkel sújtott, boldogtalan életének derűsebb időszakairól történeti hűséggel, a 19 század elejétől követi a magyar királyság és a török porta áldatlan viszonyait, miközben Rákóczi fejedelem és udvara Rodostóban várja a diplomáciai viharok elcsendesedését, és igazságot kaphatnak a magyar szabadságért tett küzdelmes sorsukért.
Most a hosszú és nem túlságosan vidám történetet nem idézem fel, mindenki elolvashatja a fentebbi linken, milyen volt régen a kultúra és a hazaszeretet, mit jelent a fa, amelynek emlékezetét blogtársunk megidézte. Mikes Kelemen levelei az elemzők bemutatása szerint olyanok lehetnek, mint a mi blogbejegyzéseink: a mindennapjainkról, a körülményeink változásáról, családi múltjaink megidézéséről, irodalmi élményeinkről szólnak, és egyszer, ha már a blogírás szokása teljesen kihal a közéletből, olyanok leszünk mint Mikes Kelemen képzelt nagynénikéjével egyetemben, egy olyan korszak életlenyomatát adjuk át az utánunk jövőknek, akiknek feltehetően lesz türelmük belenézni, honnan hová jutottunk a huszadik század elejétől a huszonegyedik közepéig, amikor is egy ma készülődő háború elsöpréssel fenyegeti Közép-Európa népeit.

 

Mai álom

Álom az időutazó hírei után

 

Edittel, a húgommal ültünk a régi konyhában, ami teljesen üres volt. Néztünk egymásra,  hogyan folytassuk, és akkor hirtelen benyitott Pannika unokám. Még nem szült,  elég nagy volt a hasa. -Adjatok valamit enni!- mondta. Nem tudtuk, mit csináljunk. Asztal, üres polcok alatt nézelődtünk, és találtunk két sárgarépát. Mutattuk Panninak, hogy ebből próbálunk neked levest főzni. - Nem baj, csak csináljátok, mert nagyon éhes vagyok! - sápadtan kérte Panni, közben lerogyott a székemre. - Sokáig, sokat jöttem - mondta.

*

A valóságban ezen a reggelen vagy hajnalon kirabolták a kiskertemet. Valaki megszedte a zöldbabomat, már gyönyörű volt. Éppen főzni akartam belőle. Ennyi maradt. A rebarbarát jól meggyérítette az ismeretlen látogató, azt is most a hidegebb időben terveztem, hogy lepényt sütök belőle. Kis kompótnak való szárakat még hagyott.  Szemben a málnát szintén leszedte. A fehér csumák mutatták, hogy legkésőbb hajnalban vihette el a pár szem málnát, amit egész nyáron óvatosan locsoltunk a tövénél, ne jöjjön rá a tetű.

 

Nemzedékek egymás nyomában

Itt ez a nagy fügefa. Jó háttér az idei családi találkozóhoz a szegedi kertben. Ha még édesapám velünk lenne, elmesélhetné, hogyan és mikor ültette a fügefát. Nem mostanában volt, az biztos.
Valamikor az ötvenes évek elején kora ősszel éppen családlátogatásról jött haza. (Akkoriban ugyanis a kötelező óraszámon fölül a pedagógusoknak ellenőrizniük kellett, hogyan viselik otthon a szülők a gyerekeik gondját.) Apácskánk felakasztotta a kabátját a fogasra, a zsebében egy nagyobb újságpapírban rejtőzködött valami. Nyilván a kertészetben dugták a zsebébe a kis fügehajtást, amit semmiképpen sem akart elfogadni tanítványa apjától. Mit tegyen, elültette.

Pár év múlva egész szép fácska lett belőle, de télre még mindig nagyon óvni kellett a fagytól. Már hét éves, ágasbogas alacsony fa volt, amikor egyszer utoljára még körbeásták a férjemmel, ágait szépen a fölbe hajlítgatták, csomagolópapírral letakarták, körbe jócskán tettek a kifordított földből, a papírra is szórtak homokos földet, így telelt az egyre erősebb fügefa. Még néhány szem zöld termés is volt rajta a téli bundája alatt.  Tavasszal kibontották a fügetemetőt,  a gallyakat, erősödő ágakat alátámogatták, és attól kezdve már nem kellett télre annyira óvni. Megerősödött, akklimatizálódott a csemete.

 

Most látható, mennyien nőttek föl a fa védelme alatt. A férjem meg én hiányzunk innen, már nem bírjuk az utazást. Stali is távozott több éve. Testvéreim gyerekei, unokái itt vannak, meg a mieink is, sőt, két kismama még az idén szülni fog. Ők a kép bal szélén mosolyognak. Ha édesapám itt lenne, együtt örülnénk az ükunokáinak.   

Karácsonytól mostanáig

 

 

Itt egy képekkel beborított falat fogunk látni, amikor elkészül. Részleteket az életünkből és a vágyainkból. Ami elmúlt, és remélhetően soha nem jön vissza, egy olyan is van köztük. Pedig milyen szép, milyen békés így ránézésre! Persze, nem minden borzasztó körülötte, csak a városi forgalom, meg a lakók. Az unokáink legszebb felejthetetlen emlékei kicsi korukból ide kapcsolódnak. Ha meggondolom, hát nekem is ez a bölcsis-óvodás-zeneiskolás- tanítás utáni kikapcsolódós vidámkodás rémlik föl a képen jobb kéz felől, a kopasz akácfa fölötti ablak mögül. Jutka festette olyannak, amilyennek élvezni tudtuk még a környéket is, meg elsősorban egymás társaságát. Minden itt van a képen. Alatta robog a Szentendrei út hat sávon, de ez már nem látszik, csak hallatszik annak, aki itt nézett ki az ablakon.

*

Középen fönn egy vágykép csúcsa mutat fölfelé. Valamikor leromlott épület volt, most az látható rajta, mi lehetett volna belőle, ha törődni tudnak vele a gazdáik. Azt hiszem, sok kitisztítani való belső épületünk van nekünk is.

*

Az aranyos kétszintes ház bal kéz felől néhány éve épült. Ugyan, készen volt már, csak felújította a kisebbik unokám, aztán férjhez ment. Gondolt egyet, és párjával egyetértésben beépítette a padlásteret. Gyors, jó brigád dolgozott rajta.  Most kész a dolgozószobája, a háló, és a gyerekszoba is. A kis erkéllyel szemben nyári konyha és halastó van. Panni egyedül ásta ki a gödröt, még szingli korában. Két aranyhalat vett bele, azóta minden évben szaporodik a halcsalád. A ház előtti sövény mögül kilátszik egy bicikli. Ezen jár dolgozni Bálint télen-nyáron. Nem tudom, hány kilométer Csillaghegytől  Budafokig. Minden nap kétszer. 

Pannika íróasztala az emeleten van. Ablaka éjjel sokáig világos, számítógépes feladatai sose akarnak elfogyni. Villanyoltás előtt még benéz az ablakán a mókus, szörnyen kíváncsi teremtés.

*

A negyedik képről semmit sem tudok. Csak azt, ami látható, Arany Jánossal szólva:  Már a nap is lemenőben, tüzet rakott a felhőben.

Meghívó

Repülj madár, ha lehet, vidd el ezt a levelet...

 

Itt fogunk reggelizni

Délelőtt sétálni megyünk

Aztán beugrunk a kocsiba és elutazunk Nakonxypanba

Húsvéti emlék

A harangok Rómába mentek

2009-04-10 15:07:32

Most ocsúdtam föl, hogy tényleg, reggel nem harangoztak.  Délidőben  kisfiúk kereplőkkel masíroztak az ablak alatt, forgatták veszettül a fanyelves szerszámokat, és svábul kiáltoztak, ami olyanformán kezdődik, hogy „eeejja’ eeejja’. Talán a leselkedő rossz lelket űzték ki a faluból, az utcákat többször bejárták. Nem maradt ki egyetlen porta sem a nagypénteki varázslásból.
Holnap a kereplőkkel végigjárják még néhányszor a falut, de nagyszombaton estére visszajönnek a harangok Rómából, és ünnepélyesen zengik majd, hogy  Krisztus feltámadott.  

Ez egy több mint 10 éves bejegyzés, az akkori falusi élményem lenyomata. Addig még nem láttunk kereplőt se, meg a gyerekeket sem ismertük.  Mára felnőttek. Ha megnézi valaki a fotót, kiderülhet, ki kicsoda.

Jó lenne kitenni a fészbukra. Nem biztos, hogy sikerül.

 

 

Minimal art

 Az unokám háza. Lerajzolta.

Két nap a kórházban

Megjegyzés: a kép csak illusztráció, a netről hoztam.

 Néha ennyi is elég, hogy feldobva és boldogan érjünk haza  egy közepesnek kikiáltott egészségügyi intézményből. Szürke hályog műtétre kaptam beutalót, vele mindenféle vizsgálatot is előírtak, így gyakran vettem mély levegőt, hosszas várakozásra, kényelmetlen üldögélésekre, kórházi zajokra és szagokra készülve.
Jelentem, az előítéletnek semmi értelme. Mindenütt gyorsan végeztem, a labortól is a legjobb eredményeket kaptam, na persze, nem gondolom, hogy direkt jó értékeket mutattak ki, csak a nyugalom meg a bizalom hozzájárult a jó lelethez.

A műtétre hamar behívtak, fájt kicsit, de a doktornő figyelmes és türelmes volt, a további két kontrollon is túl vagyok már, minden rendben van.
Amiről ill. akikről hírt akarok adni, az a nővérkék és az ellátás tapasztalatai. Egyetlen nővér öltöztetett fel a műtétre megfelelő steril ancúgokba, a holmimat bevitte a kórterembe, megmutatta a férjemnek az ágyat, műtét után levetkőztetett, bekísért az ágyhoz, előszedte a szekrényből a sporttáskámat, minden holmimat kipakolta a tiszta és üres (!!) fehér éjjeliszekrénybe, előhalászta az idő közben általa őrzött kézitáskámból a gyógyszereimet, hozott kórházi teát, és köszönetemet meg se várva elsietett.
Ebéddel jött vissza, mindenki tálcán, letakart kerámiaedényekben kapott ételt. Szétosztotta az ágyak között úgy, hogy aki diétás, annak olyat hozott. A normál kajába én mákos tésztát kaptam volna, az egyetlen étel, amit nem tudok megenni, mert órákon át görcsöl miatta a gyomrom. Panaszomat tudomásul véve túrós tésztát hozott helyette. Majd, az ebéd utáni pihenőhöz még két fehér tablettával jelent meg: a nagyobbik vízhajtó, a kisebbik kálium. A főorvosnő küldte direkt nekem, hogy a növekvő szemnyomást, ami a jelen lévő zöldhályog miatt veszélyes, kiküszöbölje.
A nővérke még ezek után sem mutatott semmi fáradtságot, a pultja előtt ülve hosszú listán adminisztrált valamit, majd kérdésünkre elmagyarázta, merre találunk a kórház épületében kávéautomatát. Kora este bejött még megkérdezni, hogy minden rendben van-e, átad bennünket az éjszakás nővérnek.

Hát, ez külön csúcs volt! Az éjszaka nehéz, de nem annyira hosszú szolgálat, mint a nappali. Beszélgetni is volt időnk. Kiderült, hogy ugyanolyan masztektómián esett át, mint én, de neki most is fáj a helye és sovány, mint az agár, ellentétben velem, mivel én 8 kilót híztam azóta. (Grrr.) Tűri, mást nem tehet. Jó éjt kívánt a nővérke, eloltott minden villanyt. Kitaláltuk, hogy a fürdőszobában meggyújtjuk a villanyt, és keskeny rést hagyva egész éjjel irányfényként használjuk. Jó ötlet volt, nekem legalább ötször kellett kimennem, de a többieknek is.  Mivel aludni nem igazán tudtam, kiültem az ágy szélére olyan hajnali 4-kor. Mit gondoltok, honnan tudta az éjszakás nővér, hogy halkan be kell nyitnia hozzám, megkérdezni, mi baj van? Hozott fájdalomcsillapítót, a poharamba teát és szép álmokat kívánt reggelig.
 Minden gondoskodásukat szívből megköszöntem, mert mostanában másképpen nem lehet... Fel is ajánlottam, fogadjanak örökbe, itt maradok házi betegüknek.  

 

 

 

 

 

 

 

Lámpaoltás után

 

Elmentek a gyerekek.

Szerdán történt, nagyon hirtelen. Úgy volt, hogy az egész család megy Kínába, de E papának üzleti okokból maradnia kellett még pár napot. Ko-val mentek a kicsik, a hátizsákokat, kis bőröndöket már kedden előkészítették. Nekem meghagyta E papa, hogy másnap még a gyerekekkel leszek, majd késő délután mennek a repülőtérre.

Elmentünk a kedvenc játszóterükre. Sa-val beszélgettem: "Tudod, hogy most elmentek Kínába, és aztán már nem leszek itt?" - csönd - "Nem láthatod többet Angie-t" - "Mamához megyünk Kínába, és ott is lesz süti, meg játékok." - "Hát persze, hogy lesz! De én már nem leszek itt" - csönd. Később: "Akkor hova mégy?" - "Magyarországra, az anyukámhoz meg az apukámhoz" - (gondolkozik) "De..akkor..hány éves a te anyukád, száz?" - "Nem, negyvenöt éves" - "Vááóóó... Az én apukám kétszáz éves".

 

 

 

A csúszdán való közlekedés minden lehetséges módjának tesztelése után hazamentünk, és nem sokkal később, déltájban, betoppant E papa, és öt perc alatt összeszedte, és elvitte őket. A legutolsó dolog, amit tehettem, hogy átöltöztettem Mimit. Tüneményes kis farmer ruha, alá fehér blúzocska, kacsaláb-cipő "nem-nem, Mimi, ez ide, az meg oda!", méltatlankodó nyöszörgés begombolatlan dzseki miatt, gyors gombolkozás, puszi a homlokra, már el is szaladt, Sa-t már a kocsi ajtajában látom, még itt maradt egy bőrönd, már minden megvan, ablakból integetnek, csönd. Csönd.

Elhatároztam, hogy búcsúzásképpen megírom a kedvenc Mimi-történetemet.

Az utóbbi néhány hétben a fektetés korántsem volt egyszerű. Talán, mert már nem jártak iskolába, és így nem kellett időben kelni sem, kicsit lazább lett a napirend. Az én reszortom leginkább ez volt: Mimit fogmosásra csábítani, ágyba tenni, tejet vinni neki és a nyulacskát, amivel alszik, majd "spelletje" (játékocska) következik, ami a "Kerekecske-gombocska..." kezdetű mondóka, és a hozzá tartozó csikizés - ezt az első alkalom után, hogy eljátszottam követelték a gyerekek. Legvégül jóéjt-puszi, lámpaoltás. (Ez utóbbi legtöbbször csak jelképesen, többnyire 8 körül itt még nincs szükség a lámpára, de még 10-kor sem!)

Mivel heteken át mindennap keserves hisztéria és fogócska kísérte az egész műveletet, igencsak meglepődtem, mikor egyik este Mimi szó nélkül mosolyogva követett a fürdőszobába, vigyázba állt, úgy tátotta a száját, és hagyta hogy sikáljam az apró kis gyöngyfogakat. Magától bemászott az ágyba, hanyatt fekve felemelte a lábait, hogy kicserélhessem a pelenkát. És mosolygott.

Gyanakodva mentem le a konyhába, hogy tejet melegítsek, és közben megjegyeztem E papának, hogy Mimi egy kész tündér, nem tudom, mi lelte. "Csak ne legyél olyan optimista, még nincs vége az estének!" mondta.

Később a századik "Kerekecske"-újrajátszás után (mindkét talpára is egy-egy kerekecske, meg a nyuszi "kezére" és talpára is...) megpuszilgattam, szép álmokat kívántam, és becsuktam az ajtót. A sajátomat azonban nyitva hagytam, hogy halljam, mikor kezdődik a cirkusz. Percek teltek el csöndben.

Egyszer csak, legnagyobb megdöbbenésemre, egyre hangosodó kiabálást hallottam a szobából:

"pi..pi...HURRÁÁÁÁÁ!"

Ennyit az optimizmusról.

 

A Duna másik oldalán

B.J. újabb képe még a havas időkből. A Pilisben azóta minden elolvadt, föl is másztak az Ördögsziklához. Készül a kép arról is. Egyelőre itt a fővárosból egy részlet, aki ismeri, szóljon!

Kinagyítva jobb.

Ahol mindig sütött a Nap

 

Említettem az évértékelő végén, hogy  elvesztettük az apatársunkat. Ma tartottuk a búcsúztatóját. Egy színész fiatalembert kértünk meg, hogy a polgári temetésekkor kialakult formák szerint emlékezzen meg Jenciről. A családból többen írtunk róla, ezeket az írásokat is beillesztette a programba.

 

A legkisebb unokánk így idézte meg nagyapját:
 

A gödi házban beesteledik. A redőny résein halványan látni az utcafényeket. 

Csöndesen pattog a tűz a kandallóban, Jenci a piszkavassal megigazítja a rönköket, amíg mi fogat mosunk. Bekenjük magunkat Giti finom illatú arckrémjével, és átszaladunk a kisszobába. Bebújunk az ágyba, a nagy, puha pokróc súlyos a ráterített plédektől. 

 

Az éjjeli lámpa fényét egy dobozba zárt kis palotaőr vigyázza, fekete szőrmesapkáját halvány porréteg fedi. A nagy tollpárnák között hercegnőnek érezzük magunkat. Jenci bejön, tágra nyílt szemekkel és csintalan mosollyal kérdezi, jöhet az esti mese? Igen, vágjuk rá mindketten, alig várjuk, hogy levegye a “Minden

napra egy mesét” és megkérdezze, hányas számot mondunk. Kettőnk közé telepedik, hason fekve, alkarján támaszkodva kikeresi a tartalomjegyzékből a választott számot, odalapoz a meséhez, és belekezd a történetbe. Felolvassa a címet, és sokat mondó pillantást vet ránk, mintha csak azt üzenné: “figyeljetek, most jön csak a java!” A cselekményt színes előadásban festi elénk. A leíró mondatokat az elbeszélő bölcsességével zengeti, a párbeszédeknél a szereplőhöz igazítva megváltoztatja hanglejtését. Ha valamit közbevetünk, akkor harsányan nevet rajta, majd folytatja a narrációt. 

 

A történet vége felé kiül arcára az ünnepélyes mosoly, az utolsó mondatot nagy szünetekkel, színpadiasan olvassa fel. Majd becsukja a könyvet, odafordul hozzánk, és azt mondja: “A mesének vége, aludjatok jól, álmodjatok szépeket, jó éjszakát, gyerekek!” 

 

***

 

Jenci büszkén mutatja be az általa elkészített, tökéletesen működő liftet a ház oldalán. A felvonót gombokkal lehet föl és lefelé irányítani, ami a padlásra visz. Határtalan boldogsággal szállok fel rá, és nyomom meg a gombot, ami felvisz. Majd azt, ami levisz. Majd ismét fel és le. Nem tudok vele betelni. Jenci együtt örül velem. 

Safi, az öreg kutya érdeklődve sántikál mellé, farkát csóválva nézi, ahogy liftezem. Jenci kihoz neki a sufniból egy kis jutalomfalatot és vizet tölt a kerti csapból. Fentről nézem őket. 

 

***

 

Jenci vezetni tanít. A Skodában ülök az ölében, fogom a kormányt, ő pedig nyomja a pedálokat. Mehetünk a Kolbász utca felé?, kérdezi, és mutatja, hogy merre irányítsam az autót. Mindketten tudjuk, hogy Imre bácsi otthonára gondol. Imre bácsiékhoz gyakran megyünk vendégségbe, nyulai és tyúkjai is vannak. Amikor ott vagyunk, Imre bácsi kivesz egy nyuszit a ketrecből, a kezembe nyomja, és szól a feleségének, hogy hozza ki a tálcát. A felnőttek pálinkát kapnak, a gyerekek kolbász szeleteket. A zsíros ujjamat odanyújtom a kis nyuszi orrához, aki kíváncsian szimatolja.

 

Elhaladunk Imre bácsiék háza előtt. Nézzük meg a baglyot, javasolja Jenci, és a kiserdő szélén álló bagolyszoborhoz gurulunk. Érzem, hogy Jenci büszke erre a bagolyra, hogy olyan dicsőségteli vidéken lakik, ahol egy ekkora műalkotás helyet kaphat. A bagolyszobor mellett fából készült játszótér áll, mégis a gumiabroncs hinta a kedvencem. Jenci jól meglöki a hintát, én meg az adrenalintól felfűtve kacagok.

 

Tovább döcögünk az úton a fürdő felé. Egy kanyart nagy ívben veszek be, ezért még egy kört megyünk, de megint nem tekerem elég gyorsan a kormányt. Nagyon jó, kicsi lány!, mondja mégis, majd leparkolunk, és kikászálódunk a vezető ülésből. A zsebéből előkerülő dianás cukrokat a tenyerembe nyomja. 

 

***

 

A kiserdőben sétálunk, az esőtől fellazult földből giliszták kerülnek elő. Maci kutya megszimatolja őket, én meg odarohanok, mielőtt bajuk esne, és az útról az ibolyamező felé dobom őket. Jenci jóízűen nevet rajtunk. Az ibolyák szirmai lila pöttyöket festenek a tájra. 

 

***

 

Reggelire forró kakaót kapok, a tej fölével együtt kerül a bögrébe. A reggeli napsugarak fénybe borítják az étkezőt, a kiterített vaddisznószőnyeg szőre megcsillan a falon. Beülök a hintaszékbe a kakaóval, és szemügyre veszem a két sárga papagájt, ahogy dulakodnak egymással. A kalitka alatt szétszóródnak a magok a mintás csempekövön. Nyikordul a kamra ajtaja, és Jenci egy nagy kartondobozt hoz ki. Tele van csokival, amit most mindjárt meg kell enni. Egyébként is már le van járva. Az avas csokikat súlyra lehet venni a sarki közértben. Köztük savanyú gumicukor és bonbon meggy is van, ez utóbbit csak végszükség esetén eszem meg.  

 

Reggelire vajas-mézes kenyeret kapunk. A keresztbe vágott zsömleszeletek kopott fémtálcán kerülnek felszolgálásra. Ágival versenyzünk, hogy ki tud többet megenni. Huszonnéggyel én nyerek, fel is hívjuk Anyáékat, hogy elújságoljuk a hírt, de titokban eléggé fáj a gyomrom. 

 

Kimegyünk a kertbe, Jenci műhelyében megpróbálok összeroppantani egy lécet a tekerős leszorítójával. A smirglivel utána simára csiszolom és megmutatom Jencinek a művemet. Safi kutya a veranda alatt heverészve néz minket. Segítek ribizlit és egrest szedni a kert végében. A fémkosárba meggyet is szedünk a kapu túloldaláról. Pista bácsinak, a szomszédnak, van egy kis tacskója, a tacskónak és Pista bácsinak is magas hangja van, mint akit kiheréltek. A feléjük néző kertrészben muskátli illat terjeng. 

 

Ebéd után zsíros rajzpapírokat kapok Jencitől, aminek az oldala ki van lyuggatva. Tündércsaládot rajzolok rá, és próbálom a késsel kihegyezett ceruzával kiszínezni, de a vékony papír miatt nehezen boldogulok. Mindegyik tündért elnevezem, és egyesével bemutatom Jencinek őket. 

 

A sarokban egy hifi áll, amiből mindenféle érdekes zene szól. Mi Ágival a régi fotelekben üldögélünk, amikor egyszer csak Jenci felpattan, felkéri Gitit táncolni. Szól a rock and roll, mi sikítva tapsolunk örömünkben, miközben Jenci megpörgeti Gitit. Giti gyöngyökkel kirakott hajpántja alatt röpköd hosszú, szőke haja. A vitrin mögül bambán néz rájuk egy porcelán kutya. 

 

Délután sétálni megyünk négyen, a kiserdőn és a vasúti átjárón át a fagyizó felé visz az utunk. Útközben mindenféle érdekes témáról beszélgetünk, hogy hogyan lehet hidat építeni és hogy a kutyáknak miket lehet megtanítani. Aztán megérkezünk a fagyizóba. Szerényen csak két gombócot kérek (csokit és vaníliát), de tudom, hogy Jenci majd mondani fogja, hogy egyek egy harmadikat. A puncsot választom. Megpakolt tölcsérrel a kezünkben kimegyünk a fagyizó mögötti játszótérre. Jenci pajkos mosollyal bejelenti, hogy most elmennek a szomszédba. Ágival libikókázunk, amíg Jenci és Giti isznak egy fröccsöt. Hazafelé úton az alkonyi fényben sétálunk. 

 

 

Eddig tart az unoka emlékfolyama. (Giti a másik nagymamája, Jenci felesége, ő már több  éve nincs köztünk. Én úgy emlékszem, jó húsz évig kijártunk hozzájuk, de náluk mindig sütött a Nap.)

 

Homok

 

Homok:

Cserzy Mihály írói álneve. A Szegedi Napló novellistája volt Békefi Antal idejében, az 1890-es években. A családunkban távoli rokon volt, illő tisztelettel beszéltek róla a szüleim Én már nem találkoztam vele "élőben", hiszen vagy két nemzedékkel idősebb volt nálam. Az egyetemen az irodalomtörténeti intézet folyosóján megláttam a nevét a szakdolgozatok témái között. Ott helyben elhatároztam, hogy meg fogok vele ismerkedni a fennmaradt művei által, és róla fogom írni a szakdolgozatomat.
A korabeli népiesek, a parasztromantika hívei közül kiemelkedett a Móra Ferenc által     nagyra növesztett gyengéd emberábrázolás korai képeivel, és ami ma is érték: a "munkás hétköznapok" hiteles ábrázolásával. A legjobb könyve olvasható a mek. oszk. könyvei között, címe: Kint a pusztán.

 Kései tudomást szereztem most e novelláskötet születéséről. A könyv előszavát Tömörkény István írta azzal az ajánlással, hogy ő biztatta Cserzy Mihályt a szegény emberek életének és viselt dolgaiknak felmutatására a novellák keretei között, és ahogy emlékszem a kubikosok és más nehéz munkát végzők elbeszélt eseteire, egyike a legjobb szociológiai indíttatású írásoknak, amelyek divatja majd később, néhány évtized után éri el az irodalmi közlés rangját. És erre nem más, mint Tömörkény véleménye fordította Cserzy Mihályt, akiről a kezdő író hibáit látva is megérezte az akkori író - muzeológus  az írni tudás adományát. Így ajánlotta az olvasók figyelmébe:

"Homok megtalálja a kubikost, a barlanglakó téglaverőt s egyéb mindenféle istenteremtette szegény embert. Csak keresse továbbra is, mert a bánya koránt sincs kimeritve, inkább valamennyien, akik járjuk, csak egészen a tetejét durkáljuk még. Ez a könyv itt: ez a szabadlevél arra, hogy kutathat és kereshet és ugyancsak ez a könyv a bizonyság arra, hogy e munkákhoz jogosultsága van. Ez a könyv mutatja, hogy megtalálta azt a földet, ahol a lábát megvetheti, a magyar földet, melyen a vaseke mellett az acélpenna is talál szántani valót."  

 

Szegeden két sarokra van tőlünk a Cserzy Mihály utca. A maga korában nagyon népszerű író nevét az antikvár könyvek mellett az utca neve is őrzi.

 

*

https://mindentkimondani.blog.hu/2020/04/02/bekef_f_i_antal  Gonda Juli blogjában találtam  rá Békefi Antal irodalomból ismerős nevére, örömmel láttam, hogy nekem is van rokonom a régi Szeged jelességei között.

 

Hideg kinn, hideg benn

 Ilyen volt az első borzasztó hideg tél, ami azért emlékezetes, mert reggelre annyira kihűlt a szoba, hogy a pizsamám tetejébe húztam föl a mackónadrágot, belegyűrtem egy gyapjú kötött zokniba, fölrántottam a magas szárú fűzős cipőmet, csak így felöltözve mertem nekiindulni a még hidegebb fürdőszobának és konyhának. Megtaláltam az előző este ledobott kardigánt, a mackófelsőt, a sálat és a sapkát, így járultam a dédimamám elé a meleg reggeliért,1954-ben. Nyolcadikba jártam. Úgy emlékszem, Frank kávét kaptam tejjel, hozzá vajas kenyeret. Uzsonnát is készített, zsíros kenyeret sózva-paprikázva. Mi nem éheztünk az ötvenes években, csak nagyon egyszerűen és kevéssé változatosan étkeztünk. Inkább a közös vacsorákra emlékszem, ebédet a napköziben kaptunk. Nagyon finom volt a savanyú tüdő, a sárgaborsó főzelék, a grízes tészta, a Stefánia vagdalt krumplifőzelékkel és persze sok kenyérrel.

Otthon hideg maradt a lakás. Egyedül Ómika szobájában a télire beállított sparelt adott némi meleget. Mikor hazaértünk az iskolából,  körbeültük a nagy asztalt, megírtuk a leckét, aztán társasoztunk vagy kártyáztunk. Kimenni a vécére fölért egy északi sarki expedícióval. Olyan hideg vécédeszkát ma már nem gyártanak. Jelzem, a nagymamámnál, ha elmentünk látogatóba, ott a kerti budiba kellett kimenni a jeges télben, hát, erre se emlékszem nagyon szívesen.

Ebben az évben, 1954-ben nem volt ritkaság, hogy az éjszakai hőmérséklet elérte a mínusz- 26 fokot. Jó szüleimmel és két testvéremmel a hálószobában aludtunk, erre Édesapám készítette föl a népes társaságot.
 Négy óra körül ért haza az iskolából. Azonnal ment az alsó kamrába gyújtóst vágni és a begyújtáshoz hasábfákat előkészíteni. A hálószoba a nap folyamán igazodott a mínusz húsz fokhoz, olyan öt-hét fokot mutatott a hőmérő, amikor Apánk elkezdte a samottal bélelt vaskályha felfűtését az esti szertartásokhoz.  A fával elkezdett fűtést koksszal, más években szénnel folytatta. Egy-két óra múlva diadalmas kiabálással adta tudtunkra, hogy "már tizenhat fok van". A hiányzó két fokot egy nagy vödör szénnel érte el, majd megkezdte az esti műsor második részét. A meleg kályha elé állította a magas hokedlit, rá az óriás zománcos lavórt, mellé a hideg vizes kancsót és egy horganyzott vödröt a piszkos víznek. A mosdóvíz a kályha tetején melegedett. Körben az ideiglenes mosakodóhelyet magas paravánokkal látta el, ez tartotta a meleg levegőt, meg szemérmesen eltakarta az éjszakára készülődőket.
 A történet azért jutott eszembe, mert most is nagy lakásban lakunk,  és nem tudunk minden helyiséget fűteni. Hideg a fürdőszoba, az előszoba, a konyha, a nappali, ugyanazt a kellemetlen borzongást érzem a fűtött szobából a fűtetlenbe lépéskor, mint ahogy azt az ötvenes évek kapcsán leírtam.

 

Vízkereszt után

Mindig ilyenkor szedtük le a karácsonyfákat. Gyerekkorunkban aznap éjjel ültek össze jó szüleink. Csendben búcsúztatták az évet, az elmúlt karácsonyt családi találkozóival, és a régen elmúlt éveket idéző díszeket, figurákat mindig ugyanabban a szaloncukros dobozban gyűjtötték és tették félre a következő évre. Ezért van most a háború alatti évekből származó kapcsos , fehéren csillogó repülőgépünk, aranyozását vesztett aranydiónk Ibafáról 1945-ből, kis, ágra akasztható templomocskák és számtalan könnyű színes gömb az azutáni időkből.

Már csak nekem mondanak valamit ezek a tárgyak.

*

 

A kis család most összegyűlt a hegyen, elhozták az állataikat, Pannika karácsonyfát rajzolt belőlük, ahogy egymás melegében doromboltak vagy szuszogtak, mert a hagyományos karácsonyfa  már legföljebb jelképként létezik a modern háztartásokban.
A szőrös karácsonyfa legalján Stefi, legalább tíz éves. Őt ebotthonból fogadták örökbe, fiatalon nyers és nehezen fékezhető volt, mára megszelídült. Fönn a hegyen, amíg ott laktak, sok macska bundáját szabta meg. Némelyiket létráról kellett leszabadítani a fáról, rengeteg kaland fűződik hozzá.

 A rajzon fölötte a csíkos macska, Cimpa hever, össze kellett őket szoktatni, amikor albérletbe költöztek a gazdáik. Két szobájukat üvegajtó választotta el. A szembe elhelyezett állatok hónapokig acsarkodtak egymásra, míg Panni ki nem talált valami egyéni beavatási módszert, amivel sikerült őket összeszoktatni.

Mivel Stefi már elég idős, fiatal kutyát is fogadtak magukhoz, szintén ebotthonból, ő a fekete Zsivány. Mit mondjak, vele se könnyű. De nagyon aranyos kutya. Tőlem az apróra vagdalt tepertőt várja, ha eljönnek hozzánk.

 Zsivány hátán Saci ül, Ági cicája. Kényes dorombolós, játékos macska, de csak azzal barátkozik, akit már ismer. Úgy veszem észre, rám nagyon féltékeny, mérgesen néz, jó messziről, ha szeretett unokámmal bizalmas dolgokról beszélgetünk, vagy megsimogatjuk egymást.

Legfölül Cimbi üldögél, jó, hogy nem omlik össze alatta az állatsereglet. Kövér, lusta, még a kutya tálkájába is beleturkál, annyira szeret enni. Én azért nagyon szeretem a Cimbit, ő is szeret engem. Elhelyezkedik a vállamon amíg a fotel hátához támaszkodom, beledorombol a fülembe, ennél békésebb helyzetben ritkán van részem.
*