Közös tűzhelyen sült az oláj palacsinta

Azt mesélte Juci néni, hogy az uradalmi cselédlakásokat nem könnyen osztották szét a jelentkezők között. Csak a családosok kaphattak egy-egy szobát mellette kamrával, belépni pedig a konyhából lehetett, ezt együtt használták az átelleni lakókkal. Amíg csak egy-két gyerek rángatta az anyja szoknyáját a vacsoráért, még megosztoztak valahogy a helyen, de egy népesebb szomszédsággal összezárva nem volt könnyű az életük. A nők gyakran veszekedtek, kiabáltak, de amint ettek, megnyugodtak és szent volt a béke. Csillagos estéken kiültek a házak elé, danoltak, tamburáztak, magyar nótákat, román és szerb népszerű dalokat, mert ezen a soknemzetiségű tájon leginkább a nótában fértek össze.

Ha valaki kíváncsi a hazai déli, délkeleti  népesség régi kultúrájára, esetleg szeretné megérezni, milyen volt a hangulat Juci néniék cselédsori estéin, két ma is látható-hallható  szemelvénnyel tudom bemutatni. Egyik az Emir Kusturica filmjeiben - különösen az elsőben -  a cigányos-szerbes kísérőzene eredeti, a másik a szerbiai 3+2 együttes keserves mulatós számai, a Csipkés kombiné meg a Sárgul már a kukoricaszár és a többi örökbecsű nóta tamburával kísért szólóénekesének utánozhatatlanul szerbes kiejtésű magyarságával előadva. A youtube-on megtalálható mind.

Télen  is danolásztak, mellé kukoricát főztek sós vízben, azt adták egy kis mézzel a gyerekeknek, de ha a vacsora zsírosabb volt, mint például az oláj (így ejtették az oláh, azaz román) palacsinta nevét, akkor már más csemegéhez aznap senki sem jutott.  A közös tűzhelyen minden család a saját élelmiszereiből főzött. Tarhonya- vagy krumplilevest, tejlevest, amire vigyázni kellett, le ne égjen a levében főtt metélt tészta. Főztek savanyú káposztát kis szalonnával, pároltak újkrumplit zöldpaprikával, minden nagyon finom volt, kóstoltam, amikor Juci néni nosztalgiakaját főzőtt. A majorságban nagy ritkán  húst is kaptak a családok, például, ha kitört a lába valamelyik tehénnek, a húsát szétosztották a cselédek között.

Az ilyen "leértékelt" hús az ötvenes években, amikor a majorsági család már nálunk lakott, hozzáférhető volt pontosan a mi házunkban. Az utca felől ugyanis három üzlethelyiség foglalta el a földszintet, ezekből egyet hatósági húsboltként üzemeltetett a tanács, hetenként többször is jött szállítmány bontott húsokkal, rajtuk a hatósági állatorvos pecsétjével, hogy fogyasztásra alkalmasak. Rettentő hosszú sor állt ilyenkor a kapu előtt, alig lehetett bejönni az udvarba a fecsegő, cigarettázó, hangoskodó tömegtől. Juci néniéknek és a többi lakónak félretett a hentes egy-egy jobb darabot. Ledarálták, esetleg apróra vágták pörköltnek, nagyon jó illatok várták ilyenkor a hazatérőket.

Juci néni férje mint kocsirendező, nehéz munkát végzett. Éhesen, szomjasan ült este az asztalhoz, de volt, hogy annyira fájt a háta, dereka, hogy előbb hasra feküdt, és a kisfiát sétáltatta a hátán, vállán. A könnyű gyerekláb végigtaposta a meghúzódott inakat, izmokat, elégedett sóhajjal ült ezután Illés bácsi a vacsorához.

Bizony, előfordult, hogy nem minden este telt el ilyen békésen. A vasuti dolgozók nagyon ittak, a brigádok együtt jártak berúgni. Ha Illés bácsi kapatosan ért haza, Juci néni lefektette, borogatta a homlokát, vigasztalta, hogy mindjárt jobban leszel Apusom, csitította, ha részegségében handabandázni kezdett. Azt mondta, meg ne hallják a tanár úrék (ezek voltunk mi), ilyen jó helyet meg kell becsülni.

Hajnalban még munkába menet előtt Illés bácsi felsöpörte az utcát, ő rakta ki a szemetes bödönt a kapu elé, amikor jött érte a köztisztasági vállalat, ő ásta föl a kertet, sőt, még azt is tudta, hogyan irtsa ki az udvar téglái között elszaporodott lótetveket. Heves vita kerekedett viszont amiatt, hogy a kert leghátsó sarkában disznót szerettek volna tartani. A mi házunkban addig  nem lakott semmilyen állat, kutya, macska, baromfi se volt, pedig ezek megszokottabbak egy (akkor még) kertvárosi környezetben, na de disznó, hát ez elképzelhetetlen volt különösen a dédanyánk szerint. Ellenséges hangulatát az sem oldotta föl, hogy év végén gazdag disznótoros kóstolót hozott föl Juci néni. 

Mi gyerekek, köszöntük, anyu meg szégyellte, hogy szegény emberektől elfogadjon olyasmit, amiért semmit sem csinált. Azt hiszem, viszonozta abban az évben valamilyen karácsonyi ajándékkal, és attól kezdve minden karácsonykor meghívta gyertyagyújtásra a lenti házaspárt a kisfiukkal együtt. Közös volt az áhítat, amikor megszólalt a Jézuska csengője, amit persze apánk működtetett. Kitárult a kétszárnyas ajtó a plafonig érő angyalhajas, aranyboás karácsonyfa alatt sorakozó ajándékok előtt,  a Mennyből az angyalt is együtt énekeltük, házbeliek, mindannyian. Úgy emlékszem, eléggé meglepte Juci néniéket a családias közösség, és meghatottan mentek haza, hogy nemsokára az éjféli misén találkozzunk. Ez se volt olyan egyszerű. Juci néni ortodox vallású volt, de azért átjött a katolikus templomba, nem kérdezte, szabad-e más vallásúnak ide belépni. A Jóisten itt is ugyanaz, mint az ortodox templomban, gondolta és mondta is.   

A régi foglalkozások vidéken is eltűntek

1949-ben államosították a házunkat. A tanács beutalt az alsó lakásba egy házaspárt, ők vállalták el az udvar és az utca takarítását. Később nagyon jó, mondhatni családi barátságot kötöttünk velük. Az időközben megszületettt gyerekeikkel is a mai napig szeretetteljes kapcsolatot ápolunk. A családfő eredetileg mezőgazdasági munkás volt, a Purgly-majorból jöttek. Ott toborzott munkaerőt a MÁV. A majorsági cselédből kocsirendező lett, felesége pedig háztartásbeli, mert a régimódi szemlélet szerint egy nő maradjon otthon, lássa el a családot, ne járjon dolgozni idegen emberek közé. A hivatalos statisztikák szerint a népesség gyors ütemben rétegződött át az ötvenes évek elejétől kezdve,  de ebben a családban sokáig a vidéki  hagyományok érvényesültek.

Juci néni nem sokkal a beköltözésük után állapotos lett, valamint a kisebbik húgom is ekkortájt született. Juci néni humoránál volt, amikor vicces csodálkozással állapította meg a városi életről, hogy ő nem tudja mi történik itt, mert ő is  állapotos, a macskája is állapotos, de még a kisnaccsága is gyereket vár. Így nevezte anyut. Öreg nagyságának dédanyánkat emlegették, mivel a háború után nem sokkal éltek még a régi társadalmi megkülönböztetések megnevezésben, megszólításban stb.

Dédanyánk nagyon tartotta magát az osztálykülönbség kinyilvánításához, de ez néhány év alatt eltűnt, baráti kapcsolattá szelídült, meg aztán ahogy mi testvérek nőttünk, mintha az alsó lakásban is szülői gondoskodásban lett volna részünk.

Sok mindenben megnyilvánult ez akár észrevétlenül. Össze  kellene gyűjteni, mi is volt az, ami nemhogy megkülönböztetést, hanem együttműködést, együttérzést, egymás felé nyitottságot hozott létre. A statisztikák ilyesmiről nem szólnak. A nagy szociográfiák,  az  olyanok, mint a Puszták népe vagy A tardi helyzet, és még a Szeged népe sem szól erről.

Hogyan, miért szerették meg egymást az emberek kivételes mikrokörnyezeti együttesük révén, én erről még soha sehol nem olvastam. Nehéz is rátalálni egy megélt élet elemei között arra a kivételesre, amely sehol másutt nem történhetett volna meg, csak a mi házunkban.

 Juci néni munka közben szeretett mesélni. Amíg vasalt, visszarévedve sorolta, hogyan éltek a majorságban. Még sötét volt, amikor az intéző megkongatta a cselédlakások végében felfüggesztett vasat, hogy ébresztő emberek, indulunk cukorrépát egyelni, mindenki hozza a kiskapáját, kését, szóval mindig a munkának megfelelő szerszámot. Társzekérrel vitték a cselédeket a határba. Akinek kicsi gyereke volt, magával vihette. A parcella szélén gödröt ástak a gyereknek, beleállították, nehogy elmásszon valamerre. Az anyák gyakran odaszaladtak hozzájuk , megitatták őket, kenyérhéjat adtak a kezükbe. A nagyobbak, akik már járni tudtak és hallgattak a szóra, követték anyjukat, összeszedtek mindenféle gyomot, virágot, meg amit érdekesnek találtak. Juci néni kislánya a kötényébe békákat gyűjtött. Mire anyja visszafelé kapált a másik soron, elébe öntötte a kötényéből a sok kis békát, és örömmel kiabálta, hogy "Nézze anyám, madár!"

 Vasalás közben a férfiingekre került sor. Amikor már nagyobbacska lány voltam, Juci néni odahívott, hogy tanuljam meg, milyen sorrendben célszerű az ing részeit vasalni. Előbb a két ujját, aztán a gallér hátulját, jól meghúzkodva, nehogy ráncot vessen a gallér, aztán a színéről, majd csak ez után, ha a háta meg volt szabva a gallér alatt, akkor azt, célszerűen aláhajtva a vékony részt, utána jöhetett a háta végig, utoljára a két eleje, követve az ing oldalvarrását. Átadta a vasalót, na, most te csináld, majd én nézem. Igyekeztem, hogy jó legyen. Összehajtani nehezebb volt. Még később jó hasznát vettem a Juci nénitől kapott tudományomnak, amikor bőröndbe csomagoltam, ha utazni készültünk. Nem is gyűrődött össze semmilyen holmink.

Juci néni délutánonként jött fel hozzánk vasalni. Amikor a férje hazaért a munkából, leszaladt a lépcsőn, föltette a vacsorát a gázra melegedni. Legközelebb elmondom, milyen ételeket ettek hétköznapi estéken a Purgly-majorban, mert másmilyenre  nem futotta a városi munkaerő keresetéből sem.

A Bródy Sándor utcai lakásban mindig nagy volt a forgalom

Sárika néni ruhákat varrt a lányainak, meg persze a szomszédasszonyoknak, és nagyon sok jó ismerősük is ide járt kiskosztümöt, rövid kabátot, szoknyákat, nyári ruhákat varratni.  A hölgyek az óriási, faragott keretes tükör előtt forgolódtak. Sárika néni finoman irányította a megrendelőt aszerint, mi állt jól neki az éppen divatos fazonok közül. Például az egybeszabott princesszruhát az ötvenes évek végén nagyon kedvelték a nők, de sajnos, a széles magyaros csípő, a kissé hízásra hajlamos háziasszonyok gyomorfertályán kidudorodó hajlatok, egyéb dudorokról nem is beszélve, igénybe vették Sárika néni szabászi leleményességét és jó ízlését.

Mivel nem volt varrógépem, egyszer megkértem, hadd szegjek be nála valami anyagot géppel, hiszen úgy sokkal gyorsabban végzek. Azt látni kellett volna, mennyire örült a néni, hogy kedves munkaeszközét más is tudja használni. Nézte, hogyan fűzöm be a fölső szálat,  hogyan illesztem az orsóba az alsót, hogyan kattintom a helyére, hogyan indítom a kereket, hogy egy öltéssel felhúzza a szálat a helyére, és látta, hogy sikeres volt a művelet.  Már kattogott is a lábhajtós Singer gép, pont olyan, mint otthon, ahonnan Pestre költöztünk. Nem is volt más valaki  ilyen gondoskodó anyai szeretettel irántam, mint Sárika néni. Sokszor segített. Fiatal asszony koromban nem nagyon tudtam főzni. Csak egy telefonhívás kellett, és mindjárt elmagyarázott olyan rendkívüli dolgokat, mint például hogyan csináljam a paradicsomos káposztát, vagy a húsdaráló összeállításakor milyen irányba fordítsam a négyfelé mutató kést. Közben dolgozott szorgalmasan, endlizett vagy kihúzkodta a fércet, ezek nem géppel végezhető munkák. A varrás mintha nem is iparosság, hanem hivatás lett volna a számára.

Mesélte, hogy hajdanán, még a háború előtt nagyon jó szalonokban dolgozott. A Magyar Divattörténet ha nem is név szerint róla, de megemlékezik azokról az időkről, amikor a néni szabásztanuló volt, és amikor a harmincas évek elején felszabadult (így nevezték akkoriban a segédből önálló iparossá lett szakembert, majd később mestervizsgát is tehettek, és sokfelé specializálódhattak még a szabász szakmában is), jó nevű műhelyben kapott állást. Mint  képesítése szerint "francia női szabó" úri népekkel találkozott.

Egy bekezdés a Divattörténetből pontosan mutatja, hol és hogyan dolgozott Sárika néni fiatal korában, amikor "Párizs szerepe több szempontból is hangsúlyos volt. A francia főváros híres divatszalonjai (pl. a Lanvin, a Worth és természetesen a Chanel) a húszas évektől kezdték el kollekcióiknak az ún. mannequinnek (manöken) általi bemutatását művészi környezetben, nem egyszer ötletesen csoportosítva,  zenekísérettel. Ez a divatrevü, vagy ahogy mi ismerjük: a divatbemutató. Párizs mellett meghatározó divatcentrummá vált még London, Róma és New York is. Hazánkban a ’20-as években a Nőiszabók Országos Szövetsége rendezett ehhez hasonló divatrevüket, nem titkolt céllal a trianoni után megfeneklett magyar divatipar fellendítése, a magyar szabók megsegítése érdekében.

Holzer Simon divatháza[2], a Rotschild[3] és a Förstner nővérek szalonja a legtrendibb helyeknek számítottak. Egyedi tervezésű kalapokat Neumannál, Mergl Jankánál és Fürst Irénnél volt érdemes vásárolni, az Edelstein, valamint a Klein és a Lafayette cipőszalonban pedig felsőkategóriás lábbeliket lehetett beszerezni. A felsorolt divat-, kalap- és cipőszalonok a felsőközéposztálybeliek és az arisztokrácia tagjainak voltak elérhetőek. Bár utóbbiak, ha tehették, inkább a párizsi és bécsi szalonokban rendelték meg egyéni méretre és kívánságra készült toalettjeiket. Konfekciós, de pénztárcabarátabb darabokat az áruházakban - mint a Párisi vagy a Corvin - lehetett zsákmányolni vagy a korábbiaknál jóval egyszerűbb szabású zsákruhákat a háziasszonyok maguk is meg tudták varrni." 

Sárika nénim a fentebb említett Förstner nővéreknél tanult. A József körúton volt az üzlet, néhány évig a szakvizsga után náluk dolgozott, aztán bekerült egy még jelesebb üzletbe, a belvárosi Vadász utcába Goldman Berta szalonjába. 1944-ben bezárták a varrodát, a tulajdonossal együtt nagyon sok vendégét is deportálták, és  hiába várták őket, a legtöbben nem jöttek vissza.

A háború után kisiparossá lett Sárika néni közeli ismerőseinek varrt, a divattörténet nagy fejezetei lezárultak. Egyedül Rotschild Klára  Váci utcai szalonja maradt fenn, vele dolgoztattak az új uraságok, a vezető káderek előkelő feleségei. A kelmét a szomszédos Luxus áruházban szerezték be, nem messze volt a "dolláros bolt", divatos táskák, nyugati illatszerek, jó cipők beszerzőhelye.

Elszívtunk egy Camel cigarettát

 

Már középiskolás voltam, amikor Pesten járva otthagytam a csoportot, és elszaladtam a Majakovszkij utcába, hogy felidézzem a parádóhutai boldog nyarat. Csak a legnagyobb lány volt otthon, néhány év alatt Madonna arcú, szőke szépség lett belőle. Csodálkozva nyitott ajtót, és nem hívott be a saját lakrészükbe. Talán még nem takarítottak, vagy rendetlenség volt az amúgy eléggé kopár lakásban. Jól emlékeztem, ha az előszobából a hallba lépünk, ott áll szemben a nagylány görbe vaságya hepehupás matraccal, balra egy barna komód. Amikor vendégségben laktam náluk, egy fiókját kiürítették az én holmijaim számára.

 Most a nagymama szobájában telepedtünk le. Itt gondozott stílbútorok voltak, meglepett, hogy egyáltalán beléphetünk a nagymama szobájába, minthogy igen erősen őrizte a cuccait a "vandáloktól". Aludni sem hívta be egyik gyereket sem, akármilyen zsúfoltan voltak is a kétszobás lakás többi helyiségében. Lekuporodtunk a smizett mellé, kis kerek asztalkáról,  a  horgolt terítőről az unokatesóm felemelte a cigis dobozt,  és félénken kérdezte, hogy szeretem-e a Camelt. Addig még nem próbáltam, hát bólintottam rá, hogy biztos jó, de olyan erősen megköhögtetett, hogy alig tudtam eldarálni neki az otthoni híreket, és már mentem is. Úgy éreztem, nem volt jó ötlet váratlanul beállítani hozzájuk.

Jó lett volna egy másik  ismerőst meglátogatni a Bródy Sándor utcában, de ezúttal nem jutott rá idő.