2017. szeptember 24., vasárnap

Közös tűzhelyen sült az oláj palacsinta




Azt mesélte Juci néni, hogy az uradalmi cselédlakásokat nem könnyen osztották szét a jelentkezők között. Csak a családosok kaphattak egy-egy szobát mellette kamrával, belépni pedig a konyhából lehetett, ezt együtt használták az átelleni lakókkal. Amíg csak egy-két gyerek rángatta az anyja szoknyáját a vacsoráért, még megosztoztak valahogy a helyen, de egy népesebb szomszédsággal összezárva nem volt könnyű az életük. A nők gyakran veszekedtek, kiabáltak, de amint ettek, megnyugodtak és szent volt a béke. Csillagos estéken kiültek a házak elé, danoltak, tamburáztak, magyar nótákat, román és szerb népszerű dalokat, mert ezen a soknemzetiségű tájon leginkább a nótában fértek össze.
Ha valaki kíváncsi a hazai déli, délkeleti  népesség régi kultúrájára, esetleg szeretné megérezni, milyen volt a hangulat Juci néniék cselédsori estéin, két ma is látható-hallható  szemelvénnyel tudom bemutatni. Egyik az Emir Kusturica filmjeiben - különösen az elsőben -  a cigányos-szerbes kísérőzene eredeti, a másik a szerbiai 3+2 együttes keserves mulatós számai, a Csipkés kombiné meg a Sárgul már a kukoricaszár és a többi örökbecsű nóta tamburával kísért szólóénekesének utánozhatatlanul szerbes kiejtésű magyarságával előadva. A youtube-on megtalálható mind.

Télen  is danolásztak, mellé kukoricát főztek sós vízben, azt adták egy kis mézzel a gyerekeknek, de ha a vacsora zsírosabb volt, mint például az oláj (így ejtették az oláh, azaz román) palacsinta nevét, akkor már más csemegéhez aznap senki sem jutott.  A közös tűzhelyen minden család a saját élelmiszereiből főzött. Tarhonya- vagy krumplilevest, tejlevest, amire vigyázni kellett, le ne égjen a levében főtt metélt tészta. Főztek savanyú káposztát kis szalonnával, pároltak újkrumplit zöldpaprikával, minden nagyon finom volt, kóstoltam, amikor Juci néni nosztalgiakaját főzőtt. A majorságban nagy ritkán  húst is kaptak a családok, például, ha kitört a lába valamelyik tehénnek, a húsát szétosztották a cselédek között.

Az ilyen "leértékelt" hús az ötvenes években, amikor a majorsági család már nálunk lakott, hozzáférhető volt pontosan a mi házunkban. Az utca felől ugyanis három üzlethelyiség foglalta el a földszintet, ezekből egyet hatósági húsboltként üzemeltetett a tanács, hetenként többször is jött szállítmány bontott húsokkal, rajtuk a hatósági állatorvos pecsétjével, hogy fogyasztásra alkalmasak. Rettentő hosszú sor állt ilyenkor a kapu előtt, alig lehetett bejönni az udvarba a fecsegő, cigarettázó, hangoskodó tömegtől. Juci néniéknek és a többi lakónak félretett a hentes egy-egy jobb darabot. Ledarálták, esetleg apróra vágták pörköltnek, nagyon jó illatok várták ilyenkor a hazatérőket.
Juci néni férje mint kocsirendező, nehéz munkát végzett. Éhesen, szomjasan ült este az asztalhoz, de volt, hogy annyira fájt a háta, dereka, hogy előbb hasra feküdt, és a kisfiát sétáltatta a hátán, vállán. A könnyű gyerekláb végigtaposta a meghúzódott inakat, izmokat, elégedett sóhajjal ült ezután Illés bácsi a vacsorához.
Bizony, előfordult, hogy nem minden este telt el ilyen békésen. A vasuti dolgozók nagyon ittak, a brigádok együtt jártak berúgni. Ha Illés bácsi kapatosan ért haza, Juci néni lefektette, borogatta a homlokát, vigasztalta, hogy mindjárt jobban leszel Apusom, csitította, ha részegségében handabandázni kezdett. Azt mondta, meg ne hallják a tanár úrék (ezek voltunk mi), ilyen jó helyet meg kell becsülni.
Hajnalban még munkába menet előtt Illés bácsi felsöpörte az utcát, ő rakta ki a szemetes bödönt a kapu elé, amikor jött érte a köztisztasági vállalat, ő ásta föl a kertet, sőt, még azt is tudta, hogyan irtsa ki az udvar téglái között elszaporodott lótetveket. Heves vita kerekedett viszont amiatt, hogy a kert leghátsó sarkában disznót szerettek volna tartani. A mi házunkban addig  nem lakott semmilyen állat, kutya, macska, baromfi se volt, pedig ezek megszokottabbak egy (akkor még) kertvárosi környezetben, na de disznó, hát ez elképzelhetetlen volt különösen a dédanyánk szerint. Ellenséges hangulatát az sem oldotta föl, hogy év végén gazdag disznótoros kóstolót hozott föl Juci néni. 

Mi gyerekek, köszöntük, anyu meg szégyellte, hogy szegény emberektől elfogadjon olyasmit, amiért semmit sem csinált. Azt hiszem, viszonozta abban az évben valamilyen karácsonyi ajándékkal, és attól kezdve minden karácsonykor meghívta gyertyagyújtásra a lenti házaspárt a kisfiukkal együtt. Közös volt az áhítat, amikor megszólalt a Jézuska csengője, amit persze apánk működtetett. Kitárult a kétszárnyas ajtó a plafonig érő angyalhajas, aranyboás karácsonyfa alatt sorakozó ajándékok előtt,  a Mennyből az angyalt is együtt énekeltük, házbeliek, mindannyian. Úgy emlékszem, eléggé meglepte Juci néniéket a családias közösség, és meghatottan mentek haza, hogy nemsokára az éjféli misén találkozzunk. Ez se volt olyan egyszerű. Juci néni ortodox vallású volt, de azért átjött a katolikus templomba, nem kérdezte, szabad-e más vallásúnak ide belépni. A Jóisten itt is ugyanaz, mint az ortodox templomban, gondolta és mondta is.   

2 megjegyzés: