Javítás a kerámián

Mert eltört. Eltört a legszebb tálkám még régen, hamutartónak használtam a belvárosi lakásban, a sötétkék kerek asztalon.

 Minthogy édesapám egész életében szeretett javítani, az elromlottat működővé tenni, elvitte  a törött tárgyat is. Epokitt nevű ragasztót használt a törött kicsi tál egybeillesztéséhez. Megcsinálta a hamutálamat, de amikor átadta, nem tetszett. A cserépről azt gondoltam, láthatatlanul is összeragasztható lett volna, mondjuk a Rapid nevű tubusos ragasztóval. Pedig édesapám tudta, mit csinál. Az utóbbi években virágcserép alátétjeként használtam, nem szökött el belőle az öntözővíz.

Megszoktam a javítása sárga, sőt egyre jobban sárguló nyomait. Sose gondoltam volna, hogy a munkája művészi értéket képvisel. Rátaláltam éppen most a neten, mintha nekem nyílt volna ki az ismertető:
"Jacqueline Rose brit feminista tudós az Anyák című könyvében egy lehetetlen anyai feladatról ír. Arról az elvárásról, hogy az anyának „meg kell javítania a világot és biztonságossá kell tennie”. Ebben Adrienne Rich amerikai költőt idézi, aki 1976-ban megjelent, Conditions for Work című esszéjében így ír: The Common World of Women (A nők közös világa) című írásában a nők „a világ védelmének, megőrzésének, megjavításának” tevékenységét végzik – „egy megkopott és elkopott családi élet láthatatlan szövésébe” kezdenek. Ebben az értelemben a látható varrási vonalak, a ragasztások vagy toldások lehetnek a törődés, az igyekezet, egy lehetetlen feladat feletti fáradhatatlan próbálkozás lenyomatai is. Ezért pedig nem érezhetünk mást, csak hálát és áhitatot."

 

Ilyen a cikkben bemutatott ragasztott japán tál. Bámulatos, mennyire emlékeztet édesapám régi-régi munkájára. Nemcsak a nők tudnak gyengéd szeretettel bánni a családdal.