Félmaraton

Itt van a kisebbik unokám, éppen 21 kilométert futott. Azt mutatja, milyen jó 

kis érmet kapott. Levélben is beszámolt róla, hogyan sikerült legyőzni a távot meg önmagát.

Mamó!

Bocsánat, továbbítom Anyáék felé is a levelet.

De aranyosak vagytok! Igen, jobb voltam, mint múltkor, 8 perccel kevesebb

idő alatt teljesítettem a távot (2:23). Biztosan a versenyhangulat miatt

volt, bár azóta sok erőfeszítést tettem, hogy legalább egy kicsit

gyorsítsak a tempómon, és úgy látszik, sikerült!  Az is nagyon jó volt,

hogy kint voltak Anyáék és Bálint meg egy barátom is. Kételkedtem benne,

hogy egy ilyen rendezvény nekem való, de alaptalan volt, jó érzés volt

másokkal együtt futni, és ami a leghihetetlenebb, hogy nem bosszantott,

hogy mások jobbak.

Nem volt különösen kritikus pont, a budai rakparton levő szakasz volt

húzós, tűző napsütésben - szerintem több mint 30 fok volt -, árnyékmentesen

kellett futnunk a Lánchídtól a Lágymányosi-hídig. Amint visszaértünk a

Szabadság-hídon a pesti oldalra, elviselhetőbbé vált a hőmérséklet, és ez

új lendületet adott. A 17. és a 18. km között a Nyugatinál levő felüljáróra

is sikerült felfutnom, pedig szinte mindenki gyalogolt körülöttem. Volt egy

krampusz, aki úgy próbált motiválni minket, hogy a hátunkba ütött és

olyanokat mondott, hogy "Fussál, mami!". Egyszer a copfomat is meghúzta, de

még ez sem bosszantott fel, csak némán futottam előre. Bár kíváncsi lennék,

kinek ad biztatást az efféle drukk. 3-4 km-enként doboltak, és szinte

mindenhol szurkoltak a futók hozzátartozói, ez viszont nagyon lelkesítő

volt. Több gyerek olyan transzparenssel állt: "Hajrá Anyu, menni fog!". Egy

lánnyal szinte az elejétől együtt futottam, egyszer-kétszer egymásra is

mosolyogtunk, megállapítva, hogy teljesen azonos a kondíciónk. A 13. km

környékén felkiáltott: "Anyukám!", de későn vette észre, már elhagyta őt,

és láttam, hogy egy pillanatig habozik, aztán úgy döntött, hogy

visszaszalad megölelni. Többet már nem láttam a lányt, de ez a jelenet az

egész versenynek megadta az értelmét számomra. Egy apuka a két

kisgyerekével a dupla babakocsival futotta le a 21 km-t, többen pedig

tolókocsival tették meg a távot. Az utolsó 1-2 km volt még nehéz, valahogy

nem akart vége lenni, de a célba érés kárpótolt.

Még egy rövid eszmefuttatás. Az ekkora, vagy még nagyobb távoknál sokszor

váratlanul akadályt állít a futók elé egy fal, amikor elfogy az

energiájuk, és hirtelen olyan gondolatok borítják el az agyukat, hogy semmi

értelme a futásnak, nem is értik, mit keresnek ott. Azt olvastam, hogy a

kezdő futók általában ennek a gondolatnak a megelőzésével veszik fel a

harcot a "fal" ellen, míg a profik felkészülnek rá, hogy szembe kell

nézniük vele. A felmérések szerint a leghatékonyabb módszer az önvívódáskor

az, ha rövid távú célokkal biztatod magad, például ha a 15. kmnél jársz,

akkor azzal, hogy "Ügyes vagy, meg tudod csinálni, el tudsz jutni a 17.

km-ig!", és nem pedig az, hogy "Meg tudom csinálni, beérek a célba!".

Emögött a látszólag kis különbség mögött, azt hiszem, sok gyakorlás és

önvizsgálat áll.

Úgy döntöttem, hogy 2017. októberében a maratonnal próbálkozom meg. Kaptam

egy egyéves edzéstervet hozzá, úgyhogy ha addig nem megy el a kedvem tőle,

a következő fotón még vörösebb lesz a fejem. 

Sok puszi!

Panni