Azt mesélte Juci néni, hogy az uradalmi cselédlakásokat nem
könnyen osztották szét a jelentkezők között. Csak a családosok kaphattak
egy-egy szobát mellette kamrával, belépni pedig a konyhából lehetett, ezt
együtt használták az átelleni lakókkal. Amíg csak egy-két gyerek rángatta az
anyja szoknyáját a vacsoráért, még megosztoztak valahogy a helyen, de egy
népesebb szomszédsággal összezárva nem volt könnyű az életük. A nők gyakran veszekedtek,
kiabáltak, de amint ettek, megnyugodtak és szent volt a béke. Csillagos estéken
kiültek a házak elé, danoltak, tamburáztak, magyar nótákat, román és szerb
népszerű dalokat, mert ezen a soknemzetiségű tájon leginkább a nótában fértek
össze.
Ha valaki kíváncsi a hazai déli, délkeleti népesség régi kultúrájára, esetleg szeretné
megérezni, milyen volt a hangulat Juci néniék cselédsori estéin, két ma is
látható-hallható szemelvénnyel tudom
bemutatni. Egyik az Emir Kusturica filmjeiben - különösen az elsőben - a cigányos-szerbes kísérőzene eredeti, a másik
a szerbiai 3+2 együttes keserves mulatós számai, a Csipkés kombiné meg a Sárgul
már a kukoricaszár és a többi örökbecsű nóta tamburával kísért szólóénekesének
utánozhatatlanul szerbes kiejtésű magyarságával előadva. A youtube-on
megtalálható mind.
Télen is danolásztak,
mellé kukoricát főztek sós vízben, azt adták egy kis mézzel a gyerekeknek, de
ha a vacsora zsírosabb volt, mint például az oláj (így ejtették az oláh, azaz
román) palacsinta nevét, akkor már más csemegéhez aznap senki sem jutott. A közös tűzhelyen minden család a saját
élelmiszereiből főzött. Tarhonya- vagy krumplilevest, tejlevest, amire vigyázni
kellett, le ne égjen a levében főtt metélt tészta. Főztek savanyú káposztát kis
szalonnával, pároltak újkrumplit zöldpaprikával, minden nagyon finom volt,
kóstoltam, amikor Juci néni nosztalgiakaját főzőtt. A majorságban nagy
ritkán húst is kaptak a családok,
például, ha kitört a lába valamelyik tehénnek, a húsát szétosztották a cselédek
között.
Az ilyen "leértékelt" hús az ötvenes években,
amikor a majorsági család már nálunk lakott, hozzáférhető volt pontosan a mi
házunkban. Az utca felől ugyanis három üzlethelyiség foglalta el a földszintet,
ezekből egyet hatósági húsboltként üzemeltetett a tanács, hetenként többször is
jött szállítmány bontott húsokkal, rajtuk a hatósági állatorvos pecsétjével,
hogy fogyasztásra alkalmasak. Rettentő hosszú sor állt ilyenkor a kapu előtt,
alig lehetett bejönni az udvarba a fecsegő, cigarettázó, hangoskodó tömegtől.
Juci néniéknek és a többi lakónak félretett a hentes egy-egy jobb darabot.
Ledarálták, esetleg apróra vágták pörköltnek, nagyon jó illatok várták ilyenkor
a hazatérőket.
Juci néni férje mint kocsirendező, nehéz munkát végzett.
Éhesen, szomjasan ült este az asztalhoz, de volt, hogy annyira fájt a háta,
dereka, hogy előbb hasra feküdt, és a kisfiát sétáltatta a hátán, vállán. A könnyű
gyerekláb végigtaposta a meghúzódott inakat, izmokat, elégedett sóhajjal ült
ezután Illés bácsi a vacsorához.
Bizony, előfordult, hogy nem minden este telt el ilyen
békésen. A vasuti dolgozók nagyon ittak, a brigádok együtt jártak berúgni. Ha
Illés bácsi kapatosan ért haza, Juci néni lefektette, borogatta a homlokát,
vigasztalta, hogy mindjárt jobban leszel Apusom, csitította, ha részegségében
handabandázni kezdett. Azt mondta, meg ne hallják a tanár úrék (ezek voltunk
mi), ilyen jó helyet meg kell becsülni.
Hajnalban még munkába menet előtt Illés bácsi felsöpörte az
utcát, ő rakta ki a szemetes bödönt a kapu elé, amikor jött érte a köztisztasági
vállalat, ő ásta föl a kertet, sőt, még azt is tudta, hogyan irtsa ki az udvar
téglái között elszaporodott lótetveket. Heves vita kerekedett viszont amiatt,
hogy a kert leghátsó sarkában disznót szerettek volna tartani. A mi házunkban
addig nem lakott semmilyen állat, kutya,
macska, baromfi se volt, pedig ezek megszokottabbak egy (akkor még) kertvárosi
környezetben, na de disznó, hát ez elképzelhetetlen volt különösen a dédanyánk
szerint. Ellenséges hangulatát az sem oldotta föl, hogy év végén gazdag
disznótoros kóstolót hozott föl Juci néni.
Mi gyerekek, köszöntük, anyu meg szégyellte, hogy szegény
emberektől elfogadjon olyasmit, amiért semmit sem csinált. Azt hiszem,
viszonozta abban az évben valamilyen karácsonyi ajándékkal, és attól kezdve
minden karácsonykor meghívta gyertyagyújtásra a lenti házaspárt a kisfiukkal
együtt. Közös volt az áhítat, amikor megszólalt a Jézuska csengője, amit persze
apánk működtetett. Kitárult a kétszárnyas ajtó a plafonig érő angyalhajas,
aranyboás karácsonyfa alatt sorakozó ajándékok előtt, a Mennyből az angyalt is együtt énekeltük,
házbeliek, mindannyian. Úgy emlékszem, eléggé meglepte Juci néniéket a
családias közösség, és meghatottan mentek haza, hogy nemsokára az éjféli misén
találkozzunk. Ez se volt olyan egyszerű. Juci néni ortodox vallású volt, de
azért átjött a katolikus templomba, nem kérdezte, szabad-e más vallásúnak ide
belépni. A Jóisten itt is ugyanaz, mint az ortodox templomban, gondolta és
mondta is.
Ott voltunk, éreztük a finom illatokat, hallgattuk a karácsonyi énekeket!
VálaszTörlésKöszönöm, kedves Rózsa!
Törlés