Bob Dylan népzenei gyűjtéséről

MINIESSZÉ HANGFELVÉTELEKKEL

Boka Roy vendégblogger írása

Az 1967. év nagy folk-gyűjtéséből, amelynek során több mint 100 felvétel készült, maga Bob Dylan jelentetett meg egyéni szerkesztésű albumot 1975-ben Basement tapes címmel (alagsori szalagok - a pincekocsmát, az ott készült felvételeket jelentik). A felvételeknél azt az elvet követte, hogy a zenekarok és előadók a saját számaikat adják elő. Az idegen számok kizárásán kívül más érvényes követelmény nem volt. A felvételekbe Dylan személyesen is besegített, sőt a Clothesline Saga (A ruhaszárító kötél balladája) című számot ő énekli az eredeti alapján, mert a felvételével - állítólag - elégedetlen volt. Valószínűbb azonban, hogy nagyon megtetszett neki, és azt akarta, hogy ez legyen a lemez vezető száma. Némely felvételen hallható, hogy Dylan kezdi el a nótát, aztán zendít rá az énekesnő (Every Day), a másikon az eredeti előadóval együtt énekel (Lo and Behold), a Mebaby-t (Babám) is részben ő adja elő. A lemezen közreadott felvételek meglehetősen kötetlenek, az utóbb említett számot például kétszer kezdik el, amit később sem töröltek. Mindez egyáltalán nem zavaró, mert Dylan iszonyúan jól ráérzett a dalok stílusára, hangulatára, és az egész attrakció a "just now going" ("éppen most adják elő") eleven benyomását és hangulatát kelti fel bennünk.

A Basement tapes lemezborítója

Bob Dylan nem riad vissza a gyengébben sikerült felvételek közreadásától sem, ha beleillik koncepciójába. Szándékát egy interjúban úgy fogalmazta meg, hogy olyan zenét szeretne megszólaltatni, amilyet Amerika addig még nem hallott. Vannak a lemezen egészen kiváló előadások, jobbára blues hangvételűek. Tehetséges amatőr zenészek és énekes szólaltatják meg például az Expressmant vagy a Mingle wood című nótákat. Az összes felvétel különleges értéket képvisel, egy kultúra megjelenései és korabeli szociográfikus tükörkép arról, hogyan töltötték az együttlétre, pihenésre, szórakozásra szánt idejüket az amerikai vidék - elsősorban a kisvárosok - lakói a múlt század közepén és az utána következő egy-két évtizedben.

14 felvételt hallgathatunk meg a lemezről, legtöbbjüket kissé rövidítve. Ne csodálkozzunk rajta, hogy a hatvanas-hetvenes évek amerikai folksongjaiban elektromos gitárok, szintetizátor, hangosított fúvósok stb. hangját halljuk. Az amerikai folkmusic nem archaizál, a legfontosabb jellemzője nem a régiesség, hanem a személyesség: az eredeti mű, a saját hangszerelés és az egyéni előadásmód. Természetesen a szerzők és az előadók nem vonhatták ki magukat más zenék, dalok hatása alól, így aztán azon sem kell meglepődnünk, hogy néhány előadás ismerősnek tűnik. Lehetséges azonban, hogy - horribile dictu! - éppen a Dylan menedzselte felvételek hatottak másokra, s az eredetit mi nem ismertük eddig.

A jogi vonatkozásokról annyit, hogy ezek a zenei fájlok nem a lemezről, hanem az internetről származnak. Méghozzá Bob Dylan (egyik?) hivatalos weblapjáról, ahonnan akkor - mintegy 10-12 éve - még szabadon letölthetőek voltak. Ma már ez a lehetőség megszűnt, ám az akkor érvényes szabályok szerint a felvételek közreadása jogtiszta.

Sajnos, a blogger.com oldalán nem lehet zenét közreadni, csak a youtube-ról, a mi gyűjtésünk viszont nem onnan származik. Ezért adok egy linket a saját weboldalamhoz, ott szépen végig lehet hallgatni  a fent említett nótákat:

 http://www.hippocampele.com/alkalmi_koll/bobdylan.html