Amikor férjhez ment a kislányunk, mindannyian bizonytalanok voltunk. Persze tudtam, hogy előbb-utóbb útjára kell bocsátani, és hogyan alapozza meg a jövőjét, abban segítünk mindenképpen. .Először is elcseréltük a nagy belvárosi lakást két kisebbre. Rossz tapasztalatom szerint együtt lakni a szülőkkel önálló családként, sőt, együtt egy másik fiatal családdal, rémes súrlódások forrása.
Lányoméknak a Jósika utcában ajánlott föl a cserepartnerünk elég tágas, egyszobás állami lakást, nekünk egy kétszobás óbudait. Ez oldotta meg a fiatalok lakásgondját egy időre, bár élniük nem volt miből, főiskolás feleség, pályakezdő technikus, nem dúskáltak az anyagi javakban. Valahogy elvergődtek, segítettek a másik szülők is sok szeretettel, megértéssel.
Ez a fénykép a napokban került elő egy régi erdélyi néprajzi könyvből. 1981-es friss megjelenés lehetett, mert az amatőr előhívás, másolás felszívta a nyomdafestéket, sűrű betűkkel hintette tele az azóta csont szárazra pácolódott régi képet. Csak néztem, mit üzen a több mint negyven éve készült fotó, mit mond az akkori időkről, helyzetről, elképzelhető-e, milyen étel fő a jövő fazekában...
Nagy kincs, ha a gyerekük mögött segítőkész, szerető szülők állnak, és ti ezek voltatok.
VálaszTörlésÉva, most meg ők segítenek nekünk. De ha nem így lett volna a kezdet kezdetén,ahogy írtam, most akkor is pont ilyen jó gyerekeink lennének.
VálaszTörlés... és bizonyára vagytok is, bár már inkább ti szorultok segítségre, és bizonyára meg is kapjátok.
VálaszTörlésEgyszerre írtunk, még kiegészítésnek szántam az első mondatomhoz az írásomat.
VálaszTörlésMost látom, hogy nem egyszerre írtunk, de nem olvastam el az írásod, mielőtt leírtam volna a sajátomat.
VálaszTörlésKedves Éva, köszönöm, hiszen megértően olvastad ezt a kis emlékfarkat. :)
VálaszTörlésSzelíd, beszédes, szép tekintet!...
VálaszTörlésDe jó, hogy vannak fényképeink: segítenek emlékezni...
Rózsa, nem is tudom, honnan örökölte. Talán az édesapámtól. Ő volt ilyen szelíd, békét sugárzó ember.
VálaszTörlés