Ajándékkísérők 2000 körül

 

Viszonylag egyben volt még ekkor a nagy család. A kísérő ajánlások közül Édesapámé, keresztanyámé már hiányzik, bár az utóbbi - mondjuk - 15 év állandó jelenlévői voltak. A következő évben már nem volt velünk húgom legnagyobb unokája, elment Kati hűséges társa, aztán felgyorsultak az események, néhány év múlva Anyukám, pár évvel utána a testvérhúga, szeretett nagynéném, vele az élete párja kb. 3 év múlva, nem írtunk már ajándékokhoz kísérőket és az ünnepi ebédek is megszűntek szép lassacskán. Mostanában már odáig jutottunk, hogy össze se jövünk, szinte soha. A fészbukon köszöntjük egymást, a fiatalabbak még úgy se, nem is emlékeznek, kik, mikor, mit csináltak, hogyan illeszkedtek a családba ők maguk régebben. Nem merem megkérdezni, hány évet tudnak felidézni múltjukból a mostani fiatal felnőttek.

Az életvitel változik, az értéktudat szint' úgy.
El lehet fogadni, érdeklődésük megtisztelő. Ha beépül valamennyi belőlünk, az meg nagy öröm. A mi unokáink igaz ragaszkodását a gyerekeink alapozták meg. Nem volt kötelező, de már pici korukban személyre szóló ajánlásokat kaptunk tőlük. Csak egy példa: vásár volt a kisebbik iskolájában. Kis unokám 10 éves se volt,  a zsebpénzéből szép halványzöld konyharuhát vett nekem. Már lyukasra kopott, de azért használom. Szűkre szabott idejükből ma is áldoznak ránk, beavatnak a terveikbe, bár néha szótár kellene hozzá, milyen informatikai vagy társadalmi fejlesztések foglalkoztatják őket.
Kicsikéim! Harmincon, sőt ötvenen felüli kicsinyeink! Ti magatok legyetek most hét végén az ajándékkísérők!