A bádogasztaltól a komódig

                                
 Amikor még dézsában
mosogattunk, és mellette egy másikban tartottuk az öblítővizet,  a tiszta edényt amúgy nedvesen az egész asztalt befedő,  tálcaformára meghajlított fémborításra rakosgattuk. Ez volt "a bádog" dédanyánk szóhasználata szerint. Aki törölgetett, mindjárt elvette az edényt, aki pakolászott, a legtöbbet mozgott a konyhaszekrény, a kamra meg az asztal között. Mosogatás közben az éppen soros pária időnként kicsavarta a mosogatórongyot, és felitatta vele a bádogról az összegyűlt vizet. A háború alatt és után volt ez így, végig az ötvenes években.
                                     *
                                    A bádogasztal  jól szolgált például befőzéskor. A forró edényt teli befőttes üvegekkel elég volt rátenni, onnan kapkodta ki dédanyánk és sorakoztatta enyhén foltos plédbe a száraz dunsztra várakozó befőtteket, lekvárokat.
                                    Jeles művelet folyt a bádogasztalon, amikor az alkalmazottak megjöttek a piacról, és  megkezdték a tyúk vagy más tollas lény feldolgozását. Mariska bejárónő feltette a szemüvegét, a forró vízzel teli horganyzott fazékban jól megmártogatta, majd a bádogasztalra dobta a csapzott madarat. Az szegény ilyenkor már egy szót se szólt, csendben várta, hogyan lesz belőle pörkölt vagy leves vagy egyéb ennivaló a nagy családnak.
                                    A bádogasztalon kezdődött a koppasztás. Elég volt újságpapírral arrébb taszigálni a nedves tollakat, utána célszerűen következett a  bontás, darabolás. A szennyezett fémlapot könnyen lehetett tiszítani. Most jut eszembe, a hentesnél még mostanában is ilyen bádoggal fedett munkaasztalon hevernek a húsok, ahogyan a dédanyám sok évtizeddel ezelőtti konyhájában láttam.
                                   *
                                    Régi lakásunkban nagyapám és apám saját íróasztalaiknál dolgoztak. Nagyapa földrajz szakos lévén, a világ folyamatai közül a gazdaságföldrajzot preferálta, földgömbje, térképei közül most is megvan még néhány.

                                     Édesapám nyelvszakos volt. Asztalánál dolgozatokat javított, és ha elkészült, kedves céduláit rendezte az olasz jövevényszavakról tervezett tanulmányához. Persze, semmi nem lett belőle. A háború után átképezték orosz szakosnak, vagy mehetett volna segédmunkásnak az iparba.
                                                                        Anyu az étkezőasztal egyik felét foglalta el a javítani való dolgozatfüzetekkel. Nem szeretett leülni, inkább térdelt a kinyitott füzetek fölött.
                                   *
                                     Nálunk mindig mindenki dolgozott. Dédanyánk ebéd után kihúzta a leharcolt komódja középső fiókját, onnan vette elő a hímzését vagy a kötését. Ugyanitt vesszőkosárban gyűjtötte a kilyukadt zoknikat. A halom tetején szépen esztergált, a használattól fényesre kopott stoppolófa várta, ki fogja kézbe venni. Ügyetlen voltam ugyan, de stoppolni megtanított a dédi. Ha nagy volt a lyuk, körbehúzkodtuk a szélek mentén, majd a függőlegesen bevarrott szálakat keresztbe öltögettük le-föl, le-föl bújtatva a varrótű hegyét. Ma már nem stoppolunk. Az elaggott zoknikat kidobjuk és újakat veszünk helyettük.