Arról a nagymamámról, akit nem ismertem

 

Ágika, nagyobbik unokám kért rá, hogy írjam le a felmenőim hölgytagjainak életét, esetleg ízes történeteikből valamennyit, hogy legyen képe, benyomása neki is, kitől mit örökölt, már ami főként az emberi, szellemi hagyatékot illeti.

Ehhez először bemutattam a leszármazási táblázatot, melyben föltüntettem Ági unokám üknagymamájának anyját és nagyanyját is, így keletkezett egy tisztességes idővonal 1850-től napjainkig. Ha valaki folytatja a mostani épkézláb utódok közül a történetfüzért, kb. 200 év családi hagyományaiból szemezgethet.

 

Ahány előd, annyi levél

(Részletek a második levelemből)

Tudom, megállapodtunk, hogy Mami (az én anyukám) következik, de egyre nyilvánvalóbb, hogy Mami élete és házassága nem megérthető a szüleitől örökölt és tanult életviteli és világnézeti normák nélkül. Mivel a nemrég napvilágra került írásos dokumentumok, levelek és jegyzetfüzetek, valamint Mami és testvére,Sárika szóbeli közlései nélkül egyoldalú kép bontakozna ki, megpróbálom Szekerke Irénke élettöredékeit ide leírni.

Irénke (az én nagymamám) a makói születésű Páhány Amália lánya volt. A fennmaradt fényképekből és kézírásos értesítéseiből, levelezőlapjaiból arra következtetek, hogy kissé hiú volt, valamint luxust igénylő várakozásai lehettek az élettel szemben. Nem tudom feloldani a furcsa képet: tanítványai, az első-másodikos elemisták valósággal bálványozták őt. Rendkívül jól magyarázhatott. Egyik, ugyanabból az első osztályából három kislány felnőttkorára akadémikus lett. Viccesen hangzik, de sztem, ha jól indítanak el valakit az élet útjain, fogékony lesz mindenre, ami érdeklődést vált ki belőle. Tehetségesen, szépen kézimunkázott, ezt is tanította rendes tanórán, a rajz és festeni tudásáról egy itthoni, bekeretezett akvarellje a bizonyság, mindössze 13 éves korában festette.

Valószínűnek tartom, hogy gyermekkorában jól elkényeztették, mindent megkapott, amit szeretett volna, viszont "megbecsülte magát". Ezt így mondták akkor. Szép ruháira láthatóan büszke volt és vigyázott rájuk, viszont felnőttebb korában megkövetelte ugyanezt a gyermekeitől is, sőt a férjétől is. Családi legendárium, hogy amikor a Szent Gellért utcai házat építették és kölcsönt kellett rá felvenni, hogy be lehessen fejezni, Irénke nagymamánk bundát akart karácsonyra, de hiába, a ház költségei miatt a férje nem engedte bundát venni. Valamikor ez idő tájt járt Irénke Párizsban, onnan írt és fennmaradt képeslapjai arról szólnak, hogy jól érzik magukat, férjét és édesanyját sokszor csókolja. Kivel lehetett a költséges utazáson, nem tudom. Mindenesetre a nagyapám nem volt ott.

Irénke nagymamám első szerelme egy katonatiszt volt, már a lánykérésen is túl voltak, amikor kiderült, hogy a vőlegénynek nincs pénze kaucióra. Irénke nagymamája, azaz Amália édesanyja ki tudta volna pengetni a kauciót, de nem akarta. Az indokairól nem tudok,csak gondolom, hogy nem a szívbéli gonoszság, hanem a józan ész vezérelte.

A módos polgári életvitel egyik eleme akkoriban a baráti társaságok összejövetelei, kártyapartik, családi ebédek voltak.A mi gyerekkorunkban ennek nyomai még léteztek, de nem olyan kötelező módon, mint ahogyan a Szekerke-házakban vitték. "Nagy házat vitt" - ez azt jelentette, hogy voltak fogadónapjaik a kérelmezők számára, kártyanapok, sokfogásos ebédek kötelező résztvevőkkel. Ezt úgy értem, hogy házassági évfordulók alkalmával pl. meghívták a plébánost, van is ilyen összkép Nagyikáék ötvenedik évfordulóján, ami pont olyan fényes és gazdag volt, mintha Szekerke háztartásban lett volna megszervezve.

Ebből csak az derül ki, hogy a középpolgár életvitelének elemei pontosan meg voltak szabva, a nézetek, a vélemények, az olvasnivalók, az ízléssel kiválasztott bútorok és berendezések a hasonszőrűek körében érvényesek voltak.

A viselkedés szabályai ugyancsak kötöttek voltak. Ha vendég érkezett, illett köszönteni annak is, aki nem volt jó kapcsolatban a vendéggel, de néhány barátságos kérdés után illett csak visszavonulni valamilyen belátható okra hivatkozva.

Színházba, hangversenyre rendszeresen jártak, ékszerek, alkalmi ruhák (a férfiaknak is: zsakett, frakk, szmoking, bizonyos fajta kalapok, gamásni télen, nyáron is zokni, hölgyeknek harisnya, mezítlábas cipőben nem jártak a polgári hölgyek. Kalapot szintén viseltek, minden alkalomra volt kalapjuk. Nyárra szalmakalap, de csak a piacra. Az új ház 1930 körül lett kész. Itt már volt fürdőszoba nagy vízmelegítős kályhával, külön szobája volt a cselédnek mosdószekrénnyel , cselédágyneművel (ez kockás durvább anyag volt, mint a háziak damaszt holmijai). Mindent külön mostak teknőben, mosónő járt a házhoz, bizonyos Jernei néni, aki a fiát ügyvédnek taníttatta, a felszabadulás után is évekig járt még hozzánk. Mosási napokon ebédre mindig bableves volt és valamilyen tészta, uzsonnát is kapott a mosónő ovális zománcos tányérban.

Szekerke Irén nagymamám férje, Dr Kováts József erdélyi származású, nagybirtokos apjának első gyermeke. Az erdélyi szokások szerint az első gyermeket taníttatták, a többiek gazdálkodással voltak kötelesek foglalkozni. Kováts nagyapám, azaz Mami édesapja szigorú, szabályokat következetesen betartó ember volt. Gyermekeit a nyári iskolai szünetben erdélyi rokonaihoz küldte nyaralni, hogy megismerjék az ottani magyar beszédet, a Trianon által elszakított hazát, a szokásokat, ételeket, embereket, a gazdálkodók életmódját. Ők szerényebben éltek, mint a dél-alföldi család, de igaz szeretettel fogadták Sárikát és Zsuzsikát, majd később minket, Lakner kislányokat is, mert a családi összetartás és ismeret nem szakadt meg az ősök halálával. ( Ma legközelebbi és szeretett erdélyi unokatestvérünk K. Ági, fenn van a fészbukon és Óbudán lakik az Auchan háta mögött a Dunaparton. Az ő Kováts nagypapája és a mi Kováts nagyapánk testvérek voltak, csak úgy megemlítem, mert most nem erről szól a történet.)

Ági unokatestvérünk szerint is a erdélyi családfő szigorú, sőt goromba természetű ember volt. Tőle vehette a példát a mi nagyapánk, amikor Zsuzsika kislányát föltette egy fal peremére, és bátorságot mutatva végig kellett járnia, pedig nagyon félt. Pénzügyekben családi gazdálkodási szabályokat hozott, az iskolában, ahol megbízott igazgató volt, a tanítványait  észszerű megtakarításokra ösztönözte. Bevezetett egy segélyszervezetet, ami arról szólt, hogy a végzett diákok volt iskolájukba egy- két évig pénzadományt küldtek a szegény és éppen tanulni kezdő tanulók számára, Egy idő után elég szép segélyszervezet épült föl ennek az ötletnek a segítségével a Női Felsőkereskedelmi Iskolában, ahogy azt 1948-ig nevezték.

Mami, vagyis az édesanyám az iskolájuk 100 éves évfordulójára írt egy cikket az iskola emlékkönyvébe. Megemlékezett az édesapjáról, akinek örökébe lépett ebben az iskolában, és mint igazgatóhelyettes ment nyugdíjba 30 évi tanári munkája végén.