Egy kiállítás margójára

 

 Bocsánatot kérek a képzavarért, már a címben elkövettem a nagy hibát. Minthogy 160 éves a csolnoki fúvószenekar, mi meg csak húsz éve lakunk Csolnokon,  tudásom marginális lehet a nagy hagyományokat őrző helybeliek és persze a zenészek ismereteihez viszonyítva.

A napokban zárt be a zenekar 160 évét összefoglaló kiállítás. Régi kották, hangszerek, oklevelek, újságcikkek, fényképek tudósítottak az egykori és a mai zenei élet eseményeiről, érdekesen, kulturáltan egy teremnyi emlékeztető szólt a minden időben gazdag csolnoki zenei életről.

Személyes tapasztalatot is megemlíthetek, milyen csodálatos volt, amikor először hallottam a fúvósokat megszólalni. Húsz éve, májusban költöztünk ide, a Mókus hegy alatti utcába. A kora délutáni csendes udvaron valahonnan felhangzott a Bányászhimnusz, a hegyről zengett a németes hangzású dallam a szokatlanul sokféle fúvós hangszeren, érzelmekre ható előadásban. Könnyeztem, bevallom. Később a szomszédasszony felvilágosított, hogy a temetőből jött a gazdag muzsika hangja, bányász lehetett, akit búcsúztattak. Ekkor megint meghatódtam, hogy egy soktagú, élő zenekar  a bánat és a tisztelet hangjaival kíséri át a halottat a túlsó partra. Azóta már tudom, hogy Csolnokon a zenei tudás az élet része, aki ebben nőtt föl, talán észre sem veszi, mennyi kultúra  hagyományozódik a faluban nemzedékről nemzedékre.

Később részt vettem a helyi rendezvényeken, mindannyiszor elismeréssel tapasztalva a lakosság zenei jártasságát. A templomban a kórusról képzett énekhang szólt a mise megfelelő részein, ezt is újdonságként könyveltem el. Akkoriban, amikor ide jöttünk lakni,  Szeifert atya volt a plébános. Megtette, hogy a mise bizonyos imádságait svábul mondta el.  Nagyon tetszett, bár egy szót sem értettem belőle. Mégis, a helyiek identitás tudata erősödött vele, bennem meg nőtt  a tisztelet az eddig ismeretlen kultúra iránt. (Igaz, hogy édesapám sváb származású volt, a Kárpátaljára telepített gyér lakosság tagja születésekor, ők más nyelvjárásban beszéltek. Énekeket tanultunk tőle, tudott tercelni hallás után, bármit énekeltünk, mindjárt fabrikált hozzá második szólamot. És nagyon fegyelmezett volt! Bocsánat a kitérőért.)

Utánanéztem, honnan erednek az itteni fúvószenekari hagyományok. Egy népzenekutató szerint a bányász-zenekarok fúvósai a 19. század közepén általánossá vált katonazenekartól vették a mintát. Csolnokon a kezdetektől tisztességes zeneoktatás folyt, minden évben indultak rézfúvós képzések és a ritmushangszerekre  is lehetett jelentkezni. Kürt, harsona, trombita, tuba , újabban szaxofon a legnépszerűbb hangszerek.  A kiállításon a zenei versenyeken díjat nyert együttesek oklevelei bizonyították: mennyire eredményes a zeneiskola munkája. Bemutatták a kiállítók Tarkövi János és Fódi tanár úr munkásságát, az ő nevüket ismertem már, mielőtt a faluba költöztünk volna. Külön nem említek itt más tartalmi kérdést sem, hiszen a csolnoki családnevek akár 160 évvel ezelőttről szerepelnek a régi kották lejegyzői között. Érdekes volt a kézírásos kottán látni a zenei előírásokat németül, bár megjegyzem zárójelben, hogy komolyzenei hangversenyek előtt, a próbákon a karmester sokszor németül igazgatja a zenészeket még akkor is, ha különben nem beszéli a nyelvet. Szóval, a zene mindenkié ugyan, de német a nemzetközi nyelve.

Nagyon jó volt áttekinteni a kiállítás segítségével az elmúlt 160 év itteni zenei eseményeit. A családok büszkék lehetnek őseikre, nevük fönnmarad, tudásuk pedig beépül a közös nemzetiségi kultúrába.

 

Most néhány fotót hozok arról, amit itt láttam:

1. A régi kották

2. Újságcikkek

3.Testvérvárosi kapcsolatok

4. Fódi tanár úr, mellete egy másik képen Tarkövi János, idősb Tarkövi leszármazottja

5. Bejegyzés egy vendégkönyvben

6. Emlékplakett

A kiállításon jóval több, hangulatos és gazdag anyag látható. Ide csak a viszonylag elfogadható fotókat tettem ki.