Dibdáb daruláb

Réges régen december közepén már tervlapokat írtunk. A gazdasági év március végéig tartott, de mivel a termelésnek folyamatosnak kellett lennie, az előző évben kigondolt témák egy része könyvterv-alakot öltött,  átnéztük a szerződéses állományt, szemrevételeztük  az év közben beérkezett javaslatokat, miből lehet új kiadás vagy másodközlés, felmértük a könyvtárak, óvodák-iskolák  szükségleteit, előjött még számos más szempont, mire összeállt a következő gazdasági év könyvkiadói programja.

A beérkezett kéziratok között már régóta várakozott egy napközis pedagógus gyűjteménye. Kiszámolók, mondókák, találós kérdések, napközisek viselt dolgai, humoros történetei  váltakoztak benne nagy költők alkalmi verseivel, ünnepélyekre szánt más szépirodalmi anyagokkal, egyszóval olyan saláta volt, amihez senkinek sem volt kedve, senki nem látta bele a majdani sikeres könyvet.

 

A gyűjtemény egy részét használhatónak gondoltam. Javasoltam, hogy emeljük ki a találós kérdéseket meg a mondókákat,  lehet belőle olvasmány és gyakorlati használatra  alkalmas kötet, kapjon játékos címet, mondjuk ezt: Dibdáb, daruláb. Rendben volt. Egy darabig ezen a címen futott a kiadói terveben, ámde a főszerkesztő később hivatkozott rá, hogy a dibdáb jelentése lekicsinylő, nem csinál kedvet a vásárláshoz. Erre én kigondoltam, hogy a mondókákat tegyük félre egy másik kötet anyagához, és maradjanak együtt  a találós kérdések. Így lett végleges a cím: Sző fon, nem takács. Mi az?

A teljesen rendszertelenül összevissza legépelt anyagot nem is tudtam másképpen megszerkeszteni, előbb a megfejtések szerint témakörökre osztottam szét a találós kérdéseket, ollóval széjjelvagdostam a kéziratoldalakat, és szépen fölragasztottam egymás alá a témájuk szerint összetartozó kérdéseket. A megfejtésekkel együtt nem annyira foglalkoztató könyv, inkább olvasmány lett belőle. Fekete vonalas rajzokat engedélyezett hozzájuk a költségvetés, valamit mégis ki lehetett hozni belőle. Például, hogy Bálint Endrét nyerték meg illusztrátornak a képszerkesztőségen.

Mellesleg a szöveg se rossz. Egyik-másik versbe szedett kérdés színtiszta népköltészet, népi szürrealizmus:

 "Két lelkes közt egy lelketlen.

Mi az?"

Vagy:

"Míg él, mindig áll,

holta után szaladgál.

Mi az?"

Vagy:

"Fut, fut, ficereg,

úgy tölti horpaszát..."

Vagy:

"Megyen kicinkocondáré,

két nagy dibindobondáré,

harmadik a suhondáré..."

Amikor megjelent a könyv, sokan fintorogva fogadták a kiadóban. Én meg gondoltam, csináltál volna te jobbat abból a szénakazalból. Most meg már mindegy. Megért vagy három kiadást, úgy látszik, valamire mégis jó volt. Az első kiadást a tanítónő ezzel a dedikációval adta át:

  

Nagyon fáradt lehettem akkor... Negyven év múlva most vettem elő a könyvet, és szembesültem a saját dibdáb munkámmal. Számos hibát fedeztem föl a hivatkozásokban, bár nem  tudom, hogyan lehetett volna egyeztetni a forrásokat a leadási határidőig rendelkezésre álló néhány hét alatt. Elnézést kérek mindenkitől. Majd egy másik életben jobb munkaerő leszek.