Említettem az évértékelő végén, hogy elvesztettük az apatársunkat. Ma tartottuk a búcsúztatóját. Egy színész fiatalembert kértünk meg, hogy a polgári temetésekkor kialakult formák szerint emlékezzen meg Jenciről. A családból többen írtunk róla, ezeket az írásokat is beillesztette a programba.
A legkisebb unokánk így idézte meg nagyapját:
A gödi házban beesteledik. A redőny résein halványan látni az utcafényeket.
Csöndesen pattog a tűz a kandallóban, Jenci a piszkavassal megigazítja a rönköket, amíg mi fogat mosunk. Bekenjük magunkat Giti finom illatú arckrémjével, és átszaladunk a kisszobába. Bebújunk az ágyba, a nagy, puha pokróc súlyos a ráterített plédektől.
Az éjjeli lámpa fényét egy dobozba zárt kis palotaőr vigyázza, fekete szőrmesapkáját halvány porréteg fedi. A nagy tollpárnák között hercegnőnek érezzük magunkat. Jenci bejön, tágra nyílt szemekkel és csintalan mosollyal kérdezi, jöhet az esti mese? Igen, vágjuk rá mindketten, alig várjuk, hogy levegye a “Minden
napra egy mesét” és megkérdezze, hányas számot mondunk. Kettőnk közé telepedik, hason fekve, alkarján támaszkodva kikeresi a tartalomjegyzékből a választott számot, odalapoz a meséhez, és belekezd a történetbe. Felolvassa a címet, és sokat mondó pillantást vet ránk, mintha csak azt üzenné: “figyeljetek, most jön csak a java!” A cselekményt színes előadásban festi elénk. A leíró mondatokat az elbeszélő bölcsességével zengeti, a párbeszédeknél a szereplőhöz igazítva megváltoztatja hanglejtését. Ha valamit közbevetünk, akkor harsányan nevet rajta, majd folytatja a narrációt.
A történet vége felé kiül arcára az ünnepélyes mosoly, az utolsó mondatot nagy szünetekkel, színpadiasan olvassa fel. Majd becsukja a könyvet, odafordul hozzánk, és azt mondja: “A mesének vége, aludjatok jól, álmodjatok szépeket, jó éjszakát, gyerekek!”
***
Jenci büszkén mutatja be az általa elkészített, tökéletesen működő liftet a ház oldalán. A felvonót gombokkal lehet föl és lefelé irányítani, ami a padlásra visz. Határtalan boldogsággal szállok fel rá, és nyomom meg a gombot, ami felvisz. Majd azt, ami levisz. Majd ismét fel és le. Nem tudok vele betelni. Jenci együtt örül velem.
Safi, az öreg kutya érdeklődve sántikál mellé, farkát csóválva nézi, ahogy liftezem. Jenci kihoz neki a sufniból egy kis jutalomfalatot és vizet tölt a kerti csapból. Fentről nézem őket.
***
Jenci vezetni tanít. A Skodában ülök az ölében, fogom a kormányt, ő pedig nyomja a pedálokat. Mehetünk a Kolbász utca felé?, kérdezi, és mutatja, hogy merre irányítsam az autót. Mindketten tudjuk, hogy Imre bácsi otthonára gondol. Imre bácsiékhoz gyakran megyünk vendégségbe, nyulai és tyúkjai is vannak. Amikor ott vagyunk, Imre bácsi kivesz egy nyuszit a ketrecből, a kezembe nyomja, és szól a feleségének, hogy hozza ki a tálcát. A felnőttek pálinkát kapnak, a gyerekek kolbász szeleteket. A zsíros ujjamat odanyújtom a kis nyuszi orrához, aki kíváncsian szimatolja.
Elhaladunk Imre bácsiék háza előtt. Nézzük meg a baglyot, javasolja Jenci, és a kiserdő szélén álló bagolyszoborhoz gurulunk. Érzem, hogy Jenci büszke erre a bagolyra, hogy olyan dicsőségteli vidéken lakik, ahol egy ekkora műalkotás helyet kaphat. A bagolyszobor mellett fából készült játszótér áll, mégis a gumiabroncs hinta a kedvencem. Jenci jól meglöki a hintát, én meg az adrenalintól felfűtve kacagok.
Tovább döcögünk az úton a fürdő felé. Egy kanyart nagy ívben veszek be, ezért még egy kört megyünk, de megint nem tekerem elég gyorsan a kormányt. Nagyon jó, kicsi lány!, mondja mégis, majd leparkolunk, és kikászálódunk a vezető ülésből. A zsebéből előkerülő dianás cukrokat a tenyerembe nyomja.
***
A kiserdőben sétálunk, az esőtől fellazult földből giliszták kerülnek elő. Maci kutya megszimatolja őket, én meg odarohanok, mielőtt bajuk esne, és az útról az ibolyamező felé dobom őket. Jenci jóízűen nevet rajtunk. Az ibolyák szirmai lila pöttyöket festenek a tájra.
***
Reggelire forró kakaót kapok, a tej fölével együtt kerül a bögrébe. A reggeli napsugarak fénybe borítják az étkezőt, a kiterített vaddisznószőnyeg szőre megcsillan a falon. Beülök a hintaszékbe a kakaóval, és szemügyre veszem a két sárga papagájt, ahogy dulakodnak egymással. A kalitka alatt szétszóródnak a magok a mintás csempekövön. Nyikordul a kamra ajtaja, és Jenci egy nagy kartondobozt hoz ki. Tele van csokival, amit most mindjárt meg kell enni. Egyébként is már le van járva. Az avas csokikat súlyra lehet venni a sarki közértben. Köztük savanyú gumicukor és bonbon meggy is van, ez utóbbit csak végszükség esetén eszem meg.
Reggelire vajas-mézes kenyeret kapunk. A keresztbe vágott zsömleszeletek kopott fémtálcán kerülnek felszolgálásra. Ágival versenyzünk, hogy ki tud többet megenni. Huszonnéggyel én nyerek, fel is hívjuk Anyáékat, hogy elújságoljuk a hírt, de titokban eléggé fáj a gyomrom.
Kimegyünk a kertbe, Jenci műhelyében megpróbálok összeroppantani egy lécet a tekerős leszorítójával. A smirglivel utána simára csiszolom és megmutatom Jencinek a művemet. Safi kutya a veranda alatt heverészve néz minket. Segítek ribizlit és egrest szedni a kert végében. A fémkosárba meggyet is szedünk a kapu túloldaláról. Pista bácsinak, a szomszédnak, van egy kis tacskója, a tacskónak és Pista bácsinak is magas hangja van, mint akit kiheréltek. A feléjük néző kertrészben muskátli illat terjeng.
Ebéd után zsíros rajzpapírokat kapok Jencitől, aminek az oldala ki van lyuggatva. Tündércsaládot rajzolok rá, és próbálom a késsel kihegyezett ceruzával kiszínezni, de a vékony papír miatt nehezen boldogulok. Mindegyik tündért elnevezem, és egyesével bemutatom Jencinek őket.
A sarokban egy hifi áll, amiből mindenféle érdekes zene szól. Mi Ágival a régi fotelekben üldögélünk, amikor egyszer csak Jenci felpattan, felkéri Gitit táncolni. Szól a rock and roll, mi sikítva tapsolunk örömünkben, miközben Jenci megpörgeti Gitit. Giti gyöngyökkel kirakott hajpántja alatt röpköd hosszú, szőke haja. A vitrin mögül bambán néz rájuk egy porcelán kutya.
Délután sétálni megyünk négyen, a kiserdőn és a vasúti átjárón át a fagyizó felé visz az utunk. Útközben mindenféle érdekes témáról beszélgetünk, hogy hogyan lehet hidat építeni és hogy a kutyáknak miket lehet megtanítani. Aztán megérkezünk a fagyizóba. Szerényen csak két gombócot kérek (csokit és vaníliát), de tudom, hogy Jenci majd mondani fogja, hogy egyek egy harmadikat. A puncsot választom. Megpakolt tölcsérrel a kezünkben kimegyünk a fagyizó mögötti játszótérre. Jenci pajkos mosollyal bejelenti, hogy most elmennek a szomszédba. Ágival libikókázunk, amíg Jenci és Giti isznak egy fröccsöt. Hazafelé úton az alkonyi fényben sétálunk.
Eddig tart az unoka emlékfolyama. (Giti a másik nagymamája, Jenci felesége, ő már több éve nincs köztünk. Én úgy emlékszem, jó húsz évig kijártunk hozzájuk, de náluk mindig sütött a Nap.)
