A fájdalomról

A fájdalomról

 

A daganatok *sebészi eltávolítása* során bizonyos idegek sérülhetnek, illetve átvághatják őket. Ez az oka például az emlőműtött betegek gyakori panaszának, hogy kellemetlen, égő érzés jelentkezik a hónaljtájon, illetve a felkar belső oldalán. Ugyanez előfordul mellkasi műtét után, ahol a bordaközi idegek sérülnek. Ezek a tünetek akár hosszú éveken keresztül fennállhatnak. Ha egy végtagot csonkolni kell, a nem létező végtag fájdalma, ún. fantomfájdalom jelentkezhet.

*Sugárkezelés* után nagyon gyakori a hegesedés, és a hegesedés érintheti az idegeket. Ez ideg-eredetű fájdalmat okozhat, sőt, szerencsétlen esetben akár gerincvelői sérülés is kialakulhat a sugárkezelés miatt.

*Kemoterápiánál* nagyon gyakori az ún. poli-neuropátia, tehát több ideg károsodása, ami nagyon kellemetlen égő jellegű fájdalommal jár, hosszú hónapokig fennáll, és nehéz enyhíteni.

Ezt mondta az onkológiai intézet fájdalom ambulanciáján a főorvos. Ezek itt mind idegi eredetű fájdalmak. Arról, hogy vannak-e másmilyen fájdalmak, illetve azok miért fájnak, még nem szólt.
Az isiászt injekció kúrával és konzervatív kezeléssel hozták helyre, itt a gerinc meszes csigolyái kínoztak.
A mostani bajokat lehetett tűrni egy darabig, de most már elég.

 

Nagy magyarokról mit tudunk?

 

Nem tudtam, hogy Zágonban létezik egy régi, öreg fa, Mikes Kelemen fája.
A fa történetéről megtudva a lényeges tudnivalókat, elolvastam a Törökországi levelek írójának életrajzát, melyet Benedek Elek ad elő ebben az online olvasható kötetében:
http://www.wekerlekos.hu/download/irodalom/benedek_nagy_magyarok_elete.htm
Csodálatos nyelven, őszinte és tiszteletre méltó szeretettel ír Mikes Kelemenről, nehézségekkel sújtott, boldogtalan életének derűsebb időszakairól történeti hűséggel, a 19 század elejétől követi a magyar királyság és a török porta áldatlan viszonyait, miközben Rákóczi fejedelem és udvara Rodostóban várja a diplomáciai viharok elcsendesedését, és igazságot kaphatnak a magyar szabadságért tett küzdelmes sorsukért.
Most a hosszú és nem túlságosan vidám történetet nem idézem fel, mindenki elolvashatja a fentebbi linken, milyen volt régen a kultúra és a hazaszeretet, mit jelent a fa, amelynek emlékezetét blogtársunk megidézte. Mikes Kelemen levelei az elemzők bemutatása szerint olyanok lehetnek, mint a mi blogbejegyzéseink: a mindennapjainkról, a körülményeink változásáról, családi múltjaink megidézéséről, irodalmi élményeinkről szólnak, és egyszer, ha már a blogírás szokása teljesen kihal a közéletből, olyanok leszünk mint Mikes Kelemen képzelt nagynénikéjével egyetemben, egy olyan korszak életlenyomatát adjuk át az utánunk jövőknek, akiknek feltehetően lesz türelmük belenézni, honnan hová jutottunk a huszadik század elejétől a huszonegyedik közepéig, amikor is egy ma készülődő háború elsöpréssel fenyegeti Közép-Európa népeit.

 

Mai álom

Álom az időutazó hírei után

 

Edittel, a húgommal ültünk a régi konyhában, ami teljesen üres volt. Néztünk egymásra,  hogyan folytassuk, és akkor hirtelen benyitott Pannika unokám. Még nem szült,  elég nagy volt a hasa. -Adjatok valamit enni!- mondta. Nem tudtuk, mit csináljunk. Asztal, üres polcok alatt nézelődtünk, és találtunk két sárgarépát. Mutattuk Panninak, hogy ebből próbálunk neked levest főzni. - Nem baj, csak csináljátok, mert nagyon éhes vagyok! - sápadtan kérte Panni, közben lerogyott a székemre. - Sokáig, sokat jöttem - mondta.

*

A valóságban ezen a reggelen vagy hajnalon kirabolták a kiskertemet. Valaki megszedte a zöldbabomat, már gyönyörű volt. Éppen főzni akartam belőle. Ennyi maradt. A rebarbarát jól meggyérítette az ismeretlen látogató, azt is most a hidegebb időben terveztem, hogy lepényt sütök belőle. Kis kompótnak való szárakat még hagyott.  Szemben a málnát szintén leszedte. A fehér csumák mutatták, hogy legkésőbb hajnalban vihette el a pár szem málnát, amit egész nyáron óvatosan locsoltunk a tövénél, ne jöjjön rá a tetű.

 

Nemzedékek egymás nyomában

Itt ez a nagy fügefa. Jó háttér az idei családi találkozóhoz a szegedi kertben. Ha még édesapám velünk lenne, elmesélhetné, hogyan és mikor ültette a fügefát. Nem mostanában volt, az biztos.
Valamikor az ötvenes évek elején kora ősszel éppen családlátogatásról jött haza. (Akkoriban ugyanis a kötelező óraszámon fölül a pedagógusoknak ellenőrizniük kellett, hogyan viselik otthon a szülők a gyerekeik gondját.) Apácskánk felakasztotta a kabátját a fogasra, a zsebében egy nagyobb újságpapírban rejtőzködött valami. Nyilván a kertészetben dugták a zsebébe a kis fügehajtást, amit semmiképpen sem akart elfogadni tanítványa apjától. Mit tegyen, elültette.

Pár év múlva egész szép fácska lett belőle, de télre még mindig nagyon óvni kellett a fagytól. Már hét éves, ágasbogas alacsony fa volt, amikor egyszer utoljára még körbeásták a férjemmel, ágait szépen a fölbe hajlítgatták, csomagolópapírral letakarták, körbe jócskán tettek a kifordított földből, a papírra is szórtak homokos földet, így telelt az egyre erősebb fügefa. Még néhány szem zöld termés is volt rajta a téli bundája alatt.  Tavasszal kibontották a fügetemetőt,  a gallyakat, erősödő ágakat alátámogatták, és attól kezdve már nem kellett télre annyira óvni. Megerősödött, akklimatizálódott a csemete.

 

Most látható, mennyien nőttek föl a fa védelme alatt. A férjem meg én hiányzunk innen, már nem bírjuk az utazást. Stali is távozott több éve. Testvéreim gyerekei, unokái itt vannak, meg a mieink is, sőt, két kismama még az idén szülni fog. Ők a kép bal szélén mosolyognak. Ha édesapám itt lenne, együtt örülnénk az ükunokáinak.   

Karácsonytól mostanáig

 

 

Itt egy képekkel beborított falat fogunk látni, amikor elkészül. Részleteket az életünkből és a vágyainkból. Ami elmúlt, és remélhetően soha nem jön vissza, egy olyan is van köztük. Pedig milyen szép, milyen békés így ránézésre! Persze, nem minden borzasztó körülötte, csak a városi forgalom, meg a lakók. Az unokáink legszebb felejthetetlen emlékei kicsi korukból ide kapcsolódnak. Ha meggondolom, hát nekem is ez a bölcsis-óvodás-zeneiskolás- tanítás utáni kikapcsolódós vidámkodás rémlik föl a képen jobb kéz felől, a kopasz akácfa fölötti ablak mögül. Jutka festette olyannak, amilyennek élvezni tudtuk még a környéket is, meg elsősorban egymás társaságát. Minden itt van a képen. Alatta robog a Szentendrei út hat sávon, de ez már nem látszik, csak hallatszik annak, aki itt nézett ki az ablakon.

*

Középen fönn egy vágykép csúcsa mutat fölfelé. Valamikor leromlott épület volt, most az látható rajta, mi lehetett volna belőle, ha törődni tudnak vele a gazdáik. Azt hiszem, sok kitisztítani való belső épületünk van nekünk is.

*

Az aranyos kétszintes ház bal kéz felől néhány éve épült. Ugyan, készen volt már, csak felújította a kisebbik unokám, aztán férjhez ment. Gondolt egyet, és párjával egyetértésben beépítette a padlásteret. Gyors, jó brigád dolgozott rajta.  Most kész a dolgozószobája, a háló, és a gyerekszoba is. A kis erkéllyel szemben nyári konyha és halastó van. Panni egyedül ásta ki a gödröt, még szingli korában. Két aranyhalat vett bele, azóta minden évben szaporodik a halcsalád. A ház előtti sövény mögül kilátszik egy bicikli. Ezen jár dolgozni Bálint télen-nyáron. Nem tudom, hány kilométer Csillaghegytől  Budafokig. Minden nap kétszer. 

Pannika íróasztala az emeleten van. Ablaka éjjel sokáig világos, számítógépes feladatai sose akarnak elfogyni. Villanyoltás előtt még benéz az ablakán a mókus, szörnyen kíváncsi teremtés.

*

A negyedik képről semmit sem tudok. Csak azt, ami látható, Arany Jánossal szólva:  Már a nap is lemenőben, tüzet rakott a felhőben.

Meghívó

Repülj madár, ha lehet, vidd el ezt a levelet...

 

Itt fogunk reggelizni

Délelőtt sétálni megyünk

Aztán beugrunk a kocsiba és elutazunk Nakonxypanba

Húsvéti emlék

A harangok Rómába mentek

2009-04-10 15:07:32

Most ocsúdtam föl, hogy tényleg, reggel nem harangoztak.  Délidőben  kisfiúk kereplőkkel masíroztak az ablak alatt, forgatták veszettül a fanyelves szerszámokat, és svábul kiáltoztak, ami olyanformán kezdődik, hogy „eeejja’ eeejja’. Talán a leselkedő rossz lelket űzték ki a faluból, az utcákat többször bejárták. Nem maradt ki egyetlen porta sem a nagypénteki varázslásból.
Holnap a kereplőkkel végigjárják még néhányszor a falut, de nagyszombaton estére visszajönnek a harangok Rómából, és ünnepélyesen zengik majd, hogy  Krisztus feltámadott.  

Ez egy több mint 10 éves bejegyzés, az akkori falusi élményem lenyomata. Addig még nem láttunk kereplőt se, meg a gyerekeket sem ismertük.  Mára felnőttek. Ha megnézi valaki a fotót, kiderülhet, ki kicsoda.

Jó lenne kitenni a fészbukra. Nem biztos, hogy sikerül.