Meleg van, mintha késő nyár lenne. A fekete gránitlapokon
visszatükröződnek a falevelek, a mécses lángja halványan imbolyog a
nappali fényben.
Elolvasom az otthon százszor emlegetett nevet: Dr. Szekerke
Lajos. Dédnagymamám egyetlen fia, meghalt 1940-ben. Jogász volt, tanácsnok a
Városháza testületében.
Feleségét, Beck Manci fényképészt évtizedek múlva mellé
temették. A síremlék gránit oszlopai gyengéden körbeveszik a keresztet, fölül
összehajlanak, mint Mózes kőtábláinak lekerekített formája. Nem véletlen a
síremlék üzenete.
A fotográfus munkásságát Dr. Gömör Béla professzor kutatta, könyvet
jelentetett meg róla. A szegedi Reök-palotában, valamint a budai Kiscelli
múzeumban kiállítást rendezett a műveiből.
Valószínű, hogy az itt következő életrajzot is ő írta:
„1891. december 25-én született a Felvidéken, Vágvecsén. (A
kis falu szlovák neve: Veca)
A szegedi felsőbb leányiskolát 1907-ben fejezte be kitűnő
eredménnyel. A Szeged és vidéke lap végzősökről szóló híradásában őt, mint
"keresetlen egyszerűséggel és ezért igen finoman szavaló" leányként
említik meg.
A külföldi - minden bizonnyal bécsi - fotográfiai
tanulmányokat követően 1915-ben nyitotta meg műtermét Szegeden, a Kölcsey
utcában található Patzauer házban. Kapcsolatot tartott fenn szegedi, haladó
értelmiségi körökkel. Juhász Gyula révén ismerte meg Gergely Sándor
szobrászművészt, kinek felesége jó barátnője lett. Gergely műtermében
találkozott Moholy-Nagy Lászlóval, akinek fotóreprodukciókat készített szívességből.1921-ben
kötött házasságot dr. Szekerke Lajos jogásszal. A harmincas évek elején a Reök
palota második emeletére költöztek, ahol finoman berendezett, szecessziós
stílusú műtermet alakított ki az ebédlőben. A város szellemi elitjével állandó kapcsolatot
tartottak fenn, akik szívesen álltak a művészi érzékenységgel dolgozó
fotográfusnő kamerája elé. Előnyben részesítette a nemes eljárásokat, a modell
arcát a kép széleinek elmosásával emelte ki.1950-ben lánya után Budapestre
költözött és ott élt haláláig. A fényképezéssel felhagyott. 1989. január 9-én
hunyt el, élete 98. évében.”
(Fotográfusok életrajza: Beck Manci.)
http://www.startlap.hu/web/?q=Fotogr%E1fusok%20%E9letrajza%3A%20Beck%20Manci&start=10
Milyen furcsa, 1, 9, 8 ezek a számok az ő életének számai. (
Az enyémek hasonló kiegyensúlyozottsággal ismétlődnek: 0, 1, 9 . Tanulmányozni
kellene a kabbalisztikát.)
Manci néni valamiért haragudott rám. Halála előtt
megbocsátott. Azt mondta, tévedés volt. Nem akart úgy elmenni, haraggal a
szívében, vagy hogy rá haraggal gondoljon bárki is az itt maradottak közül.
Zsidónak született, ezt is csak éppen megemlítette dédanyánk, az ő anyósa,
nekünk Ómika.
Ómika fia, Szekerke
Lajos, a tiszteletbeli főügyész katolikus volt. Ha össze akartak házasodni,
Manci néninek katolizálnia kellett. Volt ilyen törvény akkoriban, a 20. század
20-as éveiben. Ehhez hittant tanult, az oktatását Ómika unokaöccse, a szintén
katolizált Majtényi Béla jezsuita pap vállalta. Majtényi Béla sok kitérni
szándékozó zsidót vezetett a kereszténység útjára. Tőle tudom, csak olyan
tanítványai voltak, akik nagyon komolyan vállalták, ha elhagyják őseik hitét,
oda nincs visszaút. Megvilágította számukra a kereszténység, a szentháromság
filozófiai alapjait, és a zsidó-keresztény kultúra közös vonásait. Végül olyan
emberek jöttek ki a keze alól, akik megtartották a zsidó életviteli szokások
egy részét, és furcsa módon, többnyire kitért barátaik voltak. Manci néni napi áldozó volt a Mártírok útjai
Ferences templomban.
Az elhíresült zsidótörvények, különösen az 1939-es, erősen érintette a családot.
Szekerke Lajos mint a törvénykezés helyi rendeleteit meghozó testület tagja,
egy ilyen értekezlet után halt meg agyvérzésben. Lehet, hogy jogász társainak
véleménye megoszlott a zsidók asszimilációját illetően, ő is érintve érezte
magát, esetleg személyében érte támadás zsidó felesége miatt, nem tudjuk. Erről
a városházi értekezletről hazament ebédelni, az előszobában összeesett és
meghalt.
Az egyház egyébként az utolsókig ellenezte a zsidótörvények
meghozatalát és rendelkezéseinek lebontását, áttért híveit körömszakadtáig
védte, erről egy nagyon érdekes és részletes tanulmányt olvastam, tárgyilagos, tényekre szorítkozik, érdemes
belenézni.
http://mek.oszk.hu/02000/02082/html/farkas.htm
*
De nagyon előreszaladtam a történetben. Manci néni
hitoktatóját, Majtényi Béla bácsit is szeretném bemutatni, mert nem mindennapi
egyéniség volt. Anyukám másod unokatestvére nagy darab, jó humorú, hangos, okos, vitára kész, nézeteiből
egy jottányit sem engedő, egyáltalán nem simulékony alkat volt. Életvitelében annyira
egyszerű, hogy szinte szegényesnek mondható. Persze, nem csoda, az ötvenes
években nem valami jól fizették a papokat, lakni is valami szűk odúban lakott,
biciklivel járt mindenhová, de reverendában, amit biztosítótűvel tűzött fel
kétoldalt, hogy tekerni tudjon.
Dédanyánk sokszor
hívta ebédre. Béla bácsi egyetlen tekintélyt ismert el maga fölött: a
Mindenhatót. A papokat, a pápát különösen utálta, a klérust piroshasúaknak
nevezte, ugye a cingulusról, ami az
egyházi hierarchiában rangot jelentett. Hitoktatói tevékenységét magas
színvonalon űzte, tanítványait megválogatta. Csak művelt és fogékony emberekkel
foglalkozott. Volt benne valami rejtett felsőbbrendűség, amit ki lehetne
elemezni, de itt nagy kitérő lenne.
A maga korában Szeged közismert és mélyen tisztelt alakja
volt. Nagyon érdekelte a könyvtár, a könyvtári rendszerek, például a háború
után ő „rakta össze” a Somogyi Könyvtár ezer felé menekített anyagát.
Korabeli újságcikkben olvasom: "Elárvult a szegedi Városi Múzeum. A
Tisza-parton járó legalább is ezt hihetné, amikor a kőtörmelékkel eltorlaszolt
kapura néz. A kultúrának ez az öreg hajléka testével védett ki 8 gránátot a
mögötte ülő lakóházak előtt. Ablakai kitöredezve, bedeszkázva. A főbejáratot
még eltorlaszolja az egyik kilőtt oszlop törmeléke; az alsó kiskapun juthatunk az
intézet belsejébe.
Mindjárt a folyosó elején, az első szobákban életre
bukkanunk.
A tornyokba felrakott könyvhalmazokat emberek válogatják. Az
intézet új vezetője,
Majtényi Béla, Pártos Endre könyvtárnok odaadó segítségével
igyekszik rendbe hozni
Szeged kultúrpalotáját. Társaságukban végig járjuk a
termeket. Sok az üres, feldúlt,
megrongált helyiség….”
http://www.sk-szeged.hu/statikus_html/digitalis/s100/157.pdf
Szeged, 1944.
Az idézet Örvös Lajos
jó tollú hírlapíró cikkéből való. Elmondja még, hogy
Dr. Majtényi Béla
jezsuita pap, a könyvek és könyvtárak (persze hivatása után) elkötelezett híve
a háború után a Somogyi Könyvtár teljes anyagát, mintegy 40 ezer kötetet
Kotormány Andrással, Móra Ferenc egykori „adjutánsával” visszamenekítette a
tanyai iskolákból a várostól kapott teherautóval (úttalan utakon, még működő
gránátokkal teli szórt) tanyavilágból a Tisza partjára, a romos, de a hátsó
traktusban épen maradt Kulturpalotába.
Béla bácsi annyira nem bírta az ötvenes évek egyházát és a
rendszer szellemnyomorító hatalmát, hogy hosszas kérvényezés után Bécsbe
emigrált, és a bécsi Stephansdom
könyvtárában dolgozott. A könyvtárt a hozzá
tartozó egyházi könyvgyűjteménnyel egybe rendezte a saját könyvtári elképzelése
szerint. (Nem az ETO, úgy tudom.)
*
A bejegyzést régebben közreadtam, most a halottak napi
emlékezés hívta elő a történetet. Ha valaki Szegeden a Belvárosi Temető
egyetemi parcellája körül jár, nem messzire Juhász Gyula sírjától megtalálja a
Szekerke sírt.
Nyugodjanak békében!
