Meghívó

Repülj madár, ha lehet, vidd el ezt a levelet...

 

Itt fogunk reggelizni

Délelőtt sétálni megyünk

Aztán beugrunk a kocsiba és elutazunk Nakonxypanba

Húsvéti emlék

A harangok Rómába mentek

2009-04-10 15:07:32

Most ocsúdtam föl, hogy tényleg, reggel nem harangoztak.  Délidőben  kisfiúk kereplőkkel masíroztak az ablak alatt, forgatták veszettül a fanyelves szerszámokat, és svábul kiáltoztak, ami olyanformán kezdődik, hogy „eeejja’ eeejja’. Talán a leselkedő rossz lelket űzték ki a faluból, az utcákat többször bejárták. Nem maradt ki egyetlen porta sem a nagypénteki varázslásból.
Holnap a kereplőkkel végigjárják még néhányszor a falut, de nagyszombaton estére visszajönnek a harangok Rómából, és ünnepélyesen zengik majd, hogy  Krisztus feltámadott.  

Ez egy több mint 10 éves bejegyzés, az akkori falusi élményem lenyomata. Addig még nem láttunk kereplőt se, meg a gyerekeket sem ismertük.  Mára felnőttek. Ha megnézi valaki a fotót, kiderülhet, ki kicsoda.

Jó lenne kitenni a fészbukra. Nem biztos, hogy sikerül.

 

 

Minimal art

 Az unokám háza. Lerajzolta.

Két nap a kórházban

Megjegyzés: a kép csak illusztráció, a netről hoztam.

 Néha ennyi is elég, hogy feldobva és boldogan érjünk haza  egy közepesnek kikiáltott egészségügyi intézményből. Szürke hályog műtétre kaptam beutalót, vele mindenféle vizsgálatot is előírtak, így gyakran vettem mély levegőt, hosszas várakozásra, kényelmetlen üldögélésekre, kórházi zajokra és szagokra készülve.
Jelentem, az előítéletnek semmi értelme. Mindenütt gyorsan végeztem, a labortól is a legjobb eredményeket kaptam, na persze, nem gondolom, hogy direkt jó értékeket mutattak ki, csak a nyugalom meg a bizalom hozzájárult a jó lelethez.

A műtétre hamar behívtak, fájt kicsit, de a doktornő figyelmes és türelmes volt, a további két kontrollon is túl vagyok már, minden rendben van.
Amiről ill. akikről hírt akarok adni, az a nővérkék és az ellátás tapasztalatai. Egyetlen nővér öltöztetett fel a műtétre megfelelő steril ancúgokba, a holmimat bevitte a kórterembe, megmutatta a férjemnek az ágyat, műtét után levetkőztetett, bekísért az ágyhoz, előszedte a szekrényből a sporttáskámat, minden holmimat kipakolta a tiszta és üres (!!) fehér éjjeliszekrénybe, előhalászta az idő közben általa őrzött kézitáskámból a gyógyszereimet, hozott kórházi teát, és köszönetemet meg se várva elsietett.
Ebéddel jött vissza, mindenki tálcán, letakart kerámiaedényekben kapott ételt. Szétosztotta az ágyak között úgy, hogy aki diétás, annak olyat hozott. A normál kajába én mákos tésztát kaptam volna, az egyetlen étel, amit nem tudok megenni, mert órákon át görcsöl miatta a gyomrom. Panaszomat tudomásul véve túrós tésztát hozott helyette. Majd, az ebéd utáni pihenőhöz még két fehér tablettával jelent meg: a nagyobbik vízhajtó, a kisebbik kálium. A főorvosnő küldte direkt nekem, hogy a növekvő szemnyomást, ami a jelen lévő zöldhályog miatt veszélyes, kiküszöbölje.
A nővérke még ezek után sem mutatott semmi fáradtságot, a pultja előtt ülve hosszú listán adminisztrált valamit, majd kérdésünkre elmagyarázta, merre találunk a kórház épületében kávéautomatát. Kora este bejött még megkérdezni, hogy minden rendben van-e, átad bennünket az éjszakás nővérnek.

Hát, ez külön csúcs volt! Az éjszaka nehéz, de nem annyira hosszú szolgálat, mint a nappali. Beszélgetni is volt időnk. Kiderült, hogy ugyanolyan masztektómián esett át, mint én, de neki most is fáj a helye és sovány, mint az agár, ellentétben velem, mivel én 8 kilót híztam azóta. (Grrr.) Tűri, mást nem tehet. Jó éjt kívánt a nővérke, eloltott minden villanyt. Kitaláltuk, hogy a fürdőszobában meggyújtjuk a villanyt, és keskeny rést hagyva egész éjjel irányfényként használjuk. Jó ötlet volt, nekem legalább ötször kellett kimennem, de a többieknek is.  Mivel aludni nem igazán tudtam, kiültem az ágy szélére olyan hajnali 4-kor. Mit gondoltok, honnan tudta az éjszakás nővér, hogy halkan be kell nyitnia hozzám, megkérdezni, mi baj van? Hozott fájdalomcsillapítót, a poharamba teát és szép álmokat kívánt reggelig.
 Minden gondoskodásukat szívből megköszöntem, mert mostanában másképpen nem lehet... Fel is ajánlottam, fogadjanak örökbe, itt maradok házi betegüknek.  

 

 

 

 

 

 

 

Lámpaoltás után

 

Elmentek a gyerekek.

Szerdán történt, nagyon hirtelen. Úgy volt, hogy az egész család megy Kínába, de E papának üzleti okokból maradnia kellett még pár napot. Ko-val mentek a kicsik, a hátizsákokat, kis bőröndöket már kedden előkészítették. Nekem meghagyta E papa, hogy másnap még a gyerekekkel leszek, majd késő délután mennek a repülőtérre.

Elmentünk a kedvenc játszóterükre. Sa-val beszélgettem: "Tudod, hogy most elmentek Kínába, és aztán már nem leszek itt?" - csönd - "Nem láthatod többet Angie-t" - "Mamához megyünk Kínába, és ott is lesz süti, meg játékok." - "Hát persze, hogy lesz! De én már nem leszek itt" - csönd. Később: "Akkor hova mégy?" - "Magyarországra, az anyukámhoz meg az apukámhoz" - (gondolkozik) "De..akkor..hány éves a te anyukád, száz?" - "Nem, negyvenöt éves" - "Vááóóó... Az én apukám kétszáz éves".

 

 

 

A csúszdán való közlekedés minden lehetséges módjának tesztelése után hazamentünk, és nem sokkal később, déltájban, betoppant E papa, és öt perc alatt összeszedte, és elvitte őket. A legutolsó dolog, amit tehettem, hogy átöltöztettem Mimit. Tüneményes kis farmer ruha, alá fehér blúzocska, kacsaláb-cipő "nem-nem, Mimi, ez ide, az meg oda!", méltatlankodó nyöszörgés begombolatlan dzseki miatt, gyors gombolkozás, puszi a homlokra, már el is szaladt, Sa-t már a kocsi ajtajában látom, még itt maradt egy bőrönd, már minden megvan, ablakból integetnek, csönd. Csönd.

Elhatároztam, hogy búcsúzásképpen megírom a kedvenc Mimi-történetemet.

Az utóbbi néhány hétben a fektetés korántsem volt egyszerű. Talán, mert már nem jártak iskolába, és így nem kellett időben kelni sem, kicsit lazább lett a napirend. Az én reszortom leginkább ez volt: Mimit fogmosásra csábítani, ágyba tenni, tejet vinni neki és a nyulacskát, amivel alszik, majd "spelletje" (játékocska) következik, ami a "Kerekecske-gombocska..." kezdetű mondóka, és a hozzá tartozó csikizés - ezt az első alkalom után, hogy eljátszottam követelték a gyerekek. Legvégül jóéjt-puszi, lámpaoltás. (Ez utóbbi legtöbbször csak jelképesen, többnyire 8 körül itt még nincs szükség a lámpára, de még 10-kor sem!)

Mivel heteken át mindennap keserves hisztéria és fogócska kísérte az egész műveletet, igencsak meglepődtem, mikor egyik este Mimi szó nélkül mosolyogva követett a fürdőszobába, vigyázba állt, úgy tátotta a száját, és hagyta hogy sikáljam az apró kis gyöngyfogakat. Magától bemászott az ágyba, hanyatt fekve felemelte a lábait, hogy kicserélhessem a pelenkát. És mosolygott.

Gyanakodva mentem le a konyhába, hogy tejet melegítsek, és közben megjegyeztem E papának, hogy Mimi egy kész tündér, nem tudom, mi lelte. "Csak ne legyél olyan optimista, még nincs vége az estének!" mondta.

Később a századik "Kerekecske"-újrajátszás után (mindkét talpára is egy-egy kerekecske, meg a nyuszi "kezére" és talpára is...) megpuszilgattam, szép álmokat kívántam, és becsuktam az ajtót. A sajátomat azonban nyitva hagytam, hogy halljam, mikor kezdődik a cirkusz. Percek teltek el csöndben.

Egyszer csak, legnagyobb megdöbbenésemre, egyre hangosodó kiabálást hallottam a szobából:

"pi..pi...HURRÁÁÁÁÁ!"

Ennyit az optimizmusról.

 

A Duna másik oldalán

B.J. újabb képe még a havas időkből. A Pilisben azóta minden elolvadt, föl is másztak az Ördögsziklához. Készül a kép arról is. Egyelőre itt a fővárosból egy részlet, aki ismeri, szóljon!

Kinagyítva jobb.

Ahol mindig sütött a Nap

 

Említettem az évértékelő végén, hogy  elvesztettük az apatársunkat. Ma tartottuk a búcsúztatóját. Egy színész fiatalembert kértünk meg, hogy a polgári temetésekkor kialakult formák szerint emlékezzen meg Jenciről. A családból többen írtunk róla, ezeket az írásokat is beillesztette a programba.

 

A legkisebb unokánk így idézte meg nagyapját:
 

A gödi házban beesteledik. A redőny résein halványan látni az utcafényeket. 

Csöndesen pattog a tűz a kandallóban, Jenci a piszkavassal megigazítja a rönköket, amíg mi fogat mosunk. Bekenjük magunkat Giti finom illatú arckrémjével, és átszaladunk a kisszobába. Bebújunk az ágyba, a nagy, puha pokróc súlyos a ráterített plédektől. 

 

Az éjjeli lámpa fényét egy dobozba zárt kis palotaőr vigyázza, fekete szőrmesapkáját halvány porréteg fedi. A nagy tollpárnák között hercegnőnek érezzük magunkat. Jenci bejön, tágra nyílt szemekkel és csintalan mosollyal kérdezi, jöhet az esti mese? Igen, vágjuk rá mindketten, alig várjuk, hogy levegye a “Minden

napra egy mesét” és megkérdezze, hányas számot mondunk. Kettőnk közé telepedik, hason fekve, alkarján támaszkodva kikeresi a tartalomjegyzékből a választott számot, odalapoz a meséhez, és belekezd a történetbe. Felolvassa a címet, és sokat mondó pillantást vet ránk, mintha csak azt üzenné: “figyeljetek, most jön csak a java!” A cselekményt színes előadásban festi elénk. A leíró mondatokat az elbeszélő bölcsességével zengeti, a párbeszédeknél a szereplőhöz igazítva megváltoztatja hanglejtését. Ha valamit közbevetünk, akkor harsányan nevet rajta, majd folytatja a narrációt. 

 

A történet vége felé kiül arcára az ünnepélyes mosoly, az utolsó mondatot nagy szünetekkel, színpadiasan olvassa fel. Majd becsukja a könyvet, odafordul hozzánk, és azt mondja: “A mesének vége, aludjatok jól, álmodjatok szépeket, jó éjszakát, gyerekek!” 

 

***

 

Jenci büszkén mutatja be az általa elkészített, tökéletesen működő liftet a ház oldalán. A felvonót gombokkal lehet föl és lefelé irányítani, ami a padlásra visz. Határtalan boldogsággal szállok fel rá, és nyomom meg a gombot, ami felvisz. Majd azt, ami levisz. Majd ismét fel és le. Nem tudok vele betelni. Jenci együtt örül velem. 

Safi, az öreg kutya érdeklődve sántikál mellé, farkát csóválva nézi, ahogy liftezem. Jenci kihoz neki a sufniból egy kis jutalomfalatot és vizet tölt a kerti csapból. Fentről nézem őket. 

 

***

 

Jenci vezetni tanít. A Skodában ülök az ölében, fogom a kormányt, ő pedig nyomja a pedálokat. Mehetünk a Kolbász utca felé?, kérdezi, és mutatja, hogy merre irányítsam az autót. Mindketten tudjuk, hogy Imre bácsi otthonára gondol. Imre bácsiékhoz gyakran megyünk vendégségbe, nyulai és tyúkjai is vannak. Amikor ott vagyunk, Imre bácsi kivesz egy nyuszit a ketrecből, a kezembe nyomja, és szól a feleségének, hogy hozza ki a tálcát. A felnőttek pálinkát kapnak, a gyerekek kolbász szeleteket. A zsíros ujjamat odanyújtom a kis nyuszi orrához, aki kíváncsian szimatolja.

 

Elhaladunk Imre bácsiék háza előtt. Nézzük meg a baglyot, javasolja Jenci, és a kiserdő szélén álló bagolyszoborhoz gurulunk. Érzem, hogy Jenci büszke erre a bagolyra, hogy olyan dicsőségteli vidéken lakik, ahol egy ekkora műalkotás helyet kaphat. A bagolyszobor mellett fából készült játszótér áll, mégis a gumiabroncs hinta a kedvencem. Jenci jól meglöki a hintát, én meg az adrenalintól felfűtve kacagok.

 

Tovább döcögünk az úton a fürdő felé. Egy kanyart nagy ívben veszek be, ezért még egy kört megyünk, de megint nem tekerem elég gyorsan a kormányt. Nagyon jó, kicsi lány!, mondja mégis, majd leparkolunk, és kikászálódunk a vezető ülésből. A zsebéből előkerülő dianás cukrokat a tenyerembe nyomja. 

 

***

 

A kiserdőben sétálunk, az esőtől fellazult földből giliszták kerülnek elő. Maci kutya megszimatolja őket, én meg odarohanok, mielőtt bajuk esne, és az útról az ibolyamező felé dobom őket. Jenci jóízűen nevet rajtunk. Az ibolyák szirmai lila pöttyöket festenek a tájra. 

 

***

 

Reggelire forró kakaót kapok, a tej fölével együtt kerül a bögrébe. A reggeli napsugarak fénybe borítják az étkezőt, a kiterített vaddisznószőnyeg szőre megcsillan a falon. Beülök a hintaszékbe a kakaóval, és szemügyre veszem a két sárga papagájt, ahogy dulakodnak egymással. A kalitka alatt szétszóródnak a magok a mintás csempekövön. Nyikordul a kamra ajtaja, és Jenci egy nagy kartondobozt hoz ki. Tele van csokival, amit most mindjárt meg kell enni. Egyébként is már le van járva. Az avas csokikat súlyra lehet venni a sarki közértben. Köztük savanyú gumicukor és bonbon meggy is van, ez utóbbit csak végszükség esetén eszem meg.  

 

Reggelire vajas-mézes kenyeret kapunk. A keresztbe vágott zsömleszeletek kopott fémtálcán kerülnek felszolgálásra. Ágival versenyzünk, hogy ki tud többet megenni. Huszonnéggyel én nyerek, fel is hívjuk Anyáékat, hogy elújságoljuk a hírt, de titokban eléggé fáj a gyomrom. 

 

Kimegyünk a kertbe, Jenci műhelyében megpróbálok összeroppantani egy lécet a tekerős leszorítójával. A smirglivel utána simára csiszolom és megmutatom Jencinek a művemet. Safi kutya a veranda alatt heverészve néz minket. Segítek ribizlit és egrest szedni a kert végében. A fémkosárba meggyet is szedünk a kapu túloldaláról. Pista bácsinak, a szomszédnak, van egy kis tacskója, a tacskónak és Pista bácsinak is magas hangja van, mint akit kiheréltek. A feléjük néző kertrészben muskátli illat terjeng. 

 

Ebéd után zsíros rajzpapírokat kapok Jencitől, aminek az oldala ki van lyuggatva. Tündércsaládot rajzolok rá, és próbálom a késsel kihegyezett ceruzával kiszínezni, de a vékony papír miatt nehezen boldogulok. Mindegyik tündért elnevezem, és egyesével bemutatom Jencinek őket. 

 

A sarokban egy hifi áll, amiből mindenféle érdekes zene szól. Mi Ágival a régi fotelekben üldögélünk, amikor egyszer csak Jenci felpattan, felkéri Gitit táncolni. Szól a rock and roll, mi sikítva tapsolunk örömünkben, miközben Jenci megpörgeti Gitit. Giti gyöngyökkel kirakott hajpántja alatt röpköd hosszú, szőke haja. A vitrin mögül bambán néz rájuk egy porcelán kutya. 

 

Délután sétálni megyünk négyen, a kiserdőn és a vasúti átjárón át a fagyizó felé visz az utunk. Útközben mindenféle érdekes témáról beszélgetünk, hogy hogyan lehet hidat építeni és hogy a kutyáknak miket lehet megtanítani. Aztán megérkezünk a fagyizóba. Szerényen csak két gombócot kérek (csokit és vaníliát), de tudom, hogy Jenci majd mondani fogja, hogy egyek egy harmadikat. A puncsot választom. Megpakolt tölcsérrel a kezünkben kimegyünk a fagyizó mögötti játszótérre. Jenci pajkos mosollyal bejelenti, hogy most elmennek a szomszédba. Ágival libikókázunk, amíg Jenci és Giti isznak egy fröccsöt. Hazafelé úton az alkonyi fényben sétálunk. 

 

 

Eddig tart az unoka emlékfolyama. (Giti a másik nagymamája, Jenci felesége, ő már több  éve nincs köztünk. Én úgy emlékszem, jó húsz évig kijártunk hozzájuk, de náluk mindig sütött a Nap.)