Karácsonytól mostanáig

 

 

Itt egy képekkel beborított falat fogunk látni, amikor elkészül. Részleteket az életünkből és a vágyainkból. Ami elmúlt, és remélhetően soha nem jön vissza, egy olyan is van köztük. Pedig milyen szép, milyen békés így ránézésre! Persze, nem minden borzasztó körülötte, csak a városi forgalom, meg a lakók. Az unokáink legszebb felejthetetlen emlékei kicsi korukból ide kapcsolódnak. Ha meggondolom, hát nekem is ez a bölcsis-óvodás-zeneiskolás- tanítás utáni kikapcsolódós vidámkodás rémlik föl a képen jobb kéz felől, a kopasz akácfa fölötti ablak mögül. Jutka festette olyannak, amilyennek élvezni tudtuk még a környéket is, meg elsősorban egymás társaságát. Minden itt van a képen. Alatta robog a Szentendrei út hat sávon, de ez már nem látszik, csak hallatszik annak, aki itt nézett ki az ablakon.

*

Középen fönn egy vágykép csúcsa mutat fölfelé. Valamikor leromlott épület volt, most az látható rajta, mi lehetett volna belőle, ha törődni tudnak vele a gazdáik. Azt hiszem, sok kitisztítani való belső épületünk van nekünk is.

*

Az aranyos kétszintes ház bal kéz felől néhány éve épült. Ugyan, készen volt már, csak felújította a kisebbik unokám, aztán férjhez ment. Gondolt egyet, és párjával egyetértésben beépítette a padlásteret. Gyors, jó brigád dolgozott rajta.  Most kész a dolgozószobája, a háló, és a gyerekszoba is. A kis erkéllyel szemben nyári konyha és halastó van. Panni egyedül ásta ki a gödröt, még szingli korában. Két aranyhalat vett bele, azóta minden évben szaporodik a halcsalád. A ház előtti sövény mögül kilátszik egy bicikli. Ezen jár dolgozni Bálint télen-nyáron. Nem tudom, hány kilométer Csillaghegytől  Budafokig. Minden nap kétszer. 

Pannika íróasztala az emeleten van. Ablaka éjjel sokáig világos, számítógépes feladatai sose akarnak elfogyni. Villanyoltás előtt még benéz az ablakán a mókus, szörnyen kíváncsi teremtés.

*

A negyedik képről semmit sem tudok. Csak azt, ami látható, Arany Jánossal szólva:  Már a nap is lemenőben, tüzet rakott a felhőben.

Meghívó

Repülj madár, ha lehet, vidd el ezt a levelet...

 

Itt fogunk reggelizni

Délelőtt sétálni megyünk

Aztán beugrunk a kocsiba és elutazunk Nakonxypanba

Húsvéti emlék

A harangok Rómába mentek

2009-04-10 15:07:32

Most ocsúdtam föl, hogy tényleg, reggel nem harangoztak.  Délidőben  kisfiúk kereplőkkel masíroztak az ablak alatt, forgatták veszettül a fanyelves szerszámokat, és svábul kiáltoztak, ami olyanformán kezdődik, hogy „eeejja’ eeejja’. Talán a leselkedő rossz lelket űzték ki a faluból, az utcákat többször bejárták. Nem maradt ki egyetlen porta sem a nagypénteki varázslásból.
Holnap a kereplőkkel végigjárják még néhányszor a falut, de nagyszombaton estére visszajönnek a harangok Rómából, és ünnepélyesen zengik majd, hogy  Krisztus feltámadott.  

Ez egy több mint 10 éves bejegyzés, az akkori falusi élményem lenyomata. Addig még nem láttunk kereplőt se, meg a gyerekeket sem ismertük.  Mára felnőttek. Ha megnézi valaki a fotót, kiderülhet, ki kicsoda.

Jó lenne kitenni a fészbukra. Nem biztos, hogy sikerül.

 

 

Minimal art

 Az unokám háza. Lerajzolta.

Két nap a kórházban

Megjegyzés: a kép csak illusztráció, a netről hoztam.

 Néha ennyi is elég, hogy feldobva és boldogan érjünk haza  egy közepesnek kikiáltott egészségügyi intézményből. Szürke hályog műtétre kaptam beutalót, vele mindenféle vizsgálatot is előírtak, így gyakran vettem mély levegőt, hosszas várakozásra, kényelmetlen üldögélésekre, kórházi zajokra és szagokra készülve.
Jelentem, az előítéletnek semmi értelme. Mindenütt gyorsan végeztem, a labortól is a legjobb eredményeket kaptam, na persze, nem gondolom, hogy direkt jó értékeket mutattak ki, csak a nyugalom meg a bizalom hozzájárult a jó lelethez.

A műtétre hamar behívtak, fájt kicsit, de a doktornő figyelmes és türelmes volt, a további két kontrollon is túl vagyok már, minden rendben van.
Amiről ill. akikről hírt akarok adni, az a nővérkék és az ellátás tapasztalatai. Egyetlen nővér öltöztetett fel a műtétre megfelelő steril ancúgokba, a holmimat bevitte a kórterembe, megmutatta a férjemnek az ágyat, műtét után levetkőztetett, bekísért az ágyhoz, előszedte a szekrényből a sporttáskámat, minden holmimat kipakolta a tiszta és üres (!!) fehér éjjeliszekrénybe, előhalászta az idő közben általa őrzött kézitáskámból a gyógyszereimet, hozott kórházi teát, és köszönetemet meg se várva elsietett.
Ebéddel jött vissza, mindenki tálcán, letakart kerámiaedényekben kapott ételt. Szétosztotta az ágyak között úgy, hogy aki diétás, annak olyat hozott. A normál kajába én mákos tésztát kaptam volna, az egyetlen étel, amit nem tudok megenni, mert órákon át görcsöl miatta a gyomrom. Panaszomat tudomásul véve túrós tésztát hozott helyette. Majd, az ebéd utáni pihenőhöz még két fehér tablettával jelent meg: a nagyobbik vízhajtó, a kisebbik kálium. A főorvosnő küldte direkt nekem, hogy a növekvő szemnyomást, ami a jelen lévő zöldhályog miatt veszélyes, kiküszöbölje.
A nővérke még ezek után sem mutatott semmi fáradtságot, a pultja előtt ülve hosszú listán adminisztrált valamit, majd kérdésünkre elmagyarázta, merre találunk a kórház épületében kávéautomatát. Kora este bejött még megkérdezni, hogy minden rendben van-e, átad bennünket az éjszakás nővérnek.

Hát, ez külön csúcs volt! Az éjszaka nehéz, de nem annyira hosszú szolgálat, mint a nappali. Beszélgetni is volt időnk. Kiderült, hogy ugyanolyan masztektómián esett át, mint én, de neki most is fáj a helye és sovány, mint az agár, ellentétben velem, mivel én 8 kilót híztam azóta. (Grrr.) Tűri, mást nem tehet. Jó éjt kívánt a nővérke, eloltott minden villanyt. Kitaláltuk, hogy a fürdőszobában meggyújtjuk a villanyt, és keskeny rést hagyva egész éjjel irányfényként használjuk. Jó ötlet volt, nekem legalább ötször kellett kimennem, de a többieknek is.  Mivel aludni nem igazán tudtam, kiültem az ágy szélére olyan hajnali 4-kor. Mit gondoltok, honnan tudta az éjszakás nővér, hogy halkan be kell nyitnia hozzám, megkérdezni, mi baj van? Hozott fájdalomcsillapítót, a poharamba teát és szép álmokat kívánt reggelig.
 Minden gondoskodásukat szívből megköszöntem, mert mostanában másképpen nem lehet... Fel is ajánlottam, fogadjanak örökbe, itt maradok házi betegüknek.  

 

 

 

 

 

 

 

Lámpaoltás után

 

Elmentek a gyerekek.

Szerdán történt, nagyon hirtelen. Úgy volt, hogy az egész család megy Kínába, de E papának üzleti okokból maradnia kellett még pár napot. Ko-val mentek a kicsik, a hátizsákokat, kis bőröndöket már kedden előkészítették. Nekem meghagyta E papa, hogy másnap még a gyerekekkel leszek, majd késő délután mennek a repülőtérre.

Elmentünk a kedvenc játszóterükre. Sa-val beszélgettem: "Tudod, hogy most elmentek Kínába, és aztán már nem leszek itt?" - csönd - "Nem láthatod többet Angie-t" - "Mamához megyünk Kínába, és ott is lesz süti, meg játékok." - "Hát persze, hogy lesz! De én már nem leszek itt" - csönd. Később: "Akkor hova mégy?" - "Magyarországra, az anyukámhoz meg az apukámhoz" - (gondolkozik) "De..akkor..hány éves a te anyukád, száz?" - "Nem, negyvenöt éves" - "Vááóóó... Az én apukám kétszáz éves".

 

 

 

A csúszdán való közlekedés minden lehetséges módjának tesztelése után hazamentünk, és nem sokkal később, déltájban, betoppant E papa, és öt perc alatt összeszedte, és elvitte őket. A legutolsó dolog, amit tehettem, hogy átöltöztettem Mimit. Tüneményes kis farmer ruha, alá fehér blúzocska, kacsaláb-cipő "nem-nem, Mimi, ez ide, az meg oda!", méltatlankodó nyöszörgés begombolatlan dzseki miatt, gyors gombolkozás, puszi a homlokra, már el is szaladt, Sa-t már a kocsi ajtajában látom, még itt maradt egy bőrönd, már minden megvan, ablakból integetnek, csönd. Csönd.

Elhatároztam, hogy búcsúzásképpen megírom a kedvenc Mimi-történetemet.

Az utóbbi néhány hétben a fektetés korántsem volt egyszerű. Talán, mert már nem jártak iskolába, és így nem kellett időben kelni sem, kicsit lazább lett a napirend. Az én reszortom leginkább ez volt: Mimit fogmosásra csábítani, ágyba tenni, tejet vinni neki és a nyulacskát, amivel alszik, majd "spelletje" (játékocska) következik, ami a "Kerekecske-gombocska..." kezdetű mondóka, és a hozzá tartozó csikizés - ezt az első alkalom után, hogy eljátszottam követelték a gyerekek. Legvégül jóéjt-puszi, lámpaoltás. (Ez utóbbi legtöbbször csak jelképesen, többnyire 8 körül itt még nincs szükség a lámpára, de még 10-kor sem!)

Mivel heteken át mindennap keserves hisztéria és fogócska kísérte az egész műveletet, igencsak meglepődtem, mikor egyik este Mimi szó nélkül mosolyogva követett a fürdőszobába, vigyázba állt, úgy tátotta a száját, és hagyta hogy sikáljam az apró kis gyöngyfogakat. Magától bemászott az ágyba, hanyatt fekve felemelte a lábait, hogy kicserélhessem a pelenkát. És mosolygott.

Gyanakodva mentem le a konyhába, hogy tejet melegítsek, és közben megjegyeztem E papának, hogy Mimi egy kész tündér, nem tudom, mi lelte. "Csak ne legyél olyan optimista, még nincs vége az estének!" mondta.

Később a századik "Kerekecske"-újrajátszás után (mindkét talpára is egy-egy kerekecske, meg a nyuszi "kezére" és talpára is...) megpuszilgattam, szép álmokat kívántam, és becsuktam az ajtót. A sajátomat azonban nyitva hagytam, hogy halljam, mikor kezdődik a cirkusz. Percek teltek el csöndben.

Egyszer csak, legnagyobb megdöbbenésemre, egyre hangosodó kiabálást hallottam a szobából:

"pi..pi...HURRÁÁÁÁÁ!"

Ennyit az optimizmusról.

 

A Duna másik oldalán

B.J. újabb képe még a havas időkből. A Pilisben azóta minden elolvadt, föl is másztak az Ördögsziklához. Készül a kép arról is. Egyelőre itt a fővárosból egy részlet, aki ismeri, szóljon!

Kinagyítva jobb.