Nehéz szívvel

Pilinszky János
EGY TITOK MARGÓJÁRA

Takard le jól, mit elkövettél,
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő. Tetted
kendő alatt, nélküled is megél,
majd túlnő rajtad, meghalad,
alig először, később azután
gyereksírásként, mint a végitélet,
mikor a bárány elkiáltja magát.

Azt hittem, buszmegálló

Minden nap elolvasom a Délmagyar, az Index, a HVG, a nol, a Metropol híreit, meg ami még eszembe jut. 

http://www.delmagyar.hu/szorakozas/buszmegallonak_hitte_a_bevasarlokocsik_tarolojanal_varta_a_jaratot_egy_idos_neni/2479490/

Tudok ilyet produkálni én is. Tegnap este tévét néztem. Elveszett emberek, lakásvásárlók, mezőgazdasági gépek árverésén résztvevők, ausztráliai állatgyógyászok és más távoli életek képei jöttek elő. Amikor meguntam, ki akartam kapcsolni a tévét, de nem jutott eszembe, hogyan kell. Van négyféle távirányítónk, nem emlékeztem, melyik mire való, és melyiken melyik gomb a kikapcsoló. Ültem, felváltva hol leraktam, hol kézbe vettem a kütyüket, a fejem üres volt, mintha először látnám őket.

Kerestem az interneten öregotthonokat, ahová demenciával bajlódó időseket vesznek fel. Mindenütt többet kérnek, mint a havi nyugdíjam.

Selyömcipó, rongyos kifli

Eredetileg a tarhonyáról akartam írni. Az internetes ételleírások között rátaláltam egy szegedinek mondott tarhonyás csirke receptjére, csakhogy valami részletkérdés nem egyezett az emlékezetemben őrzött képpel, amikor dédanyám tarhonyát gyúrt-morzsolt a fateknő oldalán. Sóhajtott nagyokat. Fehér kötője madzagját hátul a derekán csokorra kötöttük, a ruhája ujját könyékig tűrtük vissza, ha lecsúszott, így vettünk részt mi gyerekek, a tarhonyacsinálás nyári műsorában.

Nem is a személyes részlet hiányzott az internetes leírásból, hanem az, hogyan készül a tarhonya mint a főzés egyik alapanyaga. Írtak a mostani háziasszonyok mindenfélét, hogy reszelik, meg sok lisztet használnak közben, hogy ne ragadjon, szóval hiteles receptet kerestem, mert nem úgy volt, ahogy írták.  Ebben Bálint Sándor három kötetes néprajza, A szögedi nemzet segített.

Megtaláltam én mindjárt a tarhonyacsinálás néprajzos leírását, de a szöveg nem engedett el. Mint a templomi olvasón a szemek, jöttek előbb a szegedi városrészek, majd a nagytáj helységnevei, leírásuk, történetük.  Majdnem mindenütt lakott valaki rokon vagy ismerős. A családneveket a török fennhatóság adózólistái, a későbbi idők bővülő névsorát  az egyházi anyakönyvek őrizték meg. A foglalkozásnevek jelentése érdekesen mutatta a szegedi nép életét, nem gondoltam, hogy ilyen sok vízhez kapcsolódó név maradt fönn. A börcsök, a kormányos, a csapó, még sok más, nem írtam ki sajnos.

Persze, nem minden névnek van jelentése, de vannak igazi szegedi nevek, például a Csamangó, a Paplógó, Csonka, Szeles, Szél, Lele... a neveket előbb ismertem meg, mint ahogy kimehettem kiskoromban az utcára. Anyuék hozták haza a dolgozatfüzeteket falusi nevekkel  a vinyettákon. Megjegyzem, szorgalmas, rokonszenves, eszes tanulóik voltak a kereskedelmi iskolában. De ez már a háború után volt. Bálint Sándor néprajzi gyűjtése jóval előbb kezdődött, vissza is kanyarodom hozzá.

   A szögedi nemzet  második kötetében céhek és ipari munkák keltek életre. Úgy látom, a földművelők szavai, fogalmai tovább éltek, mint a kihalóban lévő iparok jobbára német eredetű szavai. Neveket is sorol a tanár úr: régi szegedi családok vitték tovább az ipart és mint virilis polgárok járultak hozzá a város terjeszkedéséhez anyagi és szellemi értelemben egyaránt.

 Az iparosok között megtaláltam anyai nagymamám családnevét, nem is volt másik Szekerke (Szekörke a professzor úr fölsorolásában) a víz utáni újjáéledésben. Amikor Dorozsma tanyavilága kialakult és szőlővel fogták meg a homokot - persze, a filokszéra után -, a dorozsmai határ 18. század végi térképén Szekerke-hegyet is találtam. A későbbi szegedi ipartörténetből sem hiányzott nagymamám családneve. Jó volt az őseimről olvasni a szűrszabó céh dokumentumai között. 

A szögedi nemzet harmadik kötete 950 oldalon szól a szellemi hagyományokról, babonákról, hiedelmekről, a templomi énekekről és általában az egyházi év eseményeihez kötődő szokásokról. Kálmány Lajos népmesegyűjtése, de még a huszadik századi mesemondók lejegyzett meséi is elolvashatóak ebben a nehéz, vaskos kötetben. Kottát is olvashat, akit az érdekel, milyen dallamváltozatokban él tovább Szeged népének ajkán sok régi ballada, betyárének és búcsúi, körmeneti dallam. Hosszúra  nyúlna, ha mindezt részletesen ismertetném.
*

A vékonyabb második kötet konkrét fizikai munkáihoz vissza-visszatérek. Eszembe juttatnak sok régi, gyerekkori látványt a Mars tér kirakodóvásárairól, a piacozó tápai asszonyokról. Ők például jellegzetes csíkos harisnyát, legalább hét egymás fölé kötött széles szoknyát viseltek. Amikor kislány voltam, nagyon tetszett a tarka csíkos harisnyájuk, mindegyik csíkban más színnel belehímzett pöttyökkel, virágokkal. Van is ilyen kép róluk Bálint Sándor könyvében, csak nem ezekkel az újmódi nagy pöttyes díszekkel a csíkokban. 

Jó volt a piacon nézelődni más miatt is. Felejthetetlen jó illat terjengett  a pékek sátrainak környékén, úgy árulták a  puha fehér bélű selyömcipót, mint manapság a Lidlben a croissant-t, frissen sütve. Jelzem, volt croissant is a szegedi régiségben, csak rongyos kiflinek hívták. Ma már a szegedi pék kiflije francia néven a nemzetközi áruházláncban büszkélkedik.  Az akkori pékmester nyilván mesterlegény vándorlásakor hozta haza a receptet.

A piacon a pékek sátrai mellett házi száraztésztákat is árultak. Három decis, félliteres bögrével mérték ki  fehér vászonzsákból tiszta papírzacskóba. Csigatészta, metélt, sifli, eperlevél, ilyenek várták a vevőket. A kézi tarhonya fogyott akkor is, most is.

 Amikor dédanyánk tarhonyát csinált, előszedett öt-hat kiló fehér lisztet, minden kiló liszthez fölütött öt tojást és  fél tojáshéjnyi vízzel lazította a masszát. A nagylyukú rostán átnyomkodta a keményre gyúrt anyagot,  a teknő oldalán nyomta, sodorgatta, morzsolta, apró lyukú rostán eresztette át a levesbe, tejbe szánt kisebb gömböket, a nagyobbakat meghagyta  krumplis tarhonyába, a még nagyobbak pirítva szolgáltak a marhapörkölt mellé. Ha azt akarta, hogy hamar száradjon a kellő méretet elért tarhonya, tojásfehérjébe mártott ujjaival gömbölygetett rajtuk egy sort a fateknő oldalán, de semmiképpen sem adott hozzá lisztet, nehogy a készre főtt tarhonya mászkos legyen. Na, ugye. Megvan mindennek a maga oka, még a tarhonyának is.

Július végén a több kiló lisztből gyúrt tarhonyát napon szárítottuk. Dédanyánk kihúzatta a huszonnégy személyös ebédlőasztalt a teraszon, fehér damasztabroszt terített rá, arra öntötte a  tarhonyát. Az erős napon néhány napig szikkadt, majd száradt az ebédnek való. Titokban mi gyerekek is belekavartunk a száradó tésztába. Friss szaga volt a tojástól, a finom, rücskös  gömbök  halkan csörögtek a kezünk alatt.  

 Télen a tejbe tarhonyát vártam a legjobban. A szombati ebédhez főzte anyánk: cukorral kikevert tojássárgát és habbá vert fehérjét vegyített a tejben főzött tarhonyához, zsírral kikent zománcos lábasban a sütőben átsütötte, amikor kifordította,  baracklekvárral kente meg a tarhonyatorta tetejét.

Ez az új sziklakert

Az anyáknapi virágokat ültette össze az én jószívű férjem. Elment a horgásztó környékére kövekért, földet hozott zsákban, dolgozott erősen.
Körben kinőtt az orvosi zsálya. Mire virágot bontanak, sokkal magasabbak lesznek. Kék fadongók szoktak rászállni a rendkívül erős illatú lila fürtökre. Lehet látni a dongókon, hogy alapvetően békés társaság.

Tulipánterápia

Ezek a fényképek jóféle Olympus géppel készültek. A ház ura szerzett örömet, ha már nem tudok a tulipánágyáshoz evickélni, legalább a fotóin vegyem szemügyre, mit tudnak a hollandi kertészek.

Nézzük meg hátulról is:

Ezen a képen a rózsabokor is látszik:

Közeledünk!

Nem vitás, melyik a legszebb:

Itt van az egyetlen rózsaszín példány teljes pompájában:

Testvérek sárgában:

Újra együtt:

Térdszalagrendet küldök Esztergomba

Bár nem vagyok egy Salisbury grófnő, térdszalagom van, illetve volt ez idáig.

Történt, hogy a háromnapos nemzeti ünnep előestéjén szilánkosra zúztam a bal lábfejemet, amelynek dagadását és fájdalmasságát kénytelenek voltunk bemutatni az ügyeletes sürgősségi ellátó helyen. Az ottani, több órás várakozás után készült röntgenképek mutatták meg, mi történt avatag csontjaimmal. Feldagadt a talpam is, fájt, hiába próbáltam a kezelőcipőnek nevezett otromba tárgyat a törött lábfejemre erőltetni.

Telt-múlt az idő, tíz nap alatt  kétszer voltunk kontrollon, ellenőrizendő, javul-e a lábam. A röntgen szerint nem javult, viszont lelappadt a talpam. A pavilonok között tolószékben tologatott szegény férjem, kimelegedve a sürgősségi épület folyosójáról elorzott szék szállításában és lázasan a száz beteg között megszerzett influenzája miatt.

A harmadik kontroll (10-től 2-ig várva a bebocsáttatásra) gyászos eredménnyel zárult: a doktor úr aláíratta velem, hogy nem viselem a kezelőcipőt, és a kilátásba helyezett műtétre sem tartok igényt. Mert nem. (Gondoltam, megyek másik orvoshoz Pestre. Mellesleg voltam ott  is. A cipőt fölöslegesnek találta, a térd alatti vérömlenyre jegelést javasolt. Műtétet csak akkor, ha 20 éves lennék. Megnyugtatott, hogy bármit mutat is a röntgen, idővel helyre jön a lábam.)

 Húsvét után mégis használatba vettem a gyógycipőt,  már nem fájdította a talpamat. Viszont a  cipőben kifordított lábfejjel lépegettem, hiszen doktor Sz.I. erősen a lelkemre kötötte: csak a sarkamra lépjek, ezt meg másképpen nem tudtam teljesíteni az eredendően iksz formájú térdem miatt. Hogy miféle statikai meggondolásból működött ilyen módon a lábam, azt nem értem magam sem, viszont az újabb két hét (és gyakoribb mozgás?) múlva a térdem megdagadt, forró és vörös lett, miközben az eséskor keletkezett vérömleny szépen felszívódni látszott.

Vajon összeforrt-e a törés? Sose fogom megtudni. Elmentünk a körzeti orvoshoz is, kikértük a véleményét. Szerinte a rendellenes tartás miatt gyulladtak be a hajszálerek a térdízülettel együtt. Óvatosan tudok állni, lépegetek mint egy exkavátor, naponta fél órát. Ha a térdem nem fájna, nem keményedett és vastagodott volna meg a térdszalagom, akár kirándulni is mehetnék. Esetleg az esztergomi traumatológiának ajándékozzam mint egyszeri és visszavonhatatlan kitüntetést?

Külön elismerésben részesülhet a termetes éjszakai röntgenorvos. Sajátos vidéki  humoránál volt, amikor utánam hozta a méretre állítható lyukacsos botomat és ezt a szózatot intézte hozzám:

- Mamika, a géppuskáját nálam felejtette!

Bob Dylan népzenei gyűjtéséről

MINIESSZÉ HANGFELVÉTELEKKEL

Boka Roy vendégblogger írása

Az 1967. év nagy folk-gyűjtéséből, amelynek során több mint 100 felvétel készült, maga Bob Dylan jelentetett meg egyéni szerkesztésű albumot 1975-ben Basement tapes címmel (alagsori szalagok - a pincekocsmát, az ott készült felvételeket jelentik). A felvételeknél azt az elvet követte, hogy a zenekarok és előadók a saját számaikat adják elő. Az idegen számok kizárásán kívül más érvényes követelmény nem volt. A felvételekbe Dylan személyesen is besegített, sőt a Clothesline Saga (A ruhaszárító kötél balladája) című számot ő énekli az eredeti alapján, mert a felvételével - állítólag - elégedetlen volt. Valószínűbb azonban, hogy nagyon megtetszett neki, és azt akarta, hogy ez legyen a lemez vezető száma. Némely felvételen hallható, hogy Dylan kezdi el a nótát, aztán zendít rá az énekesnő (Every Day), a másikon az eredeti előadóval együtt énekel (Lo and Behold), a Mebaby-t (Babám) is részben ő adja elő. A lemezen közreadott felvételek meglehetősen kötetlenek, az utóbb említett számot például kétszer kezdik el, amit később sem töröltek. Mindez egyáltalán nem zavaró, mert Dylan iszonyúan jól ráérzett a dalok stílusára, hangulatára, és az egész attrakció a "just now going" ("éppen most adják elő") eleven benyomását és hangulatát kelti fel bennünk.

A Basement tapes lemezborítója

Bob Dylan nem riad vissza a gyengébben sikerült felvételek közreadásától sem, ha beleillik koncepciójába. Szándékát egy interjúban úgy fogalmazta meg, hogy olyan zenét szeretne megszólaltatni, amilyet Amerika addig még nem hallott. Vannak a lemezen egészen kiváló előadások, jobbára blues hangvételűek. Tehetséges amatőr zenészek és énekes szólaltatják meg például az Expressmant vagy a Mingle wood című nótákat. Az összes felvétel különleges értéket képvisel, egy kultúra megjelenései és korabeli szociográfikus tükörkép arról, hogyan töltötték az együttlétre, pihenésre, szórakozásra szánt idejüket az amerikai vidék - elsősorban a kisvárosok - lakói a múlt század közepén és az utána következő egy-két évtizedben.

14 felvételt hallgathatunk meg a lemezről, legtöbbjüket kissé rövidítve. Ne csodálkozzunk rajta, hogy a hatvanas-hetvenes évek amerikai folksongjaiban elektromos gitárok, szintetizátor, hangosított fúvósok stb. hangját halljuk. Az amerikai folkmusic nem archaizál, a legfontosabb jellemzője nem a régiesség, hanem a személyesség: az eredeti mű, a saját hangszerelés és az egyéni előadásmód. Természetesen a szerzők és az előadók nem vonhatták ki magukat más zenék, dalok hatása alól, így aztán azon sem kell meglepődnünk, hogy néhány előadás ismerősnek tűnik. Lehetséges azonban, hogy - horribile dictu! - éppen a Dylan menedzselte felvételek hatottak másokra, s az eredetit mi nem ismertük eddig.

A jogi vonatkozásokról annyit, hogy ezek a zenei fájlok nem a lemezről, hanem az internetről származnak. Méghozzá Bob Dylan (egyik?) hivatalos weblapjáról, ahonnan akkor - mintegy 10-12 éve - még szabadon letölthetőek voltak. Ma már ez a lehetőség megszűnt, ám az akkor érvényes szabályok szerint a felvételek közreadása jogtiszta.

Sajnos, a blogger.com oldalán nem lehet zenét közreadni, csak a youtube-ról, a mi gyűjtésünk viszont nem onnan származik. Ezért adok egy linket a saját weboldalamhoz, ott szépen végig lehet hallgatni  a fent említett nótákat:

 http://www.hippocampele.com/alkalmi_koll/bobdylan.html