A Bródy Sándor utcai lakásban mindig nagy volt a forgalom

Sárika néni ruhákat varrt a lányainak, meg persze a szomszédasszonyoknak, és nagyon sok jó ismerősük is ide járt kiskosztümöt, rövid kabátot, szoknyákat, nyári ruhákat varratni.  A hölgyek az óriási, faragott keretes tükör előtt forgolódtak. Sárika néni finoman irányította a megrendelőt aszerint, mi állt jól neki az éppen divatos fazonok közül. Például az egybeszabott princesszruhát az ötvenes évek végén nagyon kedvelték a nők, de sajnos, a széles magyaros csípő, a kissé hízásra hajlamos háziasszonyok gyomorfertályán kidudorodó hajlatok, egyéb dudorokról nem is beszélve, igénybe vették Sárika néni szabászi leleményességét és jó ízlését.

Mivel nem volt varrógépem, egyszer megkértem, hadd szegjek be nála valami anyagot géppel, hiszen úgy sokkal gyorsabban végzek. Azt látni kellett volna, mennyire örült a néni, hogy kedves munkaeszközét más is tudja használni. Nézte, hogyan fűzöm be a fölső szálat,  hogyan illesztem az orsóba az alsót, hogyan kattintom a helyére, hogyan indítom a kereket, hogy egy öltéssel felhúzza a szálat a helyére, és látta, hogy sikeres volt a művelet.  Már kattogott is a lábhajtós Singer gép, pont olyan, mint otthon, ahonnan Pestre költöztünk. Nem is volt más valaki  ilyen gondoskodó anyai szeretettel irántam, mint Sárika néni. Sokszor segített. Fiatal asszony koromban nem nagyon tudtam főzni. Csak egy telefonhívás kellett, és mindjárt elmagyarázott olyan rendkívüli dolgokat, mint például hogyan csináljam a paradicsomos káposztát, vagy a húsdaráló összeállításakor milyen irányba fordítsam a négyfelé mutató kést. Közben dolgozott szorgalmasan, endlizett vagy kihúzkodta a fércet, ezek nem géppel végezhető munkák. A varrás mintha nem is iparosság, hanem hivatás lett volna a számára.

Mesélte, hogy hajdanán, még a háború előtt nagyon jó szalonokban dolgozott. A Magyar Divattörténet ha nem is név szerint róla, de megemlékezik azokról az időkről, amikor a néni szabásztanuló volt, és amikor a harmincas évek elején felszabadult (így nevezték akkoriban a segédből önálló iparossá lett szakembert, majd később mestervizsgát is tehettek, és sokfelé specializálódhattak még a szabász szakmában is), jó nevű műhelyben kapott állást. Mint  képesítése szerint "francia női szabó" úri népekkel találkozott.

Egy bekezdés a Divattörténetből pontosan mutatja, hol és hogyan dolgozott Sárika néni fiatal korában, amikor "Párizs szerepe több szempontból is hangsúlyos volt. A francia főváros híres divatszalonjai (pl. a Lanvin, a Worth és természetesen a Chanel) a húszas évektől kezdték el kollekcióiknak az ún. mannequinnek (manöken) általi bemutatását művészi környezetben, nem egyszer ötletesen csoportosítva,  zenekísérettel. Ez a divatrevü, vagy ahogy mi ismerjük: a divatbemutató. Párizs mellett meghatározó divatcentrummá vált még London, Róma és New York is. Hazánkban a ’20-as években a Nőiszabók Országos Szövetsége rendezett ehhez hasonló divatrevüket, nem titkolt céllal a trianoni után megfeneklett magyar divatipar fellendítése, a magyar szabók megsegítése érdekében.

Holzer Simon divatháza[2], a Rotschild[3] és a Förstner nővérek szalonja a legtrendibb helyeknek számítottak. Egyedi tervezésű kalapokat Neumannál, Mergl Jankánál és Fürst Irénnél volt érdemes vásárolni, az Edelstein, valamint a Klein és a Lafayette cipőszalonban pedig felsőkategóriás lábbeliket lehetett beszerezni. A felsorolt divat-, kalap- és cipőszalonok a felsőközéposztálybeliek és az arisztokrácia tagjainak voltak elérhetőek. Bár utóbbiak, ha tehették, inkább a párizsi és bécsi szalonokban rendelték meg egyéni méretre és kívánságra készült toalettjeiket. Konfekciós, de pénztárcabarátabb darabokat az áruházakban - mint a Párisi vagy a Corvin - lehetett zsákmányolni vagy a korábbiaknál jóval egyszerűbb szabású zsákruhákat a háziasszonyok maguk is meg tudták varrni." 

Sárika nénim a fentebb említett Förstner nővéreknél tanult. A József körúton volt az üzlet, néhány évig a szakvizsga után náluk dolgozott, aztán bekerült egy még jelesebb üzletbe, a belvárosi Vadász utcába Goldman Berta szalonjába. 1944-ben bezárták a varrodát, a tulajdonossal együtt nagyon sok vendégét is deportálták, és  hiába várták őket, a legtöbben nem jöttek vissza.

A háború után kisiparossá lett Sárika néni közeli ismerőseinek varrt, a divattörténet nagy fejezetei lezárultak. Egyedül Rotschild Klára  Váci utcai szalonja maradt fenn, vele dolgoztattak az új uraságok, a vezető káderek előkelő feleségei. A kelmét a szomszédos Luxus áruházban szerezték be, nem messze volt a "dolláros bolt", divatos táskák, nyugati illatszerek, jó cipők beszerzőhelye.

Elszívtunk egy Camel cigarettát

 

Már középiskolás voltam, amikor Pesten járva otthagytam a csoportot, és elszaladtam a Majakovszkij utcába, hogy felidézzem a parádóhutai boldog nyarat. Csak a legnagyobb lány volt otthon, néhány év alatt Madonna arcú, szőke szépség lett belőle. Csodálkozva nyitott ajtót, és nem hívott be a saját lakrészükbe. Talán még nem takarítottak, vagy rendetlenség volt az amúgy eléggé kopár lakásban. Jól emlékeztem, ha az előszobából a hallba lépünk, ott áll szemben a nagylány görbe vaságya hepehupás matraccal, balra egy barna komód. Amikor vendégségben laktam náluk, egy fiókját kiürítették az én holmijaim számára.

 Most a nagymama szobájában telepedtünk le. Itt gondozott stílbútorok voltak, meglepett, hogy egyáltalán beléphetünk a nagymama szobájába, minthogy igen erősen őrizte a cuccait a "vandáloktól". Aludni sem hívta be egyik gyereket sem, akármilyen zsúfoltan voltak is a kétszobás lakás többi helyiségében. Lekuporodtunk a smizett mellé, kis kerek asztalkáról,  a  horgolt terítőről az unokatesóm felemelte a cigis dobozt,  és félénken kérdezte, hogy szeretem-e a Camelt. Addig még nem próbáltam, hát bólintottam rá, hogy biztos jó, de olyan erősen megköhögtetett, hogy alig tudtam eldarálni neki az otthoni híreket, és már mentem is. Úgy éreztem, nem volt jó ötlet váratlanul beállítani hozzájuk.

Jó lett volna egy másik  ismerőst meglátogatni a Bródy Sándor utcában, de ezúttal nem jutott rá idő.

A helyzet

Éppen megérkeztem egy őrült nagy lakásba, amely dugig volt holmikkal és emberekkel.  Egy ismeretlen nő, aki valahogy mégis ismerősnek látszott, azt akarta tőlem, hogy egymás melletti ágyban aludjunk. Ehhez föl kellett forgatni az egész szobát, áthuzigálni a törött vaságyat, rátenni a vastag lószőr martacot, a koszosat, a nagyon régi foltosat, még a dédanyám halt meg rajta, onnan erednek a foltok. Soha semmi nem tüntette el a sárga-zöld-barna karikákat szélükön beszűrődésekkel, mintha a matrac bélése sarjadt volna ki a foltok mentén.

 A nő, a félig ismerős, félig ismeretlen erőszakos volt. Azonnal feküdj ide mellém! Fáj a lábam, be kell kötnöd!

 Rettenetes, gennyes, véres seb  tátongott az alsó lábszárán. Valahonnan hintőporos doboz került a kezem ügyébe, beszórtam a sebet, a nő üvöltött.  -Nem vagyok ápolónő, nem értek ehhez - gondoltam,- és mindjárt arra, hogy menekülnöm kell innen. De hogyan. Nem jutott eszembe a férjem telefonszáma, a saját mobilom eltűnt. A ruháimat  se láttam, hol vannak ebben a káoszban.

Mindenütt órák hevertek. Melyik kié, nem tudtam, de semmire sem megyek velük, ha elfelejtettem a telefonszámot. Az otthoniaknak fogalmuk sincs, hol lehetek, és nem tudok üzenni, nem tudok velük kapcsolatot teremteni.

A sebes lábú nő unokája ugrálni kezdett a matracon. Állítsd le, mondta a nő, ülj le mellém. Odaadom az órámat is, telefonálj rajta a tieidnek. Forgattam az órát a kezemben, hol lehet rajta az alkalmazás, amitől telefon  lesz belőle. Nem találtam. Tehetetlen voltam. 

Megint Anyu

Betegen feküdt, aludt. Örültem, hogy pihen. Hamar fölébredt, sírt, nyűszített, fájt a lába, és rögtön utána szólt, hogy hánynia kell. Megyek, hozom a lavórt, siettemben megbotlottam. Épp szembe jött a másik szobából egyik unokahúgom, aki értetlenül állt a kupac túloldalán. Ráripakodtam, hogy hozd gyorsan az alumínium mosdótálat, én nem tudok olyan hirtelen átgázolni ezeken a ruhákon, és akkor fölébredtem. Nem tudom, mi történt ezután Anyu homályos szobájában.

Betegen feküdt Anyu

A lábát fájdította. Ápoltam valahogy. Mire leírtam volna, hogyan, az álom részletei elillantak.

Amikor visszaaludtam, a mi utcánkban rohantam, nagy lihegve, hogy elérjem a buszt, éppen csukódott az  ajtaja. Oda is értem a legalsó lépcsőhöz, de a sofőr nem nyitotta vissza az ajtót. Megláttam, hogy beszélget valakivel, nekem háttal, észre se vette, hogy ott vagyok. Az ajtó lassan, nagyon lassan csukódott, az emberek fenn a buszon, az ülésekből kiabáltak a sofőrnek, hogy van még egy felszálló. Az őszes, sovány férfi nem törődött a kiabálókkal. Az ajtó zökkenve összecsukódott, a busz mégis állt, mert pirosra váltott a lámpa. Én még reméltem, hogy enged fölszállni, kopogtam ököllel a kékre festett fémajtón, ám a sofőr indított.

 Kénytelen voltam hátralépni a kissé sáros, göröngyös földsávon, és megálltam a töredezett aszfalton az Anatómia oldalánál. Itt mindig hűvösebb van, a pinceablakokból édeskés szag árad az utcára. A boncolásra váró halottakat hűtik az Anatómia pincéjének ezen a szakaszán. A buszmegállóban egyébként  az első munkahelyem felé vivő járatra lehet felszállni. Elkéstem. Lekéstem valamiről.

Más időben élsz

Kit érdekel az áramló idő, ha sodrásában egyszer felbukkant egy eksztatikus, teljes délután.

Jorge Luis Borges

Egy macskához

A tükrök nem lehetnek csöndesebbek,
A kósza hajnal nem oson puhábban,
Az a párduc vagy te a holdsugárban,
Kit csak tisztes távolból leshetünk meg.
Valamely titkos égi rendeletnél
Fogva, szemünk hiába is keresne,
Messzebb, mint a Gangesz s a naplemente,
Te vagy a magány és te vagy a rejtély.
Becéző kezemnek szívesen enged
Hátad. Egy feledésbe ment öröklét
Óta kész vagy magad átadni önként
A kezekből sugárzó szeretetnek.
Más időben élsz. Úr vagy hét határon-
Egy országé, amely zárt, mint az álom.

Lator László fordítása

Még egy nyár Parádóhután

  

A következő tanév végén ismét elutaztunk Parádóhutára. A tavalyi szobánkat kaptuk meg. Az ágyakban szalmazsákok voltak, két szék, kicsi asztal, a tejes meg a csevicés üveg alig fért el rajta. Éjszakára a tejet az ablakpárkányra állítottuk, nehogy rácsapódjon a vizes üveg dugója.

Nagyikám nem mindig jött velünk az erdei barangolásokra, az udvar árnyékos részein keresett menedéket a tűző nap elől. Ezen a nyáron saját foglalatossága is akadt: sokszor vigyázott Cucára, a pesti csecsemőre. Néha napoztatták, aztán jobbnak látták árnyékba vinni. Az unokatestvéreim édesanyja vállalta föl a pici, koraszülött baba nyaraltatását. Remélték, hogy megerősödik a jó levegőn, a külön neki készült babakoszton. A négy gyereke mellett anyai szakértelmet szerzett nő gondoskodása  jobbat ígért, mint a pesti levegő a Majakovszkij utcában. Emlékszem Cuca sima, sárgásbarna bőrére, sima fekete hajára, mozdulatlan kis testére. Nem kapálódzott úgy, mint más vele egykorú csecsemő. Azt hiszem, egy-két hét múlva visszavitték Pestre, talán kórházba kellett mennie. ( Mi van veled, Cuca? Miért nem kérdeztem rá több évtized alatt? Miért most szorul el a szívem egy alig ismert kisbaba miatt?)

*

A falusi udvar fontos újdonságai között akkor nyáron egy sakkparti és egy mamacica között oszlott meg a figyelmem. A háziasszony nagy fia, nálam alig idősebb, viaszosvászon sakktáblát terített a kerti asztalra, kihívott egy partira. A lépéseket már ismertem, de a stratégiát nem annyira. Lépegettünk, hullottak a bábuk, végül három maradt belőlük a kockás  táblán. "Tessék, most maga nyert!" - mondta a fiú. Szégyenkeztem. Biztos úgy érezte, szórakoztatnia kell a kislányt, én meg elfogadtam a helyzetet, csak úgy. És tegeződni se akart. Megkerestem a mamacicát. Őt jobban értettem. Dorombolt a fiainak, mosdatta őket, megengedte, hogy a karomra vegyem a szürke csíkosat, bár gyanakodva nézett. Aztán is sokat játszottam velük, amíg haza nem készülődtünk.

Pedig nem volt kedvem hazautazni. Együtt akartam még lenni a gyerekekkel, állandóan kérdezősködtem: "Mit fogtok csinálni Pesten?" Apjuk vasúti tiszt volt, irodán dolgozott, de az óbudai vállalati csónakházba a családja tőle függetlenül is lejárhatott. "Majd megyünk a Rónai-partra" - mondták, és ezen jót nevettünk. Nagymamáink vezetékneve ugyanis Rónai volt, ki nem hagyták volna a családi szójátékot.  Addig esengtem, amíg meghívtak a szünet hátralevő részére.

A vállalati üdülőbe egyedül mentünk ki a Belvárosból. Négyen közrefogtak, édesanyjuk később jött utánunk. Persze, azért elirányította a társaságot: "Menjetek ki az Anker-közön a Madách-térre, ott a negyvenkilencessel a Nyugatiig, onnan a 6-ossal a HÉV-ig, és Aquincumnál szálljatok le, irány a Dunapart." "Tudjuk, tudjuk" - bosszankodtak a testvérek, nem először tették meg az utat a "Rónai" partra. Anyjuk mosolyogva csukta be utánunk a lakás ajtaját.

Végül tanévkezdésre haza kellett menni. Hetedikbe jártam ekkor, az unokatestvéreim valamivel fiatalabbak voltak. Meglepett, hogy karácsonyra nekem is küldött ajándékot az édesanyjuk. "Madách: Az ember tragédiája" antikvár példányát. Olyan ajánlást írt bele az anya, mintha én is felnőtt volnék. Bevallom, amit írt, nem értettem, csak a gesztusa volt megnyerő. Sajnálom, hogy nincs már meg az ajándék könyv, ma biztosan felfognám, hogy négy gyerekéhez miért társított olyan kedvesen.

 Nagyikám is szerette a testvére unokáit. Eleven, okos gyerekek voltak. A nagylány laboráns lett a fővárosi fényképész szövetkezetnél, az öccse gépészmérnök, a középső fiú kereskedő lett,  egyik nagykernél csinált karriert, ma talán nincs is itthon. A két fiú a 60-as években arabul tanult.  A gépészmérnök később csirkevágóhidat épített valamelyik arab országban.  A  kicsi lány, anyja hasonmása gimiben érettségizett, s hogy mi lett vele, nem tudom. Jó néhány éve láttam őket utoljára Birki néni temetésén.

Sokan voltunk ott, apám rosszul lett, nem vártuk meg a szertartás végét. Az óbudai temető zegzugos parcellái között le kellett ülnie egy árnyas padra, annyira zokogott. "Egyedül maradtam édesanyám családjából" - mondta, majd lassan lecsendesedett. Nézett valahová a síremlékeken túlra, picit megszínesedett az arca. "Birkinél jobb embert keveset ismertem". A családi sírboltban nyugvók közül mindenkiről volt néhány emlékező szava. A Birki öccséről így merengett:  "Amíg a felesége a gyerekeket nyaraltatta, ez a jómadár az összes irodista nőt megkefélte." Némi irigység rezgett a hangjában.

Nyáron, hegyoldalon

Az nagyon jó volt, hogy nem kellett iskolába járni, és hosszas kapacitálás után lemehettünk a strandra. Anyánk féltő humorral engedett utunkra: "Ha belefulladtok, haza né gyertök!" Nagyikánk szörnyűködött: "Hogy tudod a falra festeni az ördögöt?" Különben sem szerette a menye kissé harsány modorát, de ezt  soha nem vallotta volna be. Amikor nyugdíjas lett, néhány évig az unokái közül engem vitt magával nyaralni.

Megnéztem most a google-térképen, vajon létezik-e még Parádóhután a ház, amelynek két szobáját Nagyika bérelte a család részére. Ezúttal apai nagymamám saját idősebb nővérének unokáit látta vendégül, tehát én a másod-unokatestvéreimmel töltöttem egy mozgalmas és vidám nyarat a Mátrában. Sőt, kettőt, mert olyan jól éreztük magunkat, hogy a következő tanév végén is hasonló összetételben szálltuk meg az erdőszéli házat.

Mint később megtudtam, nem egyedül Nagyika fizette a nagyúri ellátást, hanem beszállt anyagiakba az unokatesóim legközelebbi nagynénje is. A rokoni szálak jól összefonódtak. Birki néni nekem magyartanárom volt az iskolában és bérmakeresztanyám a templomban. A többi gyerek közül legalább egynek a keresztanyja volt.

Nagyikámék családja kiváló természetismeretet hozott magával  Kárpátaljáról. Mint nagyon szegény, föld nélkül élő falusiak, kijártak az erdőbe gombát, bogyókat szedni, az itt szerzett tudásukat a Mátrában is kamatoztatták. Birki nénim például még gyermekkorából ismerte a rókagombát, az egész évben termő csiperkét, és itt fölfedezett  egy sárgás rózsaszínben tündöklő, gótikus tornyokra emlékeztető gombatelepet is. Hazavittük, kirántottuk. Olyan volt, mint a rántott velő.

Birki nénim nemcsak a gombaismeretben és a magyartanári teljesítményében nyújtott maximumot. Eredetileg apácának készült, valamilyen tanító rendben volt novícia, amikor az ötvenes évek elején a szerzetesrendeket feloszlatták. Úgy döntött, vizsgát tesz és világi tanár lesz, de soha nem megy férjhez. Egyedül lakott olcsó albérletben. A fizetéséből a minimumot tartotta meg, a megtakarítását minden fizetésnapon elküldte testvérének: a mostani nyaralásban  részt vevő unokatestvéreim apjának. A kibérelhető parádóhutai házra is  nénim talált rá, hogyan, azt nem tudom, mert falusi turizmus akkoriban még nem létezett.

A google térképén ma is megvan a ház, ha jól sejtem, a Széchényi utca végén a mi nyaralónk utóda áll szépen kiglancolva. Csak ez lehet az! Amikor mi ott voltunk jó ötven éve, ugyanígy egy patak folyt az udvar végében, át lehetett menni rajta egy fölfelé magasodó és egyre meredekebb rétre, föl, egészen az erdőig, ott szedtük a gombát.  A tágas réten birkák és tehenek legeltek, de nem túl közel a patakhoz. Úgy tűnt, ez volt a porta természetes határa Parád felé.  

Kinn az utcán Recsk irányába indulhattunk volna. Meredeken fölfelé vezetett az út, ha jól emlékszem, alacsony tölgyes-égeres hegyoldalon. Jó félóra járásra az út mellett természetes gödörben gyűlt össze a csevice semmihez sem hasonlíthatóan jóízű vize. Üvegekbe mertük a magunkkal hozott bögréből. Vigyáztunk, nehogy felkavarjuk a homokos gödör alját. Az ivóvizet ledugaszoltuk. Enyhe szénsavassága miatt már estére kidurrant a dugó az üvegből, nevetve álltuk körül a városi gyerekeknek szokatlan jelenséget.

Távolabb vasas forrás vize folyt egy befoglalt csőből, ide a gyerekek anyja is velünk jött. Azt mondta, vérszegénység ellen a forrásból kéri a friss vizet. Sápadt volt, az biztos,  de nyugodt és mosolygós. Ő volt az, aki megsimogatta a gyerekei karját akkor is, ha nem volt születésnapjuk.

Kottázható oldalak

Az ötvenes évek elején, 52-53-tól kezdve harmonikusabban éltünk. Dédanyánk halála előtt békét kötött velünk. Igaz, mindannyian iskolába jártunk, napközibe irattak bennünket, csak vacsorakor, meg persze vasárnap ültük körül a nagy ebédlőasztalt. Nem kellett elviselnie bennünket egész nap. 

Különösen nyáron  békés estéink voltak. Mialatt a konyhában mosogattunk, rendezkedtünk, összeállt a családi vegyeskar. Apánk énekelte az altot. Igaz, tenor hangja volt, de valahogy így szeretett részt venni  a közös éneklésben. Két húgom a mezzot is tudta, én meg mindig szoprán voltam, még az iskolában is. Akkoriban - az ötvenes évek elején - apánk a pedagógus vegyeskarban énekelt. Onnan hozta a dallamokat meg a szólamokat, kotta nem kellett az érzékeny fülünknek. A repertoárunkon orosz népdalok, Kodály kórusok,  a Magyar Népi Együttes tánckarának nótái szerepeltek. (Templomi énekeket a konyhában nem hoztunk elő.)

https://www.youtube.com/watch?v=APlQirtBBdM

Különösen szépen szólt a nyitott ablak mellett a Szuliko. Apánk zümmögve adta meg a kezdő hangot, de még a saját, alsó szólamának kezdőhangját is kiénekelte. Já és lejjebb:jáá. Aztán egyszerre énekeltük: "Já magílu miloj iszkál, szerdce mnye tamila toszká..." Úgy szeretném a youtube-ot azonnal megszólaltatni, de sajnos, technikailag ez nekem nem megy.  A Szulikót a fenti linken a tbiliszi nagyszínház énekkara adja elő, tessék oda kapcsolni. Legalább olyan gyönyörűen szól a harminchat szólamban lekottázott népdal, mint ahogyan mi négyen zengtük a konyhában.

  

58 és 60 között megérkeztek a mikrobarázdás lemezek a Pedagógus Szakszervezet előadótermébe. Persze, ide is eljártunk, otthon az esti  mosogatás közben előadtuk a legjobb  operakórusokat. Érdekes, hogy a népszerű operettek, a divatos slágerek nem csábítottak bennünket közös éneklésre.

Most elérzékenyülök, ha véletlenül felhangzik valamelyik youtube-on a "Lila orgonák, oly dús a lombotok" vagy "Virágoskert az én szívem". Őrület! Micsoda giccsek! Igen ám, de a régi szimpla dallammal együtt előbukkan a fali polcon a barna néprádió. Nem is lehetett rajta hallgatni csak a Kossuthtot vagy a Petőfit. Látom a kék-fehér csíkos peremű fajansztányérokat, az égett szélű serpenyőt, a régi evőeszközöket. 
Anyánk némán rakodik . Ő nem énekel. Nincs jó hangja, bár a hallása kitűnő. Inkább zongorázik. Jól "blattol". Legszívesebben Chopint játszik.