Panasz

Valami miatt a blogspot úgy gondolta, hogy letöröltem a bejegyzéseimet. Pedig nem. Csak átmentettem egy másik helyre a 2016-os bejegyzéseket, ahogyan eddig is minden évben összesítettem egy bérelt helyen a "műveimet". Talán csak szabad? Vagy nem?
Ez itt most egy próba, vajon megjelenik-e az Ezt még elmondom gyűjtőcím alatt ez a panaszos bejegyzés. Ha igen, és lehet hozzá kommentet írni, legalább egy valaki jelezze, hogy látta, olvasta. Köszönöm szépen előre is.

Siess, késő század

Nemrégen Esterházy Péter, most Kocsis Zoltán, előttük Borbély Szilárd, mindannyian meghatározó elméi az alig megkezdődött huszonegyedik századnak. Rejtély, mit látnak ők, honnan tudják, hogy eltűnni ebből a világból, az lesz a jó.

Konstancinápoly
Írta: Csokonai Vitéz Mihály
...
Emelkedj fel, lelkem! - előre képzelem,
     Mint kiált fel szóval egyet az értelem,
S azonnal a setét kárpitok ropognak:
     A szívről az avúlt kérgek lepattognak;
Tárházát az áldott emberiség nyitja,
     Édes fiainak sebeit gyógyítja;
A szeretet lelke a főldet bételi,
     S az ember az embert ismét megöleli.
Eloszlanak a szent s a panaszos hangok,
     Boldogító érccé válnak a harangok.
Azzal sok száz embertárson segítenek,
     Amin most egy cifra tornyot építenek.
Siess, késő század! jövel, óh boldog kor!
     Én ugyan lelketlen por leszek már akkor,
De jöttödre vígan zengem énekemet:
     Vajha te csak egyszer említnél engemet
Úgy e bagoly világ ám rémítne tőle,
     Nemes útálással halnék ki belőle.
________________________________________

Szekerke családi emlékek

Meleg van, mintha késő nyár lenne. A fekete gránitlapokon visszatükröződnek a falevelek, a mécses lángja halványan imbolyog a nappali fényben.

Elolvasom az otthon százszor emlegetett nevet: Dr. Szekerke Lajos. Dédnagymamám egyetlen fia, meghalt 1940-ben. Jogász volt, tanácsnok a Városháza testületében.

Feleségét, Beck Manci fényképészt évtizedek múlva mellé temették. A síremlék gránit oszlopai gyengéden körbeveszik a keresztet, fölül összehajlanak, mint Mózes kőtábláinak lekerekített formája. Nem véletlen a síremlék üzenete.

A fotográfus munkásságát Dr. Gömör Béla professzor kutatta, könyvet jelentetett meg róla. A szegedi Reök-palotában, valamint a budai Kiscelli múzeumban kiállítást rendezett a műveiből.

Valószínű, hogy az itt következő életrajzot is ő írta:

„1891. december 25-én született a Felvidéken, Vágvecsén. (A kis falu szlovák neve: Veca)

A szegedi felsőbb leányiskolát 1907-ben fejezte be kitűnő eredménnyel. A Szeged és vidéke lap végzősökről szóló híradásában őt, mint "keresetlen egyszerűséggel és ezért igen finoman szavaló" leányként említik meg.

A külföldi - minden bizonnyal bécsi - fotográfiai tanulmányokat követően 1915-ben nyitotta meg műtermét Szegeden, a Kölcsey utcában található Patzauer házban. Kapcsolatot tartott fenn szegedi, haladó értelmiségi körökkel. Juhász Gyula révén ismerte meg Gergely Sándor szobrászművészt, kinek felesége jó barátnője lett. Gergely műtermében találkozott Moholy-Nagy Lászlóval, akinek fotóreprodukciókat készített szívességből.1921-ben kötött házasságot dr. Szekerke Lajos jogásszal. A harmincas évek elején a Reök palota második emeletére költöztek, ahol finoman berendezett, szecessziós stílusú műtermet alakított ki az ebédlőben. A város szellemi elitjével állandó kapcsolatot tartottak fenn, akik szívesen álltak a művészi érzékenységgel dolgozó fotográfusnő kamerája elé. Előnyben részesítette a nemes eljárásokat, a modell arcát a kép széleinek elmosásával emelte ki.1950-ben lánya után Budapestre költözött és ott élt haláláig. A fényképezéssel felhagyott. 1989. január 9-én hunyt el, élete 98. évében.”

(Fotográfusok életrajza: Beck Manci.)

http://www.startlap.hu/web/?q=Fotogr%E1fusok%20%E9letrajza%3A%20Beck%20Manci&start=10

Milyen furcsa, 1, 9, 8 ezek a számok az ő életének számai. ( Az enyémek hasonló kiegyensúlyozottsággal ismétlődnek: 0, 1, 9 . Tanulmányozni kellene a kabbalisztikát.)

Manci néni valamiért haragudott rám. Halála előtt megbocsátott. Azt mondta, tévedés volt. Nem akart úgy elmenni, haraggal a szívében, vagy hogy rá haraggal gondoljon bárki is az itt maradottak közül. Zsidónak született, ezt is csak éppen megemlítette dédanyánk, az ő anyósa, nekünk Ómika.

 Ómika fia, Szekerke Lajos, a tiszteletbeli főügyész katolikus volt. Ha össze akartak házasodni, Manci néninek katolizálnia kellett. Volt ilyen törvény akkoriban, a 20. század 20-as éveiben. Ehhez hittant tanult, az oktatását Ómika unokaöccse, a szintén katolizált Majtényi Béla jezsuita pap vállalta. Majtényi Béla sok kitérni szándékozó zsidót vezetett a kereszténység útjára. Tőle tudom, csak olyan tanítványai voltak, akik nagyon komolyan vállalták, ha elhagyják őseik hitét, oda nincs visszaút. Megvilágította számukra a kereszténység, a szentháromság filozófiai alapjait, és a zsidó-keresztény kultúra közös vonásait. Végül olyan emberek jöttek ki a keze alól, akik megtartották a zsidó életviteli szokások egy részét, és furcsa módon, többnyire kitért barátaik voltak. Manci néni napi áldozó volt a Mártírok útjai Ferences templomban.

Az elhíresült zsidótörvények, különösen  az 1939-es, erősen érintette a családot. Szekerke Lajos mint a törvénykezés helyi rendeleteit meghozó testület tagja, egy ilyen értekezlet után halt meg agyvérzésben. Lehet, hogy jogász társainak véleménye megoszlott a zsidók asszimilációját illetően, ő is érintve érezte magát, esetleg személyében érte támadás zsidó felesége miatt, nem tudjuk. Erről a városházi értekezletről hazament ebédelni, az előszobában összeesett és meghalt.

Az egyház egyébként az utolsókig ellenezte a zsidótörvények meghozatalát és rendelkezéseinek lebontását, áttért híveit körömszakadtáig védte, erről egy nagyon érdekes és részletes tanulmányt olvastam,  tárgyilagos, tényekre szorítkozik, érdemes belenézni.

http://mek.oszk.hu/02000/02082/html/farkas.htm

*

De nagyon előreszaladtam a történetben. Manci néni hitoktatóját, Majtényi Béla bácsit is szeretném bemutatni, mert nem mindennapi egyéniség volt. Anyukám másod unokatestvére nagy darab, jó humorú, hangos, okos, vitára kész, nézeteiből egy jottányit sem engedő, egyáltalán nem simulékony alkat volt. Életvitelében annyira egyszerű, hogy szinte szegényesnek mondható. Persze, nem csoda, az ötvenes években nem valami jól fizették a papokat, lakni is valami szűk odúban lakott, biciklivel járt mindenhová, de reverendában, amit biztosítótűvel tűzött fel kétoldalt, hogy tekerni tudjon.

 Dédanyánk sokszor hívta ebédre. Béla bácsi egyetlen tekintélyt ismert el maga fölött: a Mindenhatót. A papokat, a pápát különösen utálta, a klérust piroshasúaknak nevezte, ugye a  cingulusról, ami az egyházi hierarchiában rangot jelentett. Hitoktatói tevékenységét magas színvonalon űzte, tanítványait megválogatta. Csak művelt és fogékony emberekkel foglalkozott. Volt benne valami rejtett felsőbbrendűség, amit ki lehetne elemezni, de itt nagy kitérő lenne.

A maga korában Szeged közismert és mélyen tisztelt alakja volt. Nagyon érdekelte a könyvtár, a könyvtári rendszerek, például a háború után ő „rakta össze” a Somogyi Könyvtár ezer felé menekített anyagát.

Korabeli újságcikkben olvasom:  "Elárvult a szegedi Városi Múzeum. A Tisza-parton járó legalább is ezt hihetné, amikor a kőtörmelékkel eltorlaszolt kapura néz. A kultúrának ez az öreg hajléka testével védett ki 8 gránátot a mögötte ülő lakóházak előtt. Ablakai kitöredezve, bedeszkázva. A főbejáratot még eltorlaszolja az egyik kilőtt oszlop törmeléke; az alsó kiskapun juthatunk az intézet belsejébe.

Mindjárt a folyosó elején, az első szobákban életre bukkanunk.

A tornyokba felrakott könyvhalmazokat emberek válogatják. Az intézet új vezetője,

Majtényi Béla, Pártos Endre könyvtárnok odaadó segítségével igyekszik rendbe hozni

Szeged kultúrpalotáját. Társaságukban végig járjuk a termeket. Sok az üres, feldúlt,

megrongált helyiség….”

http://www.sk-szeged.hu/statikus_html/digitalis/s100/157.pdf

 Szeged, 1944.

 Az idézet Örvös Lajos jó tollú hírlapíró cikkéből való. Elmondja még, hogy

 Dr. Majtényi Béla jezsuita pap, a könyvek és könyvtárak (persze hivatása után) elkötelezett híve a háború után a Somogyi Könyvtár teljes anyagát, mintegy 40 ezer kötetet Kotormány Andrással, Móra Ferenc egykori „adjutánsával” visszamenekítette a tanyai iskolákból a várostól kapott teherautóval (úttalan utakon, még működő gránátokkal teli szórt) tanyavilágból a Tisza partjára, a romos, de a hátsó traktusban épen maradt Kulturpalotába.

Béla bácsi annyira nem bírta az ötvenes évek egyházát és a rendszer szellemnyomorító hatalmát, hogy hosszas kérvényezés után Bécsbe emigrált, és a bécsi Stephansdom

könyvtárában dolgozott. A könyvtárt a hozzá tartozó egyházi könyvgyűjteménnyel egybe rendezte a saját könyvtári elképzelése szerint. (Nem az ETO, úgy tudom.)

*

A bejegyzést régebben közreadtam, most a halottak napi emlékezés hívta elő a történetet. Ha valaki Szegeden a Belvárosi Temető egyetemi parcellája körül jár, nem messzire Juhász Gyula sírjától megtalálja a Szekerke sírt.  

Nyugodjanak békében!

Csúcs-hegyi percek

A történet hét éves. Most lett igazán vége.

1. Cinkenéző macska:

2. Előkerült egy dongó:

3.Engedjetek ki!

4. Most háborog:

5. De úgy szeretnék kimenni!

6. Felcsillan a remény:

7. Sziasztok!

Kiscsikó-sirató

Fehér volt az anyád, te meg fekete,

anyádat elásták, de te nem tudtad,

lefeküdtem melléd, simogattalak,

sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó,

puha volt a füled, mint a kisnyulé,

nyakadon a csengő piros szalagon,

de te nem csengettél, bársony-kiscsikó,

szívedet hallgattam, alig dobogott,

tartottam orrodhoz gyenge tollpihét,

tollpihén a lelked alig remegett,

sirattalak téged, bársony-kiscsikó,

nem kellett már neked a dudlis üveg,

inkább földhöz verted halántékodat,

tejfoggal haraptad piros nyelvedet,

siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,

bőrödet lehúzták, szárítják napon,

sírodat megásták a meggyfák alá,

gyönge a te csontod, mint a babáké,

a hajnali harmat széjjel őröli,

bőrödből csinálnak fekete sipkát,

drága bőrtarisznyát borosüvegnek,

siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó,

a gyenge lucernát nyulak csipkedik,

ott ficánkolsz te a csillagok között,

onnan megrugdosod az én szivemet,

minden reményünket befödi a hó,

siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó.

Nagy László verse

Pályaképek ismerkedéshez

Tartalmas interjút olvastam a Magyar Hírlap egyik 1991-es számában Röhrig Gézával. A zenéről, a verseiről beszélgetett Jávorszky Béla Szilárddal. A színész akkor magányos, csaknem elkeseredett embernek mutatkozott. Ezt mondja magáról:

http://www.jbsz.hu/rocktortenetikonyvek/52-kezdetek-/956-roehrig-geza-ugy-ereztem-udvari-bolondda-kezdek-valni.html

A legújabb verseskönyvéről Bársony Éva kérdezte a Népszavában. Bár megjelent a kötet több korábbi könyve folytatásaképpen, bevallja: "Azt a jelmezt, hogy költő vagyok, nem tudom viselni". Meg lehet érteni. Könyve címe: "az ember, aki a cipőjében hordta a gyökereit" Életútja akár egy film, olyan meglepő fordulatokat produkál. Itt olvasható:

http://nepszava.hu/cikk/1088852-rohrig-geza-nekem-erre-vezet-az-utam-nincs-mese

Szintén életrajzi vonatkozású közleménnyel bocsátja az olvasók elé az egri könyvtár R.G. Örökbefogadás c. versét. Szomorú adalék az író-költő-zenész-színész-rendező pályaképéhez:

http://www.brody.iif.hu/hu/node/32320

Saul

Megnéztem a filmet. Lehalkítottam a tévé hangját, hogy ne zavarjam a szomszédokat. Ezért a rabok magyar nyelvű suttogását nem nagyon értettem, a német parancsüvöltéseket annál inkább. Meg fogom nézni a filmet  mégegyszer a számítógépen, fülhallgatóval.

Az első benyomásaim közé tartozik, hogy szeretem Sault. Szép, fegyelmezett férfi, megtörtségében is szálfa tartású. Intelligens. A halálgyár korlátai között  mindig felismeri a helyzetet, ha léphet valamit a célja eléréséért. A célja nagyon emberi. A haldoklók között rátalál a kisfiára. A keményen szabályozott tábori rendet kijátszva beviszi a gyereket Mengele rendelőjébe, és egy ismerős  - szintén rab - orvosra bízza. Reménykedik, hogy fia felépül, közben zajlanak a halálgyár mindennapjai. A Sonderkommandó, amelyben Saul dolgozik, a "fürdőbe" küldött tömeg levetett ruháiban kutat, értékek, főleg aranytárgyak után. Ezeket le kell adniuk a fölötteseiknek.

Saul beszökik a rendelőbe, látja, hogy a gyerek halott. A boncteremből a holtakat csuklójuknál megragadva, a puszta földön, a hátukon fekve húzzák ki a kemencék elé. Saul beburkolja a fiát, és vállán cipeli, hogy elrejtse. Nem engedi a többi holttest közé az égetőbe. A Sonderkommandó tervezett lázadásában is csak azért vesz részt, hogy megtalálja a rabbit, egy másik részlegben dolgozó foglyot, hogy káddist mondjon a gyermek  fölött, és eltemethessék a vallás előírásai szerint.

*

 Ebben a táborban minden álságos. A vonatról lelépők óriási gyárépületeket látnak, úgy tudják, itt fognak dolgozni. Számozott fogasokra aggatják a ruháikat, kis csomagjukat, közben németül kiabálnak az őrök: asztalost, más iparosokat keresnek, hogy elhitessék a rabokkal, van jövőjük és békésen menjenek át a szomszédos terembe a zuhanyrózsák alá... Még sok kép jön ezután, felvillanó jelenetek az emberek iparszerű megsemmisítésének rafináltan kieszelt módjairól. Az emberi vágyak és érzések előbb halnak meg. A rabbi nem rabbi, nem tudja az ima szövegét, de elfogadja Saultól a munkadíjat.

*

A szökés a tavaszi zöld fák között a szabadság érzését kelti, az erdei pihenő a faházban nyugtalanító. A néző fél, hogy fölfedezik a szökevényeket. Valaki feljelentheti őket. Például a szőke kisfiú, az utolsó jelenet kulcsfigurája. A mindeddig komor és rezzenéstelen arcú Saul óvatos mosolyában tükröződik a hit, hogy felnőhetnek még emberek a halálgyár létezése után is. Az értetlenül, majd ijedten álló kisfiú megfordul és egyre gyorsabban fut. Visszafelé az ösvényen, ahonnan a rabok jöttek.

*

A filmet sokan és sokféleképpen értelmezik. Jó lenne, ha elmélyültebb gondolatokat ébresztene, a hiány nem a film hibája. Elkeserítő, micsoda goromba kommenteket engednek meg maguknak a magyar emberek a filmhez kapcsolódó fórumokon. Még szép, ha udvarias távolságtartással nyilatkoznak néhányan, amúgy sommásan, hogy jó film, megérdemelte az Oscart.

*

Bővebben az index.hu-n megjelent cikkek gyűjteményéből lehet tájékozódni.

 http://index.hu/24ora/?cimke=saul+fia

http://index.hu/kultur/cinematrix/2016/02/29/oscar-dijas_magyar_film_nyert_a_saul_fia/

A tételes értetlenség, a tárgyilagossággal leplezett rosszindulat bőven kapott teret a film után. A jóindulatnak álcázott megbocsátás szintén.