A polgári nevelésről

Ottlik Géza naplójegyzetében megemlíti a gyermekkori tapasztalatot, amelyet később beépített az "Iskola a határon"  történetébe.

Csak egy villanásnyi emlékre hivatkozik a Próza címmel megjelent naplófüzérében. Ráérezhet az olvasó, honnan bontakozott ki a az író és kortársai mentalitása:

 "Tíz-tizenegy éves korunkban már nem tudtunk sírni, elvesztettük ezt a képességet. Eszembe jutott a szalmazsákom. Eszembe jutott a sapkám mafla formája. A földszinti folyosó szaga. A szombathelyi országút, a két gyakorlótér, a téli vasárnap délelőttök. Ott tanultam meg a lázadást, a zsarnokság gyűlöletét, az élet ocsmányságát és csodálatosságát, az emberek meg a magam természetének vad gonoszságát és szelíd jóságát.

Az elnyomás ellenállásra nevelt, a parancsszó különvéleményre, magányra. Észre kellett vennünk, hogy a képzelet szabad, hogy csak a gondolataink és az érzéseink függetlenek; így érlelődött bennünk az egyéniség, végső menedékünk.

Sok minden eszembe jutott, s azt gondoltam, amikor feljegyeztem kék naptáromba ezt a pár szót, azt gondoltam, hogy semmi áron nem adnám oda gyerekkoromat egy boldog gyerekkorért; hogy nem szeretném, ha csupa-csupa boldog gyerek nőne fel ezentúl, olyanok, akik meg sem érthetnék az én gyerekkoromnak, vagy egyáltalán, emberi életünknek a szomorúságtól gyakran elválaszthatatlan szépségét."

És, hogy Mi Van Ma A Dolgok Mögött, erre többen felfigyeltek.

Például:

https://www.typotex.hu/book/10500/goncalo_m__tavares_tanckonyv

A bemutató oldalán lehet néhány szemelvényt olvasni a könyvből. Érdemes. Mert kiderül, mi van a dolgok mögött.

Ugyanezt a felfedezést találom Dragomán György: Rendszerújra c. novelláskötetében. A robotika emberközpontú, mégis emberidegen működéséről víziószerű lények vízióként vibráló történetei játszódnak le egy független időben.

Mostanában a Qubit c. ismeretterjesztő újság egyik rovatában rendszeresen jelennek meg Dragomán robothőseinek történetei.

Véletlen találkozásom Ady: Jó Csönd-herceg előtt c. versével, mintha pontosan ebbe a világba vezetett volna. Irodalmárok elemzései  a talányos versről csak kapirgálják a lényeget. A Google segített megkeresni, kik milyen fórumon foglalkoztak Ady Endre múlt század eleji látomásával. "Mai tudásunk szerint" -  írhatták volna mentségül elemzéseik elé.

(A kép bejegyzésem előtt Picasso festménye a kék korszakából. Nem oly régen olvastam, hogy a zseniális művészt hiába erőltették iskolába, diszlexiája,  diszkalkuliája és más képességeinek hiánya lehetetlenné tették az átlagnak megfelelő nevelését.)

Gloria Victis 1956

"1966-ban különös antológia látott napvilágot Münchenben. A gyűjtemény kemény kötésben, élénkpiros fedőlappal és több illusztrációval, köztük Kokoschka-rajzokkal jelent meg, 422 oldalon és a magyar mellett 26 nyelven. Kiadóként egy müncheni magyar újság, a Nemzetőr szerepelt, a kötet szerkesztője is ennek az akkor havonta megjelenő lapnak a főszerkesztője, Tollas (Kecskési) Tibor volt. Akit a fedőlapon olvasható cím (Gloria Victis 1956) nem informált eléggé a kötet tartalmáról, az a címlapról már pontosan értesülhetett arról, milyen gyűjtemény ez, mivel az alcím így hangzott: Az 1956-os magyar szabadságharc költői visszhangja a nagyvilágban. Az ötvenhatos forradalmat főleg Amerikában írták „fight for freedom”-nak, vagyis szabadságharcnak, más európai nyelvekben ez a kifejezés nem szerepel, például a kötet francia alcíme L’Écho Poétique de la Révolution de 1956 volt, s a nyugati magyar szóhasználatban is volt némi különbség a baloldaliak által preferált „forradalom” vagy „felkelés” és a jobboldal által szívesebben használt „szabadságharc” között, de ennek a könyvnek az esetében senkit sem zavart az utóbbi. A Gloria Victis 1956, amelyben egymás mellett szerepeltek a különböző nyelveken írt versek és azok magyar fordításai, az egész magyar emigráció közös erőfeszítéséből született."

A fenti bekezdést Gömöri András, a kötet egyik szerkesztője írta a HOLMI-ban, 2066-ban megjelent cikkében, megemlékezve az ötvenhatos antológia létrejöttéről. A magyarországi forradalom eszméje jóval nagyobb hatással volt Európa, sőt Amerika értelmiségére, mint amennyinek itthon hírét engedték terjeszteni a rendszerváltozás előtt.

Most, az évforduló kapcsán MICK bejegyzéséhez kapcsolódva írom meg, melyik lehetett a jezsuiták könyvtárában az az értékes kötet, amelyről  blogtársunk szólt, és az emigráció igencsak változatos színvonalú szépirodalmi megjelenései között  az első helyre tehető.

https://www.holmi.org/2006/10/gomori-gyorgy-gloria-victis-1956-a-magyarforradalom-es-a-vilag-koltoi

Ha a kötet nem hozzáférhető, a mek.oszk. anyagában digitális másolatban biztosan szerepel.

Jó lenne ráérezni elődeink valódi hazaszeretetére, helyükre tenni az elmúlt idők torzításait meg a mai átpolitizált hangsúlyokat a történelmi eseményekre emlékezve.

(Ez a bejegyzés komment Mick mai posztjához, hiába próbálkozom, a blog.hu nem enged oda facebook-tagság nélkül.

A címlap fotót múlt vasárnap készítettem Máriahalmon az "öreg temetőben"  , én meg  a senior editor elé álltam, úgyse sokszor fogunk már kedvünkre  fotózgatni.)

KATI

(A családi arcképcsarnokból hiányzó részt évekig nem volt lelkierőm pótolni. A hagyományos augusztusi találkozón készült a fotó: Stali itt van az örökzöldek alatt.)

                                                                 *

A háború után, 1945-46-ban nehezen rázódott helyre a család élete a Szent Gellért utcában. Mozgalmas idők voltak. Dédanyánk ragaszkodott a háború előtti  életvitelhez, továbbra is cseléd lakott a spejz melletti kis szobában. Ómika nap közben fekete kötényt viselt, a zsebében tartotta a kulcsait, többek között az éléskamra kulcsát, nehogy a cseléd kilopjon onnan valamit, mondjuk, lekvárt vagy befőttet. Ha piacra küldte az alkalmazottat, leszámoltatta vele az utolsó fillérig, mit mennyiért vett, megjegyzéseket tett a minőségre,  a mennyiségre, megszámolta a tojást, szóval, nehéz volt vele.

Mi Edittel az ő szobájában játszottunk, óriási rendetlenséget csináltunk néhány perc alatt. Nyáron leküldött bennünket a terasz alá, vittük a babaedényeket, sárból-vízből tejeskávét alkottunk, öntögettük a babák bögréibe, a hasunkra, a zokninkra is jutott, baj volt az is, hogy összekoszoltuk a tiszta ruhánkat.

Ómika szerencsére nem vette észre, amikor a kertből a kerítés alsó résén egy pálca segítségével földiepret piszkáltunk ki. Mit mondjak, mennyei íze volt a nehezen megszerzett csemegének. Előfordultak botrányos jelenetek is. Például, amikor Edit babájának a feje betörött, és a cseléd ránk fogta, hogy mi törtük el. Persze, tiltakoztunk, az igazságot mondtuk, mégis elvertek bennünket  nádpálcával, mert a hazudozásért büntetés járt. Ja, és még bocsánatot is kellett kérni tőle! Égbekiáltó igazságtalanság. Hogy miért? Talán, hogy alázatot tanuljunk. Pedig most is a szemem előtt van, hogy a nő takarítás közben a babát nagy dühösen bevágta a gyerekágy fiókjába, jól belökte a fiókot, miközben kissé túlemelkedett a baba feje a fiók szélén, és a goromba mozdulattól  a babafej elrepedt. Valamit később is csinálhatott ez a nő, hamar elküldték tőlünk, még a nevére sem emlékszem.

A családon belüli feszültség azonban nem múlt el. A helyzeten az sem változtatott, hogy apánk megjött a hadifogságból (Vöröskeresztes vonatokon szökött pályaudvarról pályaudvarra Unnától Szegedig). Szegény Ómikánk még mogorvább lett,  a háború után nem éppen a nézeteinek megfelelő világban volt kénytelen élni. Anyukánk fekete kismamaruhát viselt, emlékszem, hogy a kantárja fodros volt, fehér blúza eltakarta a vállát karját, könyékig. Bejárt tanítani a kereskedelmi iskolába, ebédre mindig hazajött, majd visszament. Apánk dolgozott valahol, nem sokat láttuk. Inkább csak esténként ült a megterített asztalhoz. Hallgatott, miközben Ómika, Sárika és anyánk németül tárgyalták ki a nap eseményeit.

Negyvenhét nyarán javult a hangulat. Egy hónapig Pécsett voltam Sárikával egy lelkigyakorlatos házban. Felüdülés volt a béke és a nyugalom, meg talán a környezetváltozás is jót tett. Mikor  hazaértünk a nyaralásból, Ómika pólyás babát ringatott a teraszon. Megengedték, hogy megnézzem, de nem emlékszem a kisbaba arcára.

A következő évben, amikor a baba már állni tudott a rácsos gyerekágyban, én  valami fertőző betegséget kaptam. Piros cédulát ragasztottak az ajtóra, mindenkit eltávolítottak tőlem, egyedül voltam hat hétig az udvari szobában. Csak Anyu jött be hozzám. Edittel hiányoztunk egymásnak. Nap közben a szobaajtó egyik oldalán én, a csukott ajtó másik oldalán Edit ült a földön, és úgy beszélgettünk. Egy nap észrevettem, hogy hámlik a talpamról a bőr. Mondtam Editnek, mit látok. Azt mondta, adj egy kis bőrt, megnézem. Átdugtam egy bőrfecnit az ajtó rése alatt, aztán szorgalmasan hántoltam a talpamat, darabokban jött le az elhalt bőr. Kérdeztem, mit  csinálsz vele.  Azt mondta, jól lehet rágcsálni. Vicces volt, amikor kiderült, hogy minden elővigyázatosság ellenére megkapta a járványos betegséget. Pedig az Anyu nagyon őrködött az egészségünk fölött.  Egy lavórban az ajtó mellett Lizoformos vizet tartott, abban fertőtlenítette a kezét jövet-menet.

 Katit sokáig nem láttam. Csupa óvatosságból még hetekig nem engedtek közel hozzá. Egy pillanatra ki-kinyitották a hálószoba ajtaját, Kati kapaszkodott az ágy rácsába, az ajtónyitásra mosolygott, és azt mondta "te". Ez volt az első szava.

Úgy gondolom, a lelki  beállítódása, figyelme mások iránt: vele született.

Ovomaltin és más táplálékok

Kati nagyon rossz evő volt. Nem válogatott, csak amikor nem akart, akkor nem evett. Valamilyen hiba lehetett az emésztésével, esetleg a gyomra lehetett kicsi. Ezt abból gondolom, hogy amíg anyatejes volt, és Anyu mindig megmérte, mennyit evett, szinte csak a felét fogyasztotta a nagykönyv szerint szükséges mennyiségnek. Igyekeztek tápláló ételekkel felhízlalni, bár nagy nehézségekbe ütközött közvetlenül a háború után, meg az ötvenes évek borzasztó közellátása miatt. Akkoriban egy svájci ismerős, nagyapánk egykori tanítványa küldött a Vöröskereszt segítségével gyógyszert (nekem), Katinak tápszereket, gyakran Ovomaltint, amiről csak álmodhattunk, mi "nagyerős" tesók. Egerben, Kati egy éves születésnapján megkóstolhattuk az Ovomaltint mint  ünnepi csemegét, de a legkisebb nem szerette azt sem.

Már óvodába járt, amikor megjavult az evőkéje. Mondta az óvónénije, hogy a közösség inspirálta az étvágyát. Kati maga mesélte már felnőttkorában, hogy anno Fábiánékhoz ( a földszinti szomszédékhoz) gyakran bejárt, Laci volt a játszótársa, egyidősek voltak, és az ő kajájukból mindig kapott, amit el is fogadott. Amikor Laci kanyarós lett, hiába tiltották, csak bement hozzá, együtt kanalazgattak nagy üvegből meggybefőttet. Ha Anyu látta volna, a frász jött volna rá.

 Óvodás emlék az is, hogy nagy könyörgésre kismacska jöhetett a házhoz (nem a Színusz, az később volt). A szürke csíkos jószág a teraszon kapott valami bádog edényben tejet, de nem lefetyelte ki mindet. Egyszer csak meglátta Anyu, hogy Kati a macska táljából issza ki a tejet. Azonnal kitiltotta az állatot a házból, és hetekig megnézte Kati minden székletét, hogy nem szedett-e össze valamilyen fertőzést. Hallatlanul aggodalmaskodó anyánk volt, az már igaz. ( Később, már felnőttkorunkban derült ki, hogy ránk is ragasztott jócskán az idegbajosságból. Kati palástolta, ahogy tudta, leginkább flegmasággal, vagy Apu favicceivel.)

Szellemi táplálékokra térve, a legfontosabb és legkorábbi a kártyázás. Ómikával römiztek, többnyire rablórömit, úgy, hogy elsőre három bármilyen összepasszoló lapot raktak le, mert Kati  a számolásban olyan négy éves kora körül ennyire vitte. A figurák sem okoztak neki nehézséget, a kártya továbbra is családi szórakozás maradt. Kati hét éves volt, amikor Ómika meghalt. Jó kapcsolatukat továbbvitte az alsó tagozatos osztályfőnökére, az akkor már eléggé idős Nagyfalusi tanár nénire. Akkor is ragaszkodott hozzá, amikor már középiskolába járt.  Kati szeretettel teli, hűséges lénye  hamar megmutatkozott.

Előtte - utána

Emlékképek.
Az utca átépítés előtt, vagyis a kerítés kívülről:

Az új kerítés az utca felől:

A kerítés belülről néhány hónapja:

Az új kerítés most ilyen belülről nézve:

Állítólag még kellene valami növény az előkertbe. Lehet, csakhogy a növény él és élni akar.  Rövidesen újra befonnák  Csipkerózsika palotáját az ágak meg a bogak. Vagy nem?

Műhelyek a házban

   

Valamilyen csoda folytán 1951-ben vagy 52-ben visszakaptuk a házunkat. Nyilván rájöttek a tanácsnál, hogy pénzbe kerül a fenntartása, miközben jelentéktelen hasznot hoz a két kisiparos műhely meg a hatósági húsbolt üzemeltetése. Más oka is lehetett a nagylelkűségnek, talán éppen a biciklijavító bérlő jó kapcsolatai játszottak közre. Bandi bácsi nagyon ügyes ember volt, nemcsak a szakmájában. Jó kapcsolatokat ápolt a városi sportvezetőkkel, érmeket, jelvényeket gyártott megrendelésre, meg átjárt az akkori Jugóba határsávigazolvánnyal. Rokonai részvételével ott is művelte az iparát.  Szerszámokat tervezett, néha újra gyártott egy-egy elromlott és már nem javítható munkaeszközt, esetleg spéci szerszámot talált ki valamilyen addig nem végzett munkához.

Ezekben a korai években történt, hogy megbízást kapott a köztisztasági vállalattól, tervezzen olyan gyalogosan tologatható  kocsit, amelybe az utcaseprők hatékonyan tudják összegyűjteni és szállításra előkészíteni a piaci napi szemetet. Akkoriban még lovaskocsikkal jártak be az őstermelők a környező tanyákról, iszonyatos mennyiségű szalma, lótrágya, újságpapír, romlott zöldség, elhullott baromfi, galamb maradt a piaci nap után a jókora téren. Aszfalt helyett keramit téglával volt kirakva a kocsiút, csúszós volt a szennytől, de takarítás után fényesen ragyogott, jó volt ránézni a sárgán fénylő belső utakra.

Bandi bácsi tudta jól, mire vállalkozott. Azt hiszem, ma ergonómiai szempontnak hívják a munkavégzéshez legcélszerűbb formák megtervezését. Szemétgyűjtő kocsiját fémlemezből hajlította és szegecselte össze, az öblös tartály szélére keskeny tartókat tervezett a lapát és a cirokseprű számára. Mint a talicskát, úgy lehetett tolni a szemetest, két jókora átmérőjű biciklikeréken gurult,  emlékeztetett a régi velocipéd kerekeire. A tartály kiürítését kinyitható ajtó segítette, visszazárni - vagy csak időszakosan kitisztítani(?) -  magasnyomású vizes öblítés után lehetett. Nagyon sokáig használatban volt, amíg az utcaseprőket föl nem váltották a takarítógépek. Remélem, a városi műszaki régiségek gyűjteményében (ha van ilyen),  Bandi bácsi kerekes szemétgyűjtője is helyet kapott, hogy a homályos emlékeztünkben életre kelhessenek ezek a retro darabok.

Csak néhány éves lehettem, amikor kidugtam a fejem a terasz rácsán, de visszahúzni már nem sikerült. Bandi bácsi jött föl, hogy kiszabadítson.  Megmelegítette a kovácsolt vasrácsot a fejemtől távolabb, így tágabbra feszítette a térközt, apánk meg kihúzta a fejemet a rácsok közül. Nem tudom, mivel melegítette meg a kovácsolt vasat, hogy mozgathatóvá lágyult. Aki erre emlékezhetne, már egy sincs köztünk.

Később, a hatvanas évek elején a műhelyben nemcsak bicikliket, hanem motorkerékpárokat is javítottak. Finom rézcsövek tekervényes hajlítgatására emlékszem, meg arra az elviselhetetlen szagra, amelyet egy bizonyos karbidlámpának nevezett eszközzel hoztak létre. Azt sem tudom, világított-e vele a homályos műhelyben, amíg hegesztenie kellett a fényes rézcsöveket, vagy másra használta, de az biztos, hogy gáz keletkezett, miközben dolgoztak a karbidlámpával. Már az utca végéről érződött, mikor hoztak motort Bandi bácsinak javításra.

A szomszédos műhelyben  (de még a mi házunkban) másfajta munkát végzett Lajos bácsi a piacra igyekvő vagy onnan a villamoshoz siető megrendelők számára. Gyorsan dolgozott, szakszerűen, mellesleg igen jó, forgalmas helyen nyitotta meg a műtermét. Millió igazolványképet csinált villamosbérlethez, személyi igazolványhoz, tagsági könyvekhez, meg amihez fénykép kellett a régi időkben.

Művészi fotókkal is kisérletezett. Ezeket nem mondanám kivételes munkáknak. Ő maga szelíd, figyelmes, tisztességes ember volt. Nagyon alacsony bérleti díjat kértek tőle a szüléim. Megpróbálta viszonozni azzal, hogy a családunk tagjairól, később a gyerekekről, unokákról készített fényképekért nem fogadott el pénzt. Mostanáig a fülemben van, ahogy beszélt. Sváb származású volt, nem is tudott rendesen magyarul, főként a kiejtése hangzott idegenszerűen a dél-alföldi utcában. Azt mondta apánknak lakbérfizetés mellé, hogy "Minden évben mekcsinálom a tyerekeket." Pedig nem éltek valami fényesen, ahogy akkoriban senkinek se ment jól. Talán Bandi bácsi a járműveivel keresett annyit, hogy Jugóból narancsot, kakaóport, Vegetát, rumpuncsot hozott karácsonyi ajándékba, szintén az alacsony bérleti díj kompenzálásaképpen.

Anyukámat egyszer nagyon megsértettem azzal, hogy Pestről hazalátogatva először a lenti lakókat, műhelyeket kerestem föl, és utoljára hagytam a szűkebb családot az emeleten. De a házbeliek szinte a születésem óta velünk voltak, többet és közelebbit jelentettek számomra, mint némelyik rokon.

Virágom, virágom

Az egyszeri virágoskert L alakban fogta közre  az udvart. Mielőtt megszületett volna a virágoskert, formára nyírt buxus és kovácsoltvas rácsos kapu választotta el az udvart a gyümölcsfákkal telepített kerttől. A buxust a háború alatt vagy inkább utána megtámadta az amerikai szövőlepke, olyan pusztítást végzett, hogy az örökzöldet ki kellett szedni.  Juci néni azt kérte, hadd ültessen virágokat a bukszus sávok  helyére. Nagyon sokféle egyszerű falusi virágmagot vetett el, nyár elejére széles sorokban pompázott a petúnia, a lilán csüngő pulykatakony, a sárga büdöske, az illatos  dohányvirág, meg aminek a nevét se tudom. A téglafal aljában portuláka ragyogott ezer színben, és a következő években majdnem minden magától hajtott ki, szaporodott,  gyönyörű volt. Köztük  a lépcsőig jönni valódi örömet okozott. A derű és a jó hangulat megalapozása  a virágszőnyeg nélkül nem jött volna létre, az biztos.

Juci néni ablaka elé futórózsát ültetett, a töve köré hagymásokat, hogy kora tavasszal is szines legyen az udvar. Volt olyan év, hogy a rózsa felszaladt a két méter magas téglafalra, ez választotta el a kapubejárat melletti belső járdánkat a szomszéd gazdasági épületeitől. Mégse volt hűvös a bejáró. A déli fekvésű házfalat átmelegítette a Nap, az alsó lakás ablakai mindig fényben úsztak. Télen az áttelelésre bevitt futó filodendron mint egy bokor, úgy ölelte körbe a munka- és ebédlőasztalt meg a régi konyhai támlás padot. A betérő vendég mindig ezen ült. A pad ülőkéje felhajtható volt, benne gyűlt a szennyes ruha. Persze nem sokáig, mindig sor került a kismosásra a hátsó udvarban a közösen használt mosókonyhában.

Amíg dédanyánk élt, mosónő járt a házhoz, a dédi halála után megelégedtünk a Patyolattal. A házi mosás annak idején különben nagy előkészületekkel járt. Apánk szerezte be a hozzávaló kékítőt, a mosószódát, később a hipót. Ő vette meg a piacon a gyökérkefét. Hajnalban ő gyújtott be a rézüst alá a katlanba, hogy a víz jó forró legyen, mire Jernei néni hozzáfog a mosáshoz. Nem emlékszem, mikor és hogyan, milyen teknőben ázatták be a fehér vászon ágyhuzatokat, a törülközőket, talán előző este Juci néni.  Az áztatásra azért is kellett gondot fordítani, mert a fateknőnek meg kellett dagadnia ahhoz, hogy ne eresszen.

 Előző napon a szennyes ruhát előkészítették odafönn a lakásban.  Anyu és dédanyánk kétszer is átszámolta, hány lepedő, hány paplanhuzat, miegyéb került le a mosásba. Mintha attól féltek volna, hogy valaki ellop belőle egy-két darabot.  Ez egy nagyon régi beidegzett szokás volt a polgári háztartásokban, nálunk csupán arra szolgált, hogy ellenőrizzék, hány lyukas, szakadt, foltozásra, javításra váró holmit kell majd kiválogatni a száritás és a vasalás után. Vasalni is Jernei néni jött el. Bizalmas, jó segítője volt a családnak, dehogy feltételeztek volna róla bármi rosszat! Egyébként ő vált meg tőlünk. Évtizedes munkába járástól öregkorára ízületi gyulladásokkal küzdött,  és kénytelen volt felmondani a kuncsaftjainak.  Elbúcsúzott tőlünk is, meg a munkától is.  Sajnáltuk Jernei nénit. Mindig szeretettel és tisztelettel bántak vele az anyuék, egyébként a többi alkalmazottal is egyenrangú emberként  bántak. Tőlünk, gyerekektől szigorúan megkövetelték a rendes viselkedést másokkal szemben.

*

A mosókonyhában nemcsak mosóvíz melegedett a nagy vörösréz üstben. Ősszel a katlant kihozták az udvarra, gyenge tüzet gyújtottak benne, és a lanyha meleg rézüstbe beleszórtak egy kiló jó érett szilvát magostul. Ha levet eresztett, kiszedték a keveréket az üstből, rostára tették, és a legnagyobb fakanállal átnyomkodták, hogy átmenjen rajta a gyümölcs megfonnyadt húsa, héja, a magja meg maradjon fenn a rostán. Ezt a műveletet dédanyánk vezényelte, ahogy a lekvárfőzésre is felügyelt. Mindig szólt, mikor kell tenni a tűzre, és a hosszúnyelű lekvárfőző kanállal kitartóan kavargatta a rotyogó főzetet. Ha jó sűrű lett, szétmérték üvegekbe, hagyták kihűlni, nem dunsztolták, mint a többi lekvárt. A szilvalekvár teteje jól bebőrösödött, akkor kötözték le pergamennel. Valahogy tovább száradt és sűrűsödött a hólyagpapír alatt a feketés-vörösesre főtt csemege, télen jobb volt, mint az aszalt szilva.

*

A rézüstben szappant is főztünk. Sajnos, nem tudom, milyen adalékok kellettek a házi szappanfőzéshez. Arra emlékszem, a spejzban volt egy ütött kopott kék öntöttvas fazék, abban gyűjtöttük a szalonnabőrt, avas szalonnát, mindenfélét, ami a szappanfőzés alapanyaga volt akkoriban, amikor még a vidéki életvitelhez természetesen tartozott hozzá a mosószappan házi előállítása. Lehetett kapni a piacon is háziszappant, de dédanyánk sajnálta kidobni a hozzá valót, ezért került sor évente egyszer a szappanfőzésre. Apánk vitte föl a padlásra a  fadeszkákon  formára vagdosott szappandarabokat. Ott száradtak még heteken át, mielőtt haszálatba vették volna a különben nem túl jó illatú szappanokat.  

*

Amikor az otthoni nagymosás helyett Patyolatba vittük a mosnivalót, apánk a mosókonyhában teleltette a leánedereket meg a daturát. Csodálatos nagyvirágú fás szárú növény volt ez utóbbi, de a rózsaszín leánderek is meghálálták a gondoskodást. Télen persze nem kaptak vizet, csak a talajt permetezte meg apánk, védve őket a teljes kiszáradástól. A mosókonyha levegője mindig párás volt, tavaszra el is szaporodtak a levéltetvek. Legrondábban a vastag fehér vattaszerű réteget eregető gyapjas levéltetvek tudták összeszőni szegény fácskák ágait, megmaradt leveleit. Apánk, mielőtt kihozta volna a fényre a kis fákat, lezuhanyozta őket a mosókonyha lefolyójára állítva, és káliszappanos oldattal tetvenként kaparászta le a megtámadott részeket. Eltartott egy darabig, mire a kis fák visszanyerték az előző évi szépségüket.

Közös tűzhelyen sült az oláj palacsinta

Azt mesélte Juci néni, hogy az uradalmi cselédlakásokat nem könnyen osztották szét a jelentkezők között. Csak a családosok kaphattak egy-egy szobát mellette kamrával, belépni pedig a konyhából lehetett, ezt együtt használták az átelleni lakókkal. Amíg csak egy-két gyerek rángatta az anyja szoknyáját a vacsoráért, még megosztoztak valahogy a helyen, de egy népesebb szomszédsággal összezárva nem volt könnyű az életük. A nők gyakran veszekedtek, kiabáltak, de amint ettek, megnyugodtak és szent volt a béke. Csillagos estéken kiültek a házak elé, danoltak, tamburáztak, magyar nótákat, román és szerb népszerű dalokat, mert ezen a soknemzetiségű tájon leginkább a nótában fértek össze.

Ha valaki kíváncsi a hazai déli, délkeleti  népesség régi kultúrájára, esetleg szeretné megérezni, milyen volt a hangulat Juci néniék cselédsori estéin, két ma is látható-hallható  szemelvénnyel tudom bemutatni. Egyik az Emir Kusturica filmjeiben - különösen az elsőben -  a cigányos-szerbes kísérőzene eredeti, a másik a szerbiai 3+2 együttes keserves mulatós számai, a Csipkés kombiné meg a Sárgul már a kukoricaszár és a többi örökbecsű nóta tamburával kísért szólóénekesének utánozhatatlanul szerbes kiejtésű magyarságával előadva. A youtube-on megtalálható mind.

Télen  is danolásztak, mellé kukoricát főztek sós vízben, azt adták egy kis mézzel a gyerekeknek, de ha a vacsora zsírosabb volt, mint például az oláj (így ejtették az oláh, azaz román) palacsinta nevét, akkor már más csemegéhez aznap senki sem jutott.  A közös tűzhelyen minden család a saját élelmiszereiből főzött. Tarhonya- vagy krumplilevest, tejlevest, amire vigyázni kellett, le ne égjen a levében főtt metélt tészta. Főztek savanyú káposztát kis szalonnával, pároltak újkrumplit zöldpaprikával, minden nagyon finom volt, kóstoltam, amikor Juci néni nosztalgiakaját főzőtt. A majorságban nagy ritkán  húst is kaptak a családok, például, ha kitört a lába valamelyik tehénnek, a húsát szétosztották a cselédek között.

Az ilyen "leértékelt" hús az ötvenes években, amikor a majorsági család már nálunk lakott, hozzáférhető volt pontosan a mi házunkban. Az utca felől ugyanis három üzlethelyiség foglalta el a földszintet, ezekből egyet hatósági húsboltként üzemeltetett a tanács, hetenként többször is jött szállítmány bontott húsokkal, rajtuk a hatósági állatorvos pecsétjével, hogy fogyasztásra alkalmasak. Rettentő hosszú sor állt ilyenkor a kapu előtt, alig lehetett bejönni az udvarba a fecsegő, cigarettázó, hangoskodó tömegtől. Juci néniéknek és a többi lakónak félretett a hentes egy-egy jobb darabot. Ledarálták, esetleg apróra vágták pörköltnek, nagyon jó illatok várták ilyenkor a hazatérőket.

Juci néni férje mint kocsirendező, nehéz munkát végzett. Éhesen, szomjasan ült este az asztalhoz, de volt, hogy annyira fájt a háta, dereka, hogy előbb hasra feküdt, és a kisfiát sétáltatta a hátán, vállán. A könnyű gyerekláb végigtaposta a meghúzódott inakat, izmokat, elégedett sóhajjal ült ezután Illés bácsi a vacsorához.

Bizony, előfordult, hogy nem minden este telt el ilyen békésen. A vasuti dolgozók nagyon ittak, a brigádok együtt jártak berúgni. Ha Illés bácsi kapatosan ért haza, Juci néni lefektette, borogatta a homlokát, vigasztalta, hogy mindjárt jobban leszel Apusom, csitította, ha részegségében handabandázni kezdett. Azt mondta, meg ne hallják a tanár úrék (ezek voltunk mi), ilyen jó helyet meg kell becsülni.

Hajnalban még munkába menet előtt Illés bácsi felsöpörte az utcát, ő rakta ki a szemetes bödönt a kapu elé, amikor jött érte a köztisztasági vállalat, ő ásta föl a kertet, sőt, még azt is tudta, hogyan irtsa ki az udvar téglái között elszaporodott lótetveket. Heves vita kerekedett viszont amiatt, hogy a kert leghátsó sarkában disznót szerettek volna tartani. A mi házunkban addig  nem lakott semmilyen állat, kutya, macska, baromfi se volt, pedig ezek megszokottabbak egy (akkor még) kertvárosi környezetben, na de disznó, hát ez elképzelhetetlen volt különösen a dédanyánk szerint. Ellenséges hangulatát az sem oldotta föl, hogy év végén gazdag disznótoros kóstolót hozott föl Juci néni. 

Mi gyerekek, köszöntük, anyu meg szégyellte, hogy szegény emberektől elfogadjon olyasmit, amiért semmit sem csinált. Azt hiszem, viszonozta abban az évben valamilyen karácsonyi ajándékkal, és attól kezdve minden karácsonykor meghívta gyertyagyújtásra a lenti házaspárt a kisfiukkal együtt. Közös volt az áhítat, amikor megszólalt a Jézuska csengője, amit persze apánk működtetett. Kitárult a kétszárnyas ajtó a plafonig érő angyalhajas, aranyboás karácsonyfa alatt sorakozó ajándékok előtt,  a Mennyből az angyalt is együtt énekeltük, házbeliek, mindannyian. Úgy emlékszem, eléggé meglepte Juci néniéket a családias közösség, és meghatottan mentek haza, hogy nemsokára az éjféli misén találkozzunk. Ez se volt olyan egyszerű. Juci néni ortodox vallású volt, de azért átjött a katolikus templomba, nem kérdezte, szabad-e más vallásúnak ide belépni. A Jóisten itt is ugyanaz, mint az ortodox templomban, gondolta és mondta is.