Rendezkedünk

 

Ha tehetnénk, ha még lenne erőnk költözni, kisebb házba mennénk lakni. Megoldhatatlan.

 

 Próbálunk megszabadulni a több évtizedes, háztartásunkban felhalmozott, összevásárolt holmiktól, az örökölt tárgyaktól, a könyvektől. Egy kisebb könyvtárt megtöltenének a kézikönyvek, szótárak, a rengeteg szépirodalom, néprajz, a bölcsészettudományi szakkönyvek, filozófia, nyelvészet, számítástechnikai szakkönyvek, képzőművészeti albumok, lexikonok. Révai, Pallas, Új Idők lexikona, a 21 kötetes Brehm: fantasztikus magyar fordítógárda, tudós hozzáértők munkája. Jaj, Istenem, meg kell halni, meg kell halni. Ki fogja tovább szeretni a könyveinket? (Babits is, ugyan ki fogja még olvasni?)

 

Most meg jön a tél. Felkészülünk a fűtés kiegészítésére, ha nem lesz gáz, mégis melegítsünk valamivel. Kigondolni, megszervezni, helyet teremteni hozzá, rengeteg munka és munkás kellett. Még jó, hogy a tájékozódást manapság számítógépes keresők segítik.

A viszontagságokról egy későbbi posztban jobb lesz beszámolni. Még sok minden hátravan, mire beköszönt a fagyos idő. 

 

 

Például szombaton

Tiszta hülye vagyok, miért nem írom le, hogyan sikerült a tervem: elmenni kenyérért, hazahozni, amire szemet vetettem az útba eső két boltban, amiből kiderülne, honnan származik a felhalmozás ösztöne, ki beszél hátul a fejemben, miközben a süteményes pultot firtatom, honnan kapok fölmentést, ugyan ne sütögess kánikulában, nem olyan nagy költség két mákos rétes, melynek darabja négyszáz forint.
A vállon hordható táskámba legalább három kilót gyömöszölt a kedves eladólány: legalul a kenyér, szeletelve, rá öt darab fehér zsömle kettőnk vacsorájához, el is gondolom, mivel töltöm a másikunkét, mivel az enyémet. Jön még a következő napok reggelijéhez való teljes kiőrlésű tönköly zsemle, a sok magvas sváb sütemények kávéhoz, egy kicsi rozscipó, csak, hogy legyen, ha arra támad gusztusunk, legfölül a két retro rétes papírtálcán, szépen becsomagolva, ez a mai ebédhez kell. Kell? Nekem mindig fáj a gyomrom a darált máktól.

A lépcső tetején araszolok a másik bolthoz: Papírszalvéta, mosogatószer,  felmosó rongy szaporítja a hazavinni valót.
Néhány lépcső vezet az útra, lenn várnak a következő vásárlók. A botommal keresem, hová lépjek le, másik vállamon a nehéz táska meglódul. -Segítsünk a néninek?  - Köszönöm, elboldogulok magam is - mondom büszkén, de koránt sem őszintén.
A közelben nincs zebra, átevickélek a jövő-menő autók között a szembeni járdára. Ez a napos oldal. Majdnem hazáig. A mi utcánkban nincs akkora forgalom, mint a főúton, viszont magasra nőtt a gyom a sarki lakatlan ház előtt, úgy próbálom a botommal elhajtani a  gazokat, hogy lépni tudjak. Még ötven méter a kapunkig. Ha megtalálom a kulcsomat, nem tart sokáig a tervbe vett kirándulás.

Egy múló pillanat

 

A lopott cím Lin Yutangtól való. Tíz éves lehettem, amikor először olvastam Kínáról, a kínai középosztály kultúráját és életvitelét éppen egy olyan regényből megismerve, amelynek igazságai mára a múlt töredékeivé válhatnak, bár ezt innen, most éppen mi nem tudhatjuk. A korai bestseller olvasás minden esetre úgy rögzítette a gyerekkorban elképzelt képsort, mint egy röliefet a távoli ország mindennapjairól, a főszereplő kislány szemével látva a gazdag polgári házat, berendezését, apja nagy tekintélyét a hatalmi negyedben, a cselédek nyüzsgését a menekülésre készülő háziak között, és eszembe juttatta a nemrég véget ért háborút (a másodikat: németekkel és oroszokkal találkozva), múló pillanatnak érezve a háborút megelőző békét, ugyanolyan biztonságban tudva a szegedi házat, mint ahogy Mulan is érezte sajátjukat  a boxerlázadás előtt.

A múló pillanat akkoriban, az én tíz-tizenegy éves koromban egy távoli, érdekes kultúra lenyomata volt. Még nem éltem eleget ahhoz, hogy a múló pillanatokat történelemnek vagy szépirodalomnak nevezzem, és nem hallottam még annyi zeneművet, annyi szimfonikus vagy szórakoztató zenét, hogy különös adománynak tekintsem például sok kitűnő zongorista között Yuja Wang előadásait mint a képzeletbeli kőfalból kiröpülő és anyagtalanul szerte szálló üzenetet az örökkévalóságból.

A kínai kultúra mostanában mintha közelebb jött volna hozzánk, nem mindig a mi várakozásunk szerinti értéket és minőséget hordozva. Vajon Mulan nagyra becsült jóscsontjai megidézték-e a közeli jövőt? Nem emlékszem, hogy a múlt századi regény fiatal hősnője találkozott volna a Kínában sok évezredig iránymutató jóscsontok ilyenfajta erejével. 

 

 

Június elseje

Csak azért jöttem, hogy szégyenkezzek. Már megint elröppent egy hónap, bár nem éreztem, hogy ne lettem volna jelen a blogvilágban. A közös témája eléggé lefoglalt hogy hozzá tudjak tenni valamit, az itthoni viszonyok nem mindig teszik lehetővé a könnyed megszólalást.

Szerencsére a kartörés utáni gyógytorna ismét bevált, egész jól megerősödtem a gyomláláshoz, locsoláshoz, egyéb házi munkákhoz. Pünkösd utánra van időpontom az onkológiára. Ha kedvező véleményt kapok a jövőre nézve, tudatni fogom itt a blogon. 

Most bemutatom a lányom legújabb festményét. Talált egy képzőművész oktatót, együtt kutatják, milyen technikával nyúljon a neki kedves témákhoz. Az erdei út szélén, amíg a kutya élénken szaglászott a bokrok között, ez a gyomnövény mutatta meg Jutkának, milyen lenne, ha nem gaznak, hanem tündérfűnek születik.

Május elseje

Az unokáim édesapja írta ezeket az emléksorokat:

Kis óvodásként egész másként életem meg az ünnepeket. Számomra a május elseje is ünnep volt. Egy különleges nap, amit izgalommal vártam. Bár nagyon korán kellett kelni aznap. Hajnali 5 körül egy teherautó ment végig a lakótelepen, a platóján pedig egy teljes fúvószenekar forradalmi dalokat játszott. Ez még a kukásautónál is nagyobb csodálattal töltött el. A reggeli mosakodás, fogmosás után Édesanya szép ruhába öltöztetett minket. Mentünk Édesapával a vagongyár felvonulására. Valahol a Sportpálya környékéről indultunk, ott kapott mindenki táblákat, transzparenseket én pedig egy igazi lufit. De nem ám csak olyan sima levegővel töltött lufi volt, hanem rendes, emelkedő, amit tartani kellett hogy el ne szálljon! Édesapa a csuklómhoz kötötte, nehogy elveszítsem. Nagyon boldog voltam és büszke a nagy, fehér lufimra. Végigsétáltunk a tömeggel a forgalom elől lezárt, Vörös Hadsereg útján. Bal kezemet fogta Édesapa, a jobbal viszont hadonásztam és gyönyörködtem csodálatos lufimban, ami érezhetően húzta fölfele a kezemet, és én irányíthattam hogy mikor milyen magasra engedem! Az én saját lufimat! Meg is tarthattam, mert azt mondták hogy a végén sem kell visszaadni, örökre az enyém lehet! Tele volt az út emberekkel, így mi a hömpölygő tömeg szélén, a járdán haladtunk a Baross-híd felé. A munkásőrség márvány lépcsőjén álldogáltak páran és ebből a magasságból szemlélték az előttük elhaladókat. Egy férfi, mikor elé érkeztem, lomhán kivette cigarettáját a szájából, előrenyújtotta és egy laza mozdulattal kidurrantotta a lufimat. Egy világ omlott össze bennem. Nem értettem, hogy miért. Mit követtem el amiért ezt a büntetést kaptam? A felnőttek már nagyok, ezért ők tudják, hogy mit miért kell csinálni. Az ember, aki ezt tette bizonyára tudott valamit, amit nem mondott el nekem, csak egyszerűen elvette a játékomat. Nem is elvette, hanem tönkretette, megölte! Talán azért maradt meg bennem ilyen élesen ez az élmény, mert itt találkoztam először a teljesen értelmetlen, gonosz pusztítással.

 

Gyümölcsfák áprilisban

*

Ragyogó rügyön álldogál a nap,
indulni kész, arany fején kalap.
Fiatal felhő bontja fönt övét
s langyos kis esőt csorgat szerteszét,
a rügy kibomlik tőle és a nap
pörögve hull le és továbbszalad.

Radnóti Miklós, versrészlet

                                                                          

                

 

Utolsó márciusi kép

 Ezen a göcsörtös úton sikerült úgy letenyerelnem, hogy jól eltört az orsócsont vége. Egy hete nem tudunk orvost találni. Legalább a röntgen elkészült, csak a szakrendelés maradt el. Bocsánat a nyavalygásért, de már nagyon elegem van az orvosozásból. 

Sok szép frissítő esőt és tavaszi virágözönt kívánok mindenkinek!