Metafora

Egy reggel anyám néz vissza rám a borotválkozótükörből
Majd hirtelen kinyúl a műanyagkeretből és megérinti a
hajam.
„Egész olyan vagy, mint szegény Misánk”, mondja és elrepül.

*****

(mellesleg: http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1363/136302.pdf)

Évfordulók, aranymondások

Amikor Arany J. Shakespeare-t fordította, így írt neki Petőfi:

Debrecenchester, november 15. 1848.

My dear Dzsenkó! Áj em itthagying Debrecent, zászlóaljunk Becs­kerekre megy holnapután, én pedig Erdődre With Úrláb januáriusig. Tehát oda légy nekem firkáling még pedig mocs. Tiszteleting end csókoling a tied familia és kendet, vagyok barátod

P. S.

In the közepe of december cease the szárazkomaság.

Velyhe

Nemsokára megszólal. Alig egy hónapot kell rá várni. Kicsi Sándor András az Ezredvég legutóbbi számában tanulmányt tett közzé a régi tájszó eredetéről, és elhelyezte a magyar nyelv hasonló alakváltozatai között. Pehely-pelyhe például, a többit nem is mondom, megkeresi majd, aki akarja. Ide csak egy bekezdést hozok Kicsi Sándor András nyelvtörténeti elemzéséből, ahová megidézte a velyhét, minden blogíró rokonát.

"Fáy András A  fülemile és a velyhe című, ars poeticának beillő meséje a következő.
„A fülemile az erdőben bájoló hangokat csattogott a sűrű gallyak között.
– Mit töröd magadat hasztalan széptorkú? – így szólítá meg őt a velyhe. – Itt nem érti, sőt nem is hallja énekedet senki. – Ám legyen úgy – felel a kis éneklő –, hidd el, gyakran szintoly gyönyörűség énekelni, mint hallgattatni.
Ez az oka, jó olvasóim! hogy mi írók, vagy olvastatunk, vagy sem – írunk” (1978: 69)."

Most csak ennyit akartam mondani.

Szilvásvárad és Bélapátfalva között

A hajnali erdőben

Stefi kutya felfigyelt valamire:

Még nem tudjuk, eredményes lesz-e a külszíni fejtés:

Az állatbarát fogadó az embereket sem hanyagolja el:

Tovább az erdei úton a ciszterci apátság templomához, amely 1232 óta áll a Bélkő aljában:

(A fotókat T. Panni és K. Bálint készítette.)

Kőterápia

Akár a mi környékünkön: a Pilisben, távolabb, Dobogókő felé is sok szikla, orom, kőfülke és egyéb romantikus alakzat vonzza a kirándulókat. Szuper jó érzés lerogyni egy agyonkoptatott kőre, jól megnézni a körülötte mászkáló hangyákat, a szitálva lebegő kicsi legyeket, a zöldellő mohát, a korán nyíló gyomok apró virágait, és távolabb valamelyik völgy felé kalandozni gondolatban, mert tovább menni úgyse bírunk ennél a napsütötte, nyugalmat sugárzó kőnél.

Hiába vettünk a kulcstartónkra karneol gyógykövet, hogy kitartóak legyünk és ne dobogjon olyan erősen a szívünk, hiába hozzuk a csuklónkon a csakra-karkötőt, egyelőre  nem lettünk erősebbek.

Az Ametiszt Ásványbolt ismertetője szerint a drágaköves "szemcse csakra-karkötők a legegyszerűbb ásványok szemeiből vannak összefűzve a csakraközpontok sorrendje szerint alulról fölfelé haladva.  A sorrend tehát a viszonylag egyszerűen beszerezhető és még elfogadható áru láncban: gránát, karneol, citrin, rózsakvarc, kalcedon, szodalit, ametiszt és a hegyikristály.  Így alkottunk meg egy kb. 19 cm-es karkötőt, amiben minden csakrakő megtalálható és még szép is."

Ilyen az én karkötőm. A fotó az Ametiszt Ásványbolt weboldalán sokkal szebb, de nem tudtam áthozni, pedig megengedték volna..

A kövek terápiás hatásáról  az ásványbolt  ismertetőiből lehet tájékozódni. Mint a szakértő tulajdonos elmondta, Sonja Heider: Gyógyító kövek könyve segítségével dolgoztak a szöveges bemutatásokon. Érdekes olvasmány a szervezet egészségpontjaira jótékonyan ható féldrágakövek leírása, a kövek geológiai múltjának és fizikai-kémiai tulajdonságainak ismertetője. Lehetséges, hogy ezek a  szines, kristályos szerkezetű kövek tényleg energiát sugároznak  (talán Dobogókőnél  a Föld szívcsakrája dobog).

A Föld csakrapontjairól véletlenül  találtam ezt a cikket,  egy gondolatot sugall a tibeti szemlélet kiterjesztéséről: http://www.nlcafe.hu/horoszkop/20170318/csakra-vilag/

Biztosan van benne valami. Nekem az tetszik, hogy nem a hitre alapozza a tudást, hanem mérhető fizikai jelenségekről beszél.

Egyelőre bemutatom az aventurin kövemet, amelyet az Ametiszt Ásványbolt készletéből választottam, anélkül, hogy tudtam volna, milyen gyógyerőre számíthatok.

Ismét csak véletlenül, az interneten pötyögtetve találtam rá  Kiss Nomiel cikkére:

"Amikor valaki ösztönösen ráérez egy kő vonzására, és kiválasztja azt, rendszerint az is bebizonyosodik, hogy annak a gyógyító hatása éppen az ő fizikai vagy lelki bajára lesz megoldás. Előfordul, hogy valaki azt mondja, nem hisz ezekben a gyógyhatásokban, ugyanakkor kiválasztja a neki megtetsző követ. Ilyenkor mondom azt, hogy a kő máris dolgozott, hiszen a lélekre gyakorolt hatását bizonyította. Amikor jó érzéssel nézünk és kezünkbe fogunk valamit, gondolataink pozitívvá válnak, innen már csak egy lépés, hogy testünkben beinduljon a gyógyulási folyamat." Azért továbbra is járok a bőrgyógyászatra, zsebemben az aventurin kulcstartóval meg a gyönyörű karneollal.

A Rózsika-forrásnál

Budapestről akár kék busszal is ki lehet menni Solymárra, ott a Kökörcsin utcai megállóban leszállunk, és a sárga jelzés mentén nem egészen fél óra alatt eljutunk a forráshoz. Most elég bővizű, még egy kis vízesése is van egy fentebbi szakaszán, de a meleg száraz nyarakon sokszor kiszárad. Most  a március 15-i ünnepnapon az enyémek kirándultak a forráshoz.

A pöttyes kutya menhelyről való. Öt évig élt a kennelben, senki sem akarta örökbe fogadni. Az enyémek megszerették, elhozták. Most már úgy jár velük kirándulni, mint egy igazi családtag.

A bádogasztaltól a komódig

                                
 Amikor még dézsában
mosogattunk, és mellette egy másikban tartottuk az öblítővizet,  a tiszta edényt amúgy nedvesen az egész asztalt befedő,  tálcaformára meghajlított fémborításra rakosgattuk. Ez volt "a bádog" dédanyánk szóhasználata szerint. Aki törölgetett, mindjárt elvette az edényt, aki pakolászott, a legtöbbet mozgott a konyhaszekrény, a kamra meg az asztal között. Mosogatás közben az éppen soros pária időnként kicsavarta a mosogatórongyot, és felitatta vele a bádogról az összegyűlt vizet. A háború alatt és után volt ez így, végig az ötvenes években.
                                     *
                                    A bádogasztal  jól szolgált például befőzéskor. A forró edényt teli befőttes üvegekkel elég volt rátenni, onnan kapkodta ki dédanyánk és sorakoztatta enyhén foltos plédbe a száraz dunsztra várakozó befőtteket, lekvárokat.
                                    Jeles művelet folyt a bádogasztalon, amikor az alkalmazottak megjöttek a piacról, és  megkezdték a tyúk vagy más tollas lény feldolgozását. Mariska bejárónő feltette a szemüvegét, a forró vízzel teli horganyzott fazékban jól megmártogatta, majd a bádogasztalra dobta a csapzott madarat. Az szegény ilyenkor már egy szót se szólt, csendben várta, hogyan lesz belőle pörkölt vagy leves vagy egyéb ennivaló a nagy családnak.
                                    A bádogasztalon kezdődött a koppasztás. Elég volt újságpapírral arrébb taszigálni a nedves tollakat, utána célszerűen következett a  bontás, darabolás. A szennyezett fémlapot könnyen lehetett tiszítani. Most jut eszembe, a hentesnél még mostanában is ilyen bádoggal fedett munkaasztalon hevernek a húsok, ahogyan a dédanyám sok évtizeddel ezelőtti konyhájában láttam.
                                   *
                                    Régi lakásunkban nagyapám és apám saját íróasztalaiknál dolgoztak. Nagyapa földrajz szakos lévén, a világ folyamatai közül a gazdaságföldrajzot preferálta, földgömbje, térképei közül most is megvan még néhány.

                                     Édesapám nyelvszakos volt. Asztalánál dolgozatokat javított, és ha elkészült, kedves céduláit rendezte az olasz jövevényszavakról tervezett tanulmányához. Persze, semmi nem lett belőle. A háború után átképezték orosz szakosnak, vagy mehetett volna segédmunkásnak az iparba.
                                                                        Anyu az étkezőasztal egyik felét foglalta el a javítani való dolgozatfüzetekkel. Nem szeretett leülni, inkább térdelt a kinyitott füzetek fölött.
                                   *
                                     Nálunk mindig mindenki dolgozott. Dédanyánk ebéd után kihúzta a leharcolt komódja középső fiókját, onnan vette elő a hímzését vagy a kötését. Ugyanitt vesszőkosárban gyűjtötte a kilyukadt zoknikat. A halom tetején szépen esztergált, a használattól fényesre kopott stoppolófa várta, ki fogja kézbe venni. Ügyetlen voltam ugyan, de stoppolni megtanított a dédi. Ha nagy volt a lyuk, körbehúzkodtuk a szélek mentén, majd a függőlegesen bevarrott szálakat keresztbe öltögettük le-föl, le-föl bújtatva a varrótű hegyét. Ma már nem stoppolunk. Az elaggott zoknikat kidobjuk és újakat veszünk helyettük.