Időtöredékek

 

 

Nem ezt a szobát hagytam itt: a délelőtti

tárgyilagos volt, ész- és okszerű,

valószínű. Családi étkezések,

összezördülések, túlfűtött unalom vagy

pletykák színtere: polgári szalon, egy

középfajú színmű első-utolsó

felvonásának díszlete.

 

Most két spalettátlan ablakon át

dől be a havas téli ég, a hó, a holdas

hó világossága; két túlvilági zöld,

sugárzó téglalap között egy harmadik, bizonytalan

szellem-fénypocsolya a falon: a nagytükör. A tárgyak

a Földnek a Hold felé forduló oldalán

könnyebbek: lazuló körvonalakkal

úsznak a tömény oldatban. A klasszicista nappal

után e távollétemben kitört

stílusváltásban, kísértet-korszakban, egy lebegő

utalásban kell laknom.

 

Ugyanez a szoba, tíz éve, húsz. Így változatlan

feltételek mellett jól megfigyelhető,

milyen fogásokkal él az idő. A jeges áradatban

ázva, váratlanul, a semmiből a

sötétben zajló működés villámló múlt-szilánkokat

vet föl: nem képeket, de

az átélés egykori módját. Mintha a nagytükör

befagyott rétegeiből bukkanna föl,

megőrizve hibátlan, a tizenhárom éves

esetlen serdülő test, a fagyfoltos kamaszláb

parafatalpú szandált visel, melyről a légies lelet

kora azonosítható; az immár muzeális

blúzok redői közt vagy meztelen figyeltem,

mennyit nőtt a mellem, nyári délelőtt az

üres lakásban, kulcscsörgést fülelve…

 

(Vagy amikor a kisvárosi korcsolyapálya

villanyfényes jegéről félreállva

a sötét hóbuckák közé, ki a torlódó körből, amelyre

buzgó hangszórókból dőltek recsegve

a hatvanas évek slágerei – felnézve láttam,

a hangos körhinta magas csúcsában

hogy áll, saját tejszerű fényének szivárgó

levében, a hold, a lélegző hiány-idom,

mint egy gyötrő feladvány hirtelen

álombeli megoldása – kerek,

vakító evidencia…)

 

Magánkorszakaim: külön divattal,

korszellemmel, történelemmel,

intézményekkel mindegyik: az emlék

egy-egy év sajátos ízéről, érzelmi árnyalatáról

lokalizálható… Aztán sokáig

semmi: üresen őrlő kar, a surrogó sötét szalag

némán szaladt, a gép egyetlen pillanat

fokozatosan fakuló példányait

ontotta. Most megint

a helyzet kibocsátja csápjait,

indul, visszadöccen, indul. A befagyott folyamat

fel- és beenged. A ki tudja, mit

záró zárban elfordul a kulcs –

ki tudja, mi –, nyitom, kinyit.

 

(A vers Rakovszky Zsuzsa : Jóslatok és határidők c. kötetéből való)

Kocsival Szegedre

 

Régen, amikor olcsóbb volt a benzin, gyakran vágtattunk haza hétvégére. Anyuék még megvoltak, igaz, megöregedve, de mindig örömmel fogadtak,  vidáman, érdeklődően. Jó volt érezni, hogy szívből követik a mindennapjainkat és csupa jókívánsággal vannak irántunk.

*

 Elvesztettük őket.... Csak az álmainkban élnek pont úgy, ahogy akkor egyszer történt. Délután indultunk vissza Pestre. Lekísértek bennünket a kapuhoz, a parkolóból a ház elé kanyarodtunk, integettünk egymásnak. Az utca végén lámpa állított meg, a hátsó ablakon láttam még egyre távolodó alakjukat, várták, hogy kikanyarodjunk az utcából, és a következő találkozásig a mostani együttlét emléke  erősítse őket. Nyár volt még, szegedi meleg, anyukánk barna csíkos otthonkában fogta a kapufélfát, apácskánk rövid ujjú ingben, vékony szövet nadrágban, nadrágtartó gumival a vállán támaszkodott Anyura. Meghajolva tudott már csak állni, de kitartott a kapu előtt, amíg el nem tűntünk kifelé a városból.  Visszanéztem. Még a Kossuth Lajos sugárúton is Szegedet néztem, olyan nehéz volt akkor elszakadni.

 

 Tisztán emlékszem, aznap nagyon  fáradtan érkeztünk meg a belvárosi lakásba. Álmomban azt láttam, hogy a Kossuth Lajos sugárúton egy új, magas irodaépület áll, és a tetőteraszán körben rengeteg piros muskátli csüng.  Mi távolodunk az autóval, de a piros muskátli sor nem halványodik álmomban. Körbe keretezi az új házat, és piros, piros, süt rá a lenyugvó nap, mert nyugat felé vezet ki az út a  városból.

 

Múlt idők és elmúlt idők

 

Ezt a közös, Hogy is volt? blogba szántam, de nem találom, hogyan kell oda belépni. Akkor itt lehet olvasni.

 

Negyedikes vagy ötödikes lehettem amikor jó szüleim beírattak a Pedagógus Szakszervezet nyelvtanfolyamai között válogatva, elsőként francia órákra. Könnyen tanultam a helyesírást és kiejtést, elbűvölő sajátosságnak tetszett, de ami erősen különbözött a magyar nyelvszemlélettől, azzal meggyűlt a bajom. Például a múlt időkkel. Az egyszerű múlton túl, visszafelé tekintve  nem tudtam olyan kicsi részekre bontani a lezajlott eseménysorokat, hogy kiteljen belőle  az előidejűség meg az utóidő, ezekhez megfelelő segédigét kellett választani, ez se jött be oly könnyen, mint azt elvárták tőlem.

 Két zseniális nyelvtanár működött akkor a  szakszervezet szervezésében, a Fischer házaspár, csak nekik sikerült úgy-ahogy a fejembe tölteni a francia múlt idők kigondolásához, megértéséhez szükséges értelmi gyakorlatokat. Készülődött ötvenhat, a házaspár idejekorán lelépett az országból. Akkoriban sokan féltek, hogy megint bűnbak lesz a beosztásuk a megbolydult társadalomban. Magamra maradtam a nyelvtani múlt idővel, amelynek megtanulásához egy másik múlt idő emelt akadályokat.
Később, amikor olasz órára jártam, könnyebb volt a passato remoto meg a trapassato, vagy a németben az elbeszélő múlt, bár ezt se könnyű eltalálni, mikor van rendjén a régmúlt idők szabatos nyelvi felidézése. Mondok rá példát. Itt a faluban nagy kultusza van a bajor-frank eredetű sváb nyelv megőrzésének. Rendes beszélgető kör  jön össze hetenként egyszer, előre meghatározott témákról svábul  szólalnak meg. Ez annyira különbözik a mostani német nyelvtől, hogy aki nem gyerekkorától gyakorolja a helyi dialektust, stílushibát ejt, ha a régi ételekre, hímzésekre vagy hasonló háztartási dolgokra utalva elbeszélő múlttal próbálja kifejezni a régiséget.

A régiség pedig jelen van minden megnyilvánulásunkban, nemcsak a svábokéban. Ahogy írom ezt a pár sort, fölöttem a polcon értelmező szótár üldögél, legalább ötven éve jelent meg. A képernyő  alatt írásos hímzésre esik a pillantásom, hát ennek is ötven éve legalább, hogy erdélyi nagynénémtől kaptam, a motívum egykor a menyasszonyok ingének vállát díszítette. A nálam lévő mintahímzés idejét még meghatározhatnám, de a néprajzosok hová teszik és milyen múlt idővel írják le a hímzés korát, arra kíváncsi lennék.

Az erdélyi nyelv máig őrzi a történelmi múltra utalást olyképpen, hogy családi élményekről beszélve idézik a régieket, amint "öregapám mondta volt". A szólások és mondatfűzésük, észjárásuk eltér a miénktől. Nagyon kell figyelni, mire gondolnak a megnyilvánulásaikkal. Távoli másod-harmad unokatestvéreim gyerekeivel nem könnyű beszélgetni. A hegyek nevét, barlangok, helységek Trianon előtti megnevezését persze használják, hozzáteszik, hogy "az egykori", nehogy irredentizmus vádjával illessék őket. (Van itt a közeli blogokban is például  Attila, csak figyelni kell, a famunkák egyéni módja mellett milyen egyéni a kifejező eszköztára, nemcsak a múlt idő használatáról szólva.)

A személyes múltam olyan, mint másoké. Együtt élek az őseim emlékével, szellemi és tárgyi hagyatékával. A közvetlen, mondjuk felnőttkori múlt felhánytorgatása is érdekes kísérlet lehetne, a gyermekkori még inkább. Mi is más-más mozzanatokat őriztünk meg a testvéremmel, szinte, mintha nem is együtt éltük volna át a szülői házban az első harminc évet a nyolcvanból, ahová jövőre a tesóm is belép. ( Bluemoon megfigyeléséhez ezúton csatlakozom.)

Az elmúlt idők lenyomatai leginkább a könyveimben találhatóak. Mind-mind múlt. Hiszen már megjelentek, megírta őket valaki, bennük van a földtörténeti múlt, ha lexikont szedek elő, van ott  filozófia szerte ágazó tudományosságával. Most éppen Vajda Mihály egzisztencializmust érintő tanulmánya van az asztalon, elsőéves egyetemista koromban találkoztam vele, tiltották, leszólták akkoriban, de megértem, hogy szóba lehet hozni mint a posztmodern előzményét az esztétikai gondolkodásban.
Talán zavaros, nehezen követhető a múltam, ami én vagyok., mint egy ujjlenyomat.

 

Gyógytorna

 Most különösen fontos az elveszített (kiműtött) idegszálak, izomrostok, ér-és nyirokpályák újjáépítésére a speciális gyógytorna, amely más, ép embereknek is használ. A gyakorlatokat naponta legalább egyszer, de inkább kétszer célszerű elvégezni. Eltelt majdnem öt hónap, és már nagyon unom. Pedig én olvasom be hangfelvételen, amit a férjem bűvölt rá a gépemre, csak helyettem tornázni sajnos, nem tud.

Itt van a leírás, kábé 20 perc, szép lassan, légzésre figyelve tessék mozogni. Hajnalban a teraszon, ebéd után a hűvös szobában, leeresztett redőnyök mögött.

Torna:
Széken ( támla nélküli) ülünk kényelmesen, fej a törzs folytatásában, karok a törzs mellett lógnak.
•    egyenesen ülünk, kihúzzuk magunkat és közelítjük egymáshoz a lapockáinkat – lazítunk.
•    felhúzzuk a vállainkat és leengedjük.
•    vállkörzés hátra

•    megérintjük azonos oldali vállainkat:
1.    könyököt oldalt emeljük és vissza
2.    könyököt előrehúzzuk és hátratoljuk
3.    könyököt mellkas előtt érintjük, majd húzzuk hátra
4.    könyökkörzés hátra

•    karok alkar kulcsban (90 fokban hajlított könyökök mellett ellenoldali alkarokat fogjuk)
1.    emeljük az alkarkulcsot, majd vissza
2.    ringatjuk has előtt ide-oda
3.    emeljük vállmagasságig, itt is ringatjuk ide-oda
4.    fej fölött is ringatunk
5.    teljesen körbe visszük mindkét irányba 3-3x

•    kezeket kulcsolunk, kézujjakat összefűzzük:
1.    mellkasról előre nyújtjuk és vissza az összekulcsolt kezet
2.    jobb vállról előre, majd bal vállra és előre nyújtjuk az összekulcsolt kezet
3.    jobb vállról fej fölé nyújtózunk, majd bal vállra eresztjük
4.    6 ütemű:- ölből indulunk, 1-mellkasra tesszük, 2-fejbúbra, 4-nyújtjuk fej fölé, 5-vissza fejtetőre, 5- mellkas, 6, ölben vagyunk
5.    hajtjuk előre a köröket, majd vissza is
6.    nyújtva emelünk
7.    fej fölé emelünk, innen tarkóra húzzuk a kulcsolt kezeket és visszanyújtjuk

•    két kéz a két vállon
1.    jobb kézzel nyújtózunk előre, vissza és ballal nyújtózunk előre
2.    jobb kézzel nyújtózunk oldalra, vissza és ballal nyújtózunk oldalra
3.    jobb kézzel nyújtózunk felfelé, vissza és ballal nyújtózunk fel

•    csípőre tesszük a kezeket, majd vissza törzs mellé
•    csípőre tesszük a kezeket, innen jobb kezet tarkóra tesszük, vissza a csípőre, ballal is váltva
•    nyújtva lendítjük jobb kart törzs mellől fül mellé, vissza és a balt is
•    keresztben fogjuk a vállainkat, innen nyújtózunk srégen fel és vissza keresztre
•    vállszélességben megfogunk egy botot és 8 nagy kört írunk le előrefelé, 8-at magunk felé.
•    vállszélességben megfogunk egy botot, megemeljük mellmagasságig és nyújtjuk jobbra, majd balra 8x - vissza leengedjük.
•    vállszélességben megfogunk egy botot, megemeljük a fejünk fölé és jobbra-balra elvisszük nyújtott karral – vissza, nyújtott karral leengedjük.
•    evezünk a bottal.

Könyök
•    vállakról nyújtjuk a könyököt előre, tenyerek előre néznek
•    vállakról tenyér a combra
Csukló-kézujjak
•    kezekkel a combon paskolunk csuklóból
•    kezekkel söprögetünk oldalra csuklóból
•    kézujjakkal zongorázunk
•    ökölbe szorítjuk a kezet és nyújtjuk
•    kezünkkel pumpálunk, közben a karokat emeljük fej fölé és vissza is pumpálunk
•    ujjtorna: hüvelykujj begyét csípjük össze a mutató ujjbegyével, nyissuk szét és     vegyük sorra a többit is: hüvelyk-középső. hüvelyk-gyűrűs, hüvelyk-kicsi
•    egy pontra csípjük az összes ujjat és nyitjuk
•    dörzsöljük az ujjbegyeket (mintha sóznánk)

Most kapok még egy véna-tornát, legközelebb ezt is leírom. Fekve kell csinálni, mégse könnyű. :((
 

Fény járvány idején

 Tavaly olvastam, tetszett, ezért lemásoltam. Most meg közreadom, ne árválkodjon itt üresen a blogoldalam.

 

“Franciaországi, kis hegyvidéki szállodába érkezik egy orosz turista, és megkérdezi van-e üres szoba kiadó, és letesz egy 100 euróst a pultra. A szálloda tulajdonosa megörül, mert mostanában igen pangott az üzlet, és a legjobb szoba kulcsát adja a vendégnek, aki el is indul fölfele a lépcsőn, hogy elfoglalja a szobáját.

A tulaj fogja a 100 euróst, átrohant a henteshez, kifizetni az előző heti adósságát, és visszamegy a szállodába. A hentes fogja a 100 eurót, és elrohant a gazdához, hogy kifizesse a hitelbe kért disznót, majd visszamegy a boltjába. A gazda rohan Jennyhez, a helyi örömlányhoz, hogy kifizesse annak szolgálatait, és megy vissza a farmjára.
Jenny rohan a szállodába, hogy kifizesse a múlt héten kivett szobák árait, és leteszi a 100 euróst a pultra.

 
Ebben a pillanatban jön le a lépcsőn, és megy a pulthoz az orosz turista, közli, hogy a szoba nem felel meg. Kéri vissza a 100 euróst, és elmegy.

 
Tulajdonképpen senki nem csinált semmit, mégis mindenki kifizette az adósságát.”

 

Versírás

 Potom tíz évvel ezelőtt egy másik blogtársaságban vicces feladványokat kaptunk a vezérblogolótól. Nagyon szerettem teljesítményben dolgozni, ahogy itt Áginál is, leginkább a javasolt témákra tudok írni. Magamtól nem jut eszembe soha semmi.
A régi blogvezér egy fotót tett közzé a kezdőoldalon, ehhez kellett verset írni. A képen egy keleti arcú kisfiú lavórban ült és körömkefével tisztogatta egy óriáskígyó fejét.
A következő verset írtam erről:

                    SZAMOA

1.Hajdan volt agg kígyómutatványos éneke
a még fiatal kígyóval

Átkarol spirálban egy hatalmas boa
csavarban tekereg az összes bőrfoga,
azóta vagyok ennyire tétova,
eltűnhetne végre emlékem, Szamoa.
Oh, miért nem engedsz el boa?
Hisz azért vagyok ennyire oda!
Ameddig tekereg itten ez a boa,
foglyod vagyok gyönyörű Szamoa.
Álomfiú érkez, prüszköl a lova
Hullik le a kelgyó s csavarodik oda.
Kis kefe a kézben, s íme itt a csoda:
varázslattól tisztul a menetes boa
oda van, nem jön már újra Szamoa.


2.Ifjú és bohó kígyómutatványos éneke
a megöregedett kígyóval

Messze Szamoától mosdótál öblében
Li-Ki-Csik kisfiú kígyót mos ölében.
Kígyó-shawra készül a mítikus Naga,
kár, hogy a fejéről lekopott a haja..
Parókája helyén síkos kefe siklik,
torkát szorongatja bánat és Li-Ki-Csik.
Szülő szigetére vágyik vissza Naga,
óriás lelkének a test csak kaloda.

Arról a nagymamámról, akit nem ismertem

 

Ágika, nagyobbik unokám kért rá, hogy írjam le a felmenőim hölgytagjainak életét, esetleg ízes történeteikből valamennyit, hogy legyen képe, benyomása neki is, kitől mit örökölt, már ami főként az emberi, szellemi hagyatékot illeti.

Ehhez először bemutattam a leszármazási táblázatot, melyben föltüntettem Ági unokám üknagymamájának anyját és nagyanyját is, így keletkezett egy tisztességes idővonal 1850-től napjainkig. Ha valaki folytatja a mostani épkézláb utódok közül a történetfüzért, kb. 200 év családi hagyományaiból szemezgethet.

 

Ahány előd, annyi levél

(Részletek a második levelemből)

Tudom, megállapodtunk, hogy Mami (az én anyukám) következik, de egyre nyilvánvalóbb, hogy Mami élete és házassága nem megérthető a szüleitől örökölt és tanult életviteli és világnézeti normák nélkül. Mivel a nemrég napvilágra került írásos dokumentumok, levelek és jegyzetfüzetek, valamint Mami és testvére,Sárika szóbeli közlései nélkül egyoldalú kép bontakozna ki, megpróbálom Szekerke Irénke élettöredékeit ide leírni.

Irénke (az én nagymamám) a makói születésű Páhány Amália lánya volt. A fennmaradt fényképekből és kézírásos értesítéseiből, levelezőlapjaiból arra következtetek, hogy kissé hiú volt, valamint luxust igénylő várakozásai lehettek az élettel szemben. Nem tudom feloldani a furcsa képet: tanítványai, az első-másodikos elemisták valósággal bálványozták őt. Rendkívül jól magyarázhatott. Egyik, ugyanabból az első osztályából három kislány felnőttkorára akadémikus lett. Viccesen hangzik, de sztem, ha jól indítanak el valakit az élet útjain, fogékony lesz mindenre, ami érdeklődést vált ki belőle. Tehetségesen, szépen kézimunkázott, ezt is tanította rendes tanórán, a rajz és festeni tudásáról egy itthoni, bekeretezett akvarellje a bizonyság, mindössze 13 éves korában festette.

Valószínűnek tartom, hogy gyermekkorában jól elkényeztették, mindent megkapott, amit szeretett volna, viszont "megbecsülte magát". Ezt így mondták akkor. Szép ruháira láthatóan büszke volt és vigyázott rájuk, viszont felnőttebb korában megkövetelte ugyanezt a gyermekeitől is, sőt a férjétől is. Családi legendárium, hogy amikor a Szent Gellért utcai házat építették és kölcsönt kellett rá felvenni, hogy be lehessen fejezni, Irénke nagymamánk bundát akart karácsonyra, de hiába, a ház költségei miatt a férje nem engedte bundát venni. Valamikor ez idő tájt járt Irénke Párizsban, onnan írt és fennmaradt képeslapjai arról szólnak, hogy jól érzik magukat, férjét és édesanyját sokszor csókolja. Kivel lehetett a költséges utazáson, nem tudom. Mindenesetre a nagyapám nem volt ott.

Irénke nagymamám első szerelme egy katonatiszt volt, már a lánykérésen is túl voltak, amikor kiderült, hogy a vőlegénynek nincs pénze kaucióra. Irénke nagymamája, azaz Amália édesanyja ki tudta volna pengetni a kauciót, de nem akarta. Az indokairól nem tudok,csak gondolom, hogy nem a szívbéli gonoszság, hanem a józan ész vezérelte.

A módos polgári életvitel egyik eleme akkoriban a baráti társaságok összejövetelei, kártyapartik, családi ebédek voltak.A mi gyerekkorunkban ennek nyomai még léteztek, de nem olyan kötelező módon, mint ahogyan a Szekerke-házakban vitték. "Nagy házat vitt" - ez azt jelentette, hogy voltak fogadónapjaik a kérelmezők számára, kártyanapok, sokfogásos ebédek kötelező résztvevőkkel. Ezt úgy értem, hogy házassági évfordulók alkalmával pl. meghívták a plébánost, van is ilyen összkép Nagyikáék ötvenedik évfordulóján, ami pont olyan fényes és gazdag volt, mintha Szekerke háztartásban lett volna megszervezve.

Ebből csak az derül ki, hogy a középpolgár életvitelének elemei pontosan meg voltak szabva, a nézetek, a vélemények, az olvasnivalók, az ízléssel kiválasztott bútorok és berendezések a hasonszőrűek körében érvényesek voltak.

A viselkedés szabályai ugyancsak kötöttek voltak. Ha vendég érkezett, illett köszönteni annak is, aki nem volt jó kapcsolatban a vendéggel, de néhány barátságos kérdés után illett csak visszavonulni valamilyen belátható okra hivatkozva.

Színházba, hangversenyre rendszeresen jártak, ékszerek, alkalmi ruhák (a férfiaknak is: zsakett, frakk, szmoking, bizonyos fajta kalapok, gamásni télen, nyáron is zokni, hölgyeknek harisnya, mezítlábas cipőben nem jártak a polgári hölgyek. Kalapot szintén viseltek, minden alkalomra volt kalapjuk. Nyárra szalmakalap, de csak a piacra. Az új ház 1930 körül lett kész. Itt már volt fürdőszoba nagy vízmelegítős kályhával, külön szobája volt a cselédnek mosdószekrénnyel , cselédágyneművel (ez kockás durvább anyag volt, mint a háziak damaszt holmijai). Mindent külön mostak teknőben, mosónő járt a házhoz, bizonyos Jernei néni, aki a fiát ügyvédnek taníttatta, a felszabadulás után is évekig járt még hozzánk. Mosási napokon ebédre mindig bableves volt és valamilyen tészta, uzsonnát is kapott a mosónő ovális zománcos tányérban.

Szekerke Irén nagymamám férje, Dr Kováts József erdélyi származású, nagybirtokos apjának első gyermeke. Az erdélyi szokások szerint az első gyermeket taníttatták, a többiek gazdálkodással voltak kötelesek foglalkozni. Kováts nagyapám, azaz Mami édesapja szigorú, szabályokat következetesen betartó ember volt. Gyermekeit a nyári iskolai szünetben erdélyi rokonaihoz küldte nyaralni, hogy megismerjék az ottani magyar beszédet, a Trianon által elszakított hazát, a szokásokat, ételeket, embereket, a gazdálkodók életmódját. Ők szerényebben éltek, mint a dél-alföldi család, de igaz szeretettel fogadták Sárikát és Zsuzsikát, majd később minket, Lakner kislányokat is, mert a családi összetartás és ismeret nem szakadt meg az ősök halálával. ( Ma legközelebbi és szeretett erdélyi unokatestvérünk K. Ági, fenn van a fészbukon és Óbudán lakik az Auchan háta mögött a Dunaparton. Az ő Kováts nagypapája és a mi Kováts nagyapánk testvérek voltak, csak úgy megemlítem, mert most nem erről szól a történet.)

Ági unokatestvérünk szerint is a erdélyi családfő szigorú, sőt goromba természetű ember volt. Tőle vehette a példát a mi nagyapánk, amikor Zsuzsika kislányát föltette egy fal peremére, és bátorságot mutatva végig kellett járnia, pedig nagyon félt. Pénzügyekben családi gazdálkodási szabályokat hozott, az iskolában, ahol megbízott igazgató volt, a tanítványait  észszerű megtakarításokra ösztönözte. Bevezetett egy segélyszervezetet, ami arról szólt, hogy a végzett diákok volt iskolájukba egy- két évig pénzadományt küldtek a szegény és éppen tanulni kezdő tanulók számára, Egy idő után elég szép segélyszervezet épült föl ennek az ötletnek a segítségével a Női Felsőkereskedelmi Iskolában, ahogy azt 1948-ig nevezték.

Mami, vagyis az édesanyám az iskolájuk 100 éves évfordulójára írt egy cikket az iskola emlékkönyvébe. Megemlékezett az édesapjáról, akinek örökébe lépett ebben az iskolában, és mint igazgatóhelyettes ment nyugdíjba 30 évi tanári munkája végén.