Óraátállítás

 

Ma, október 30-án átállítjuk az órákat, már, amelyiket kell, kézzel, mert a digitális eszköz automatikusan megteszi.

Tegnap egész nap nem voltunk túl jól, de rosszul sem. Éjfél felé úgy éreztem, mintha nem is ezen a világon lennénk, és terveznénk együtt, hogyan használjuk a gázt, hogy ne kelljen fagyoskodnunk. Veszünk még fát, a lenti mosókonyhában szuperül működik a cserépkályha. Hátha le kell költöznünk az alagsori nem-lakásba, ahol már van kályha, laptop és rádióra szerelt lemezjátszó, magnószalagokon zenekazetták, csak hangfelvevője nincs.
Mi lesz, ha elesem/elesik és ott marad valahol bekómálva a hidegben? Egy kis feltáratlan cukorbetegség vagy fel nem derített agydaganat végez majd végzetes támadást az életünk ellen? Hajnalban ezen töprengtem, hogyan tovább annak, aki itt marad. Nem mertem benyitni az alvóhoz. Kosztolányi Dezső visszhangzott a fülemben:

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

 

 

November, mielőtt a naptár mutatná

 Váratlan szép napok, hegyek közé vezető turistajelzések, főleg az Országos Kék csábítja a fiatalabbakat. Az esztergomi Babits Mihály utca hozta ide  a festményt, utána a verset.

 

Babits Mihály: Csak posta voltál

Ki ugy véled, nyomot hagysz a világnak,
kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad
nehezét únja s rímét ismeri:
marad-e rajta valami magadból,
vagy csak az utcán cipődre ragadt por
amit emlékül továbbadsz neki?

Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát
melyet oly égve és merengve futsz át
naponta többször hogy már, azt hiszed,
minden ház lelked mély szineit itta
s lelked rongyait lengi mindenik fa
s a sarki szél is tégedet sziszeg,

kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,
s vedd ki a szélből mit beléje sírtál
mint gramofonba mely megőrzené:
miről beszélnek? Régibb otthonodról
s a vad hegyekről, melyek alul egykor
közéjük jöttél, s amelyek felé

emléked visszanéz közűlük; ez vagy
te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy
Pest közepén, azt hordasz és vetítsz,
s ha árnyat festesz a város falára,
az csak a hűvös havasoknak árnya,
mely rádtapadt s amelyet közvetítsz.

Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,
és a hegyekkel egy csak ott se voltál.
Mi voltál ott? keresd tovább magad!
Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél
s a barbár csúcsoknak nemet feleltél,
mert szülőfölded felelt általad.

Nagyapád háza s a szelíd Dunántul:
de abban se lelheted igazánbul
magad lelkét, lázadó siheder!
Más voltál ott is! más táj, messzebb útak
voltak még amik rajtad áthuzódtak
s csak posta tudtál lenni és meder.

Életed gyenge szál amellyel szőnek
a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
amit hoztál, csak annyira tied
mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy
magad is, kit a holtak lépte vet.

 

Találtunk egy dinnyét

 

Észrevettem már régebben, hogy a kertkapun túl   sárgadinnye  szára fut a fűben, de nem foglalkoztam vele. Most, a sok eső után, hogy száradni kezdett, fűnyírásra szánta el magát a ház ura. Még délelőtt jelentette, hogy talált  két-öklömnyi dinnyét  azon a száron. Zöld még szegényke,  ilyeneket tettünk régen a vegyes savanyúságba zöld paradicsomok, kis káposztacikkek sárgarépa szeletek és egészben hagyott uborkák közé. Megpróbálom, hátha be tudok még szerezni egy ötliteres üvegre valót a hozzávalókból. Két szál torma is kell hozzá, de ez nem biztos...

A recept: Brassói saláta

Egy ötliteres üvegbe teszünk fél kiló cikkekre vágott fejes káposztát, néhány szelet vöröskáposztát, 25 deka zöldpaprikát, ugyanennyi kicsi gömbölyű paprikát, 30 deka uborkát, 8 darab kis éretlen dinnyét, apró zöld paradicsomokat, rózsáira szedett karfiolt, két darab négy hasábba vágott sárgarépát, egy nagy csomóba hajtogatott kaprot, néhány zellerlevelet szárastul, esetleg egy-két szőlőlevelet vagy meggyfáról két szép levelet. Mindet szépen rendezve üvegbe rakjuk, kb. 3 liter vizet három púpos evőkanál sóval felforralunk, és ha kihűlt, ráöntjük a zöldségekre. Az üveget úgy zárjuk le, hogy ne jusson be levegő az egyveleghez, különben megpenészedik. Ezt én úgy értem el, hogy átlátszó fóliát tettem az üveg nyakára, és leszorítottam egy megfelelő átmérőjű befőttes üveggel, amibe apró köveket szórtam, hogy súlya legyen, és a keletkező gázok nehogy fölemeljék, a zöldség viszont a lé alatt maradjon.

A savanyítani valót hagyjuk magára egy hűvösebb helyiségben az asztalon. Néhány nap múlva megzavarosodik, de várni kell, hadd tisztuljon ki magától. (Mivel csak egy dinnyém van, középre teszem, és körberakom a többi hozzávalóval.) Remélem, jó ízű lesz az egydinnyés változat mindenféle sült húshoz, marha vagy sertés pörkölthöz. A tartósító és ecet nélküli savanyúságban a káposzta önműködő tulajdonsága savanyít.

Később, ha sikerült az eltenni való, utólag ide teszem a fotóját. Azt hiszem, fermentált zöldség az előkelő neve.(Már találtam a neten értelmesebb ismertetőket ehhez a tartósítási eljáráshoz, ott lehetne utánanézni. Üveglezáró apparátus is kapható már, kővel súlyosbított lezárás helyett.)

 

Javítás a kerámián

Mert eltört. Eltört a legszebb tálkám még régen, hamutartónak használtam a belvárosi lakásban, a sötétkék kerek asztalon.

 Minthogy édesapám egész életében szeretett javítani, az elromlottat működővé tenni, elvitte  a törött tárgyat is. Epokitt nevű ragasztót használt a törött kicsi tál egybeillesztéséhez. Megcsinálta a hamutálamat, de amikor átadta, nem tetszett. A cserépről azt gondoltam, láthatatlanul is összeragasztható lett volna, mondjuk a Rapid nevű tubusos ragasztóval. Pedig édesapám tudta, mit csinál. Az utóbbi években virágcserép alátétjeként használtam, nem szökött el belőle az öntözővíz.

Megszoktam a javítása sárga, sőt egyre jobban sárguló nyomait. Sose gondoltam volna, hogy a munkája művészi értéket képvisel. Rátaláltam éppen most a neten, mintha nekem nyílt volna ki az ismertető:
"Jacqueline Rose brit feminista tudós az Anyák című könyvében egy lehetetlen anyai feladatról ír. Arról az elvárásról, hogy az anyának „meg kell javítania a világot és biztonságossá kell tennie”. Ebben Adrienne Rich amerikai költőt idézi, aki 1976-ban megjelent, Conditions for Work című esszéjében így ír: The Common World of Women (A nők közös világa) című írásában a nők „a világ védelmének, megőrzésének, megjavításának” tevékenységét végzik – „egy megkopott és elkopott családi élet láthatatlan szövésébe” kezdenek. Ebben az értelemben a látható varrási vonalak, a ragasztások vagy toldások lehetnek a törődés, az igyekezet, egy lehetetlen feladat feletti fáradhatatlan próbálkozás lenyomatai is. Ezért pedig nem érezhetünk mást, csak hálát és áhitatot."

 

Ilyen a cikkben bemutatott ragasztott japán tál. Bámulatos, mennyire emlékeztet édesapám régi-régi munkájára. Nemcsak a nők tudnak gyengéd szeretettel bánni a családdal.

 

Vidám hétvége

Kijöttek hozzánk a gyerekek teljes létszámban. Hűvös nap volt, de a kedvünket nem rontotta el. Bemutattuk az újra rendezett mosókonyhát téli lakókonyhává alakítva, megettük a vegán meggyes pitét torta alakzatban sütve, kávét ittunk rizstejjel, összehasonlítottuk a növényi eredetű illatkompozíciókat, és megtudtuk, kinek milyen tervei vannak a jövőre nézve. A mi terveink sem teljesíthetetlenek, de erről máskor.

Most leírom a torta alakú meggyes pite receptjét, hátha érdekel valakit.

A meggy natúr, magozott, édesítés nélkül készült saját levében dunsztolva.
Tészta:
25 deka fehér tönkölyliszt, 10 deka eritrit, fél csomag vanicukor, 1 sütőpor, fél citrom leve, pici só, 2 dl víz, 1 dl növényi tej, fél dl olaj.

A nedves hozzávalókat összekeverjük, hozzáadjuk a por alakúakat, jól kikavarjuk, kikent - kiszórt formába öntjük, kirakjuk a lecsöpögtetett meggyel, és előmelegített sütőben 180 fokon sütjük. Tűpróba!!
Úgy megettük, hogy elfelejtettem lefényképezni.

 

Fekete macskák

 

 

 Károlyi Amy írta, hogy Weöres halála után lement a proszekturára, és amint belépett a kórház kertjébe, nagyon sok fekete macska rebbent föl a jöttére. Elszaladt akkor a fekete ruhás gyászbrigád, talán Sanyikától búcsúztak  -  gondolta az özvegy.
A napokban hasonló élményem volt, mintha a régi fekete macskám üzent volna az új picivel, aki meg-megjelent a kerítésünk mellett, de be nem jött. Csak nézett, majd elment. Pár nap múlva egy ismerősömmel beszélgettem az utcán, hirtelen úgy éreztem, valami könnyű anyag megérintette a bokámat. Nem néztem le, az asszony éppen egy drámai történetet mesélt egyik ápoltjáról. Sok öregre vigyázott már a faluban. Elköszöntünk. Akkor néztem a járda szélére, mi volt az a simítás. A fekete cica volt, a lábam mellé feküdt. Nyakán szép új kék nyakörv hirdette, hogy valaki befogadta. Mintha a régi cica kezdett volna új életet, de utoljára még egyszer odajött volna hozzám.

----------------------------


KÁROLYI AMY:
ODA KELL ADNI, AMI VAN


Mindennek ára van,
vagy ára lesz.
Oda kell adni,
ami van,
hogy megkaphassuk,
ami lesz.

Oda kell adni asztalunk,
oda kell adni ceruzánk,
és tudni, hogy asztaltalan
s ceruzátlan lét vár reánk.

Odaadni a takarónk,
és langyosra fűtött szobánk,
és tudni, hogy takaratlan
és párnátlan lét vár reánk.

Az is lehet, hogy az a mínusz,
a földöntuli, pluszt megér,
és minden láznál égetőbb
a csillagok termelte dér.

Papírkosárba vethetők
a szerzett tapasztalatok,
és átképzőssé változom,
ha itt hagyom, mi itt vagyok.

Mi vagyok itt egyáltalán?
és megérem-e a papírt,
amire egykor jobb kezem
még zsinórírás nélkül írt,

csak jobbra dőlve egyszerűn
mint a szélfútta fák,
ahogy diktált a tél, az ősz
vagy amit a május fujdogált,

lehet, hogy máris ott vagyok,
a határtalanban kerengő,
hol színtelenbe torkollik a szín,
és milliárd év egy esztendő.

forrás: margitanyakepeslapjai.bloglap.hu

Köszönöm szépen margitanya szívességét, hogy nem haragszik, amiért versgyűjteményéből kiemeltem ezt a megindító verset.

 

 

Búcsú a nyártól

Szerettem volna legalább két bejegyzést szülni az augusztusi híradások közé, de hiába igyekeztem, nem találtam közlésre érdemes témát a nyár végi, feszített tempójú munkák között. Igaz, régebben bemutattam, hogyan készül nálunk a szilvalekvár, mindenféle régi emlékkel és recepttel körítve tudtam előadni. Az ideihez nem volt semmi kedvem. Elkészült hat üveggel három nekibuzdulásra, jó is lett, csak mit meséljek. Megvan, aztán kész.
Takarítani, rendet csinálni elképesztően utálok, nemhogy írogassak is róla. Ha kellő távolságra jut az időben a történet, lehet, hogy előszedem valamelyik nyugalmas téli estén. Bosszankodva vettem észre, hogy eltelt az augusztus, anélkül, hogy megszólaltam volna.Nincs már annyi életkedvem, mint volt régebben, még az augusztusi népes családi ebédre se vittem fényképezőgépet, akkor most mit beszéljek róla. Aranyosak voltak a kicsik, a most megismert új családtagok, a régiek nemkülönben. Szeged váratlanul kellemes idővel fogadott, a délelőtti 400 kilométeres, viharral és rosszullétekkel tarkított utazást nem érdemes újraélni egy beszámoló erejéig sem. Visszafelé gyorsabb, jobb volt a közlekedés az autópályán, kedves vejem vállalta, hogy elhoz bennünket a falunkból Szegedre és vissza. Egész nap dolgozott miattunk, pedig ő is megérdemelt volna egy jó pihenőnapot a nemzeti ünnepen.
A napokban kis kikapcsolódás jutott nekik: a vejemnek meg a lányocskámnak. Erről szól a fenti kép.