Jó pihenést, szép ünnepet kívánok!
Ma már eléggé távol van tőlünk a 19. és 20. század fordulójának története, a Monarchia polgárosodó népének életvitele, a születőben lévő szellemi áramlatok figyelemmel kísérése, miközben a békeidők végét járja a világ. Lesznai Anna életrajzi kötetében a 20. század első évtizedét idézi fel, naiv együttérzéssel a felvidék szegényei, és megértéssel a társadalom javát szolgáló új eszmeiség iránt. Lesznai mint Lizó, a védett és szeretett gyermek egy vidéki kastély több hektáros kertjében ismerkedik a természet és az emberi élet sokoldalúságával. Nagy természetű apja nyomdokaiba lépve maga is a tomboló érzékek fogságában él, megkísérli kimondani a kimondhatatlant. Ez már a Kezdetben volt a kert második kötetből derül ki, szívszorítóan és lehangolóan.
Úgy tűnik, Lizó életének tragédiája azon múlik, hogy zsidó származású lévén sose vehette feleségül szívszerelme, a magyar földesúr fia. Társadalmi keretbe helyezett írói megoldása az asszimilációs törekvések zsákutcáját vetíti a kert és a kastély történelmi falaira.
Lesznai "Lizó" Anna írói pályáját a költészet vonzásában kezdte. A Nyugat első évfolyamának szerzői között találjuk, Babits és Ady nagy támogatói és értői voltak a századforduló "asszonyi" lírájának kibontakozásában. A festészet és általában a képzőművészet új irányzataihoz női kedvvel csatlakozott, számos rajza, festménye, könyvborítója az art deco jegyében és a gyermekkori kert burjánzó gazdagságának emlékével vívja ki máig tartó elismerésünket.
Verseinek gyűjteménye, a Köd előttem köd utánam halála előtt jelent meg Magyarországon a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában, a szerző válogatásában és akarata szerint. Ezt az 1966-ban közre adott kötet belső címlapján is közli a könyvkiadó. Nem véletlen. A retrospektív válogatás verseinek hangvétele elmúlt időket idéz, tartalma, tematikája olyan, mintha az életmű-regény kivonata lenne.
"Lizó" Anna őszintesége, írói tehetsége, odaadó emberszeretete a "gyógyító könyveim" közé emeli e két művét.
Most jöttem rá, hogy több mint egy hónapja nem írtam. Verseket olvasok, meg Lesznai Anna hosszú-hosszú életrajzi kötetét. Válogatott versei: a Köd előttem - köd utánam még itt van az asztalomon. Kellett nekem ezek után Kálnoky Lászlót olvasni! A valódi, nagyon mély, vigasztalan depresszió költője. Itt egy szívbe markoló verse:
Éppen ilyen gondolatok jártak a fejemben, aztán tessék. Rátalálok valamire, amire nem kellett volna.
Be kell látni, hogy nem olyan könnyű egy testkép-változással
járó műtétből felépülni. Már több mint fél év telt el az operáció óta, de még
mindig vannak fájó részeim, nehezen mozgatható tagjaim, és nem mindig jó a
kedvem. Hiába igyekszem, nehéz különbséget tenni a felépüléssel járó nehézségek
és az életkor számlájára írható hanyatlás jelei között.
Sajnos, a fejem se mindig friss, pedig úgy de úgy szeretnék mindent érteni és
követni, valamint az akaraterőm se a régi. Vagy talán nem is volt.
A sebészeti beavatkozás következménye viszont teljesen
egyértelmű: az újra képződő idegek, izomrostok önálló életre törekednek, és
eszük ágába sincs egyszerűen beépülni a nekik előkészített helyre. Lustán
odatapad a bordákhoz a gyenge izom, vékony ín, őket erősíti a gyógytorna, amelyet 30
alkalommal teljesítettem Dorogon a jól felszerelt tornateremben, szakértő és
empatikus gyógytornászok segítségével.
Úgy rászoktam a tornára, hogy a váll bemozgatására szolgáló csigával, amelyet a
tornateremben használtam meglehetős sikerrel, itthon is tudok gyakorolni, köszönettel a ház
urának. Ő mindenben maximálisan segít!
A mellékelt fotókat a lányom készítette: egyet a házi kivitelezésű, de profi tornaszerről, egyet meg rólam, ahogy felhúzom jobb kézzel a mozdulni és kiegyenesedni nem akaró bal kart le-föl, le-föl sokszor, sokszor. Naponta többször teljesítek egy-egy menetet. A gyógytorna már csak ilyen. Minél többször fogod munkára a tagjaidat, annál biztosabb, hogy visszanyered, amit elvesztettél. (Na nem mindent, de a legfontosabbakat igen.)
Éppen most, október közepén van ideje a dióverésnek. Úgy
látszik, a mi próbálkozásunk a termés megmentésére a szokatlanul korai
szürettel, valahogy mégis bejön. A gyönyörű zöld golyóbisokra rászáradt az idő
közben megbarnult burok. Nagy óvatosan többször feltörtem egy-egy példányt az
elmúlt hetekben. Mindig egészséges bélűek voltak.
A fotón látni, hogy mire jutottunk. Talán egy kiló tisztított dió kikerül az
idei zsákmányból.
Jövőre még többször fogunk permetezni. Hátha kibírja a termés a fán fertőzés
nélkül. Mert a burokban megérett szemek
mégiscsak szebbek. Egy próbát megért.
Születésnapok, halálozási évfordulók, friss temetések, örömmel várt babák világra jövetele követi egymást a naptári bejegyzésekben. A napi események emléke idővel elhomályosodik, az aznapi szenzáció, elveszett a kulcsom, de meglett, hogy elfelejtettem bevenni a gyógyszert és hasonlók, mit számít egy hét múlva is akár.
A mai évforduló megújuló fájdalmat idéz fel: a testvérhúgom halálának óráit, hogy este még meghallotta, aludj jól, ő is ezt sóhajtotta nekem a telefonba, aztán délelőtt a hír, hogy nem ébredt fel, megrázott, hiába számítottunk erre mindannyian. 1914. október 1. Azóta hiányzik közülünk. A Hogy is volt? közös blog archívumában életteli bejegyzéseit az este újra olvastam. Hallottam a hangját, éreztem apánktól örökölt fanyar humorát, és ahogy a kór előrehaladását megtapasztalta, mintha az én közeljövőmet is előre vetítette volna. Ma reggel elég nagy fekete éjjeli lepke ült a konyhaablak mellett. Közelebb mentem, akkor is mozdulatlan maradt. Lehet, hogy pihent, talán messziről kellett idejönnie. Mire összekészítettem a kávéfőzőt, már nem volt ott. Elkezdődött a napi rutin.
*
A fenti rózsát egy hete kaptam a férjemtől születésnapi köszöntésül. Este hozta föl a kertből. A tüskéit lecsipkedte róla, a levelei úgy fénylettek, mintha nem is a poros ágon találta volna. A gondolattól minden megtisztul.
Akinek nincs diófája, legföljebb karácsony táján szembesül a ténnyel: egy kiló tisztított dió kilója úgy ötezer forintba kerül. Minthogy egy kiló darált dió kábé hetven deka lisztből készült kalácstésztához elegendő, az ünnepi kalács meg ebből a mennyiségből hat embernek elég egy napra, ki kell gondolni, hogyan tudjuk ellátni a családot a megszokott diós tekercsekkel, amelyek jó esetben és években akár húsvétig kitartanak.
Tavaly még beérés előtt megfeketedett a fán a termés a burokfúró légy kártétele miatt. Idén permeteztünk, a gubacsatkával fertőzött leveleket rendszeresen leszedtük, aztán újra permeteztünk az almamoly miatt, aki szintén szereti megfúrni a zöld gyümölcsöt, beleértve a dió zöld burokját is, tönkretéve a kemény héj alatti értékes részeket.
Most kitaláltuk, hogy még éretlenül leszedjük a diót, és megpróbáljuk beérlelni a széljárta, napsütötte teraszon. Naponta többször átforgatjuk a száradás kedvéért, a csirkeháló arra szolgál, hogy ne guruljon szét a zöld dió a kövön.
Ha már a burokfúró légy megszúrta a termést, hamarosan feketedni kezd a szép zöld burok, és fehér, apró nyűvek szaporodnak benne elképesztő gyorsasággal. A képen a lábasban összegyűjtött hibás darabok látszanak, ezeket el kell tüzelni, nehogy kiszabaduljanak a nyűvek és újabb légynemzedékek nőjenek föl a fa alatt.
Hát, így próbálkozunk a dió megmentésével. Még nem tudható, hogyan érnek be a szemek, hogyan fogjuk kibontani a remélhetően egészséges dióbelet, vajon elég lesz-e a zsírtartalma, mivel nem a fán érett be, csupa kérdőjel és aggodalom, megéri-e a ráfordítást, mert nem kevés pénzt és energiát fektettünk a műveletbe.
Kiszedek néha próbaképpen egy-egy szemet, eddig belül egészséges, csak sovány, még fehér, tejes a mag. Azon gondolkodom, előszedjem-e a kvarclámpát. Esetleg néhány perc naponta jót tenne az érésnek, de honnan szednek majd a burokban várakozó szemek energiát az érésükhöz? Mégiscsak kellene az élő fa hozzá, az a gyanúm.
