Javulófélben

 

Be kell látni, hogy nem olyan könnyű egy testkép-változással járó műtétből felépülni. Már több mint fél év telt el az operáció óta, de még mindig vannak fájó részeim, nehezen mozgatható tagjaim, és nem mindig jó a kedvem. Hiába igyekszem, nehéz különbséget tenni a felépüléssel járó nehézségek és az életkor számlájára írható hanyatlás jelei között.
Sajnos, a fejem se mindig friss, pedig úgy de úgy szeretnék mindent érteni és követni, valamint az akaraterőm se a régi. Vagy talán nem is volt.

A sebészeti beavatkozás következménye viszont teljesen egyértelmű: az újra képződő idegek, izomrostok önálló életre törekednek, és eszük ágába sincs egyszerűen beépülni a nekik előkészített helyre. Lustán odatapad a bordákhoz a gyenge izom, vékony ín, őket erősíti a gyógytorna, amelyet 30 alkalommal teljesítettem Dorogon a jól felszerelt tornateremben, szakértő és empatikus gyógytornászok segítségével.
Úgy rászoktam a tornára, hogy a váll bemozgatására szolgáló csigával, amelyet a tornateremben használtam meglehetős sikerrel,  itthon is tudok gyakorolni, köszönettel a ház urának. Ő mindenben maximálisan segít!

A mellékelt fotókat a lányom készítette: egyet a házi kivitelezésű, de profi tornaszerről, egyet meg rólam, ahogy felhúzom jobb kézzel a mozdulni és kiegyenesedni nem akaró bal kart le-föl, le-föl sokszor, sokszor. Naponta többször teljesítek egy-egy menetet. A gyógytorna már csak ilyen. Minél többször fogod munkára a tagjaidat, annál biztosabb, hogy visszanyered, amit elvesztettél. (Na nem mindent, de a legfontosabbakat igen.)

 

Dióverés

 

Éppen most, október közepén van ideje a dióverésnek. Úgy látszik, a mi próbálkozásunk a termés megmentésére a szokatlanul korai szürettel, valahogy mégis bejön. A gyönyörű zöld golyóbisokra rászáradt az idő közben megbarnult burok. Nagy óvatosan többször feltörtem egy-egy példányt az elmúlt hetekben. Mindig egészséges bélűek voltak.
A fotón látni, hogy mire jutottunk. Talán egy kiló tisztított dió kikerül az idei  zsákmányból.
Jövőre még többször fogunk permetezni. Hátha kibírja a termés a fán fertőzés nélkül.  Mert a burokban megérett szemek mégiscsak szebbek. Egy próbát megért.

 

Egy szál virág

 

Születésnapok, halálozási évfordulók, friss temetések, örömmel várt babák világra jövetele követi egymást a naptári bejegyzésekben. A napi események  emléke idővel elhomályosodik, az aznapi szenzáció, elveszett a kulcsom, de meglett, hogy elfelejtettem bevenni a gyógyszert és hasonlók, mit számít egy hét múlva is akár.

A mai évforduló megújuló fájdalmat idéz fel: a testvérhúgom halálának óráit, hogy este még meghallotta, aludj jól, ő is ezt sóhajtotta nekem a telefonba, aztán délelőtt a hír, hogy nem ébredt fel, megrázott, hiába számítottunk erre mindannyian. 1914. október 1. Azóta hiányzik közülünk. A Hogy is volt? közös blog archívumában életteli bejegyzéseit az este újra olvastam. Hallottam a hangját, éreztem apánktól örökölt fanyar humorát, és ahogy a kór előrehaladását megtapasztalta, mintha az én közeljövőmet is előre vetítette volna. Ma reggel elég nagy fekete éjjeli lepke ült a konyhaablak mellett. Közelebb mentem, akkor is mozdulatlan maradt. Lehet, hogy pihent, talán messziről kellett idejönnie. Mire összekészítettem a kávéfőzőt, már nem volt ott. Elkezdődött a napi rutin.

*

A fenti rózsát egy hete kaptam a férjemtől születésnapi köszöntésül. Este hozta föl a kertből. A tüskéit lecsipkedte róla, a levelei úgy fénylettek, mintha nem is a poros ágon találta volna.  A gondolattól minden megtisztul.

 

Kínlódunk a dióval

Akinek nincs diófája, legföljebb karácsony táján szembesül a ténnyel: egy kiló tisztított dió kilója úgy ötezer forintba kerül. Minthogy egy kiló darált dió kábé hetven deka lisztből készült kalácstésztához elegendő,  az ünnepi kalács meg ebből a mennyiségből hat embernek elég  egy napra, ki kell gondolni, hogyan tudjuk ellátni a családot a megszokott diós tekercsekkel, amelyek jó esetben és években akár húsvétig kitartanak.

Tavaly még beérés előtt megfeketedett a fán a termés a burokfúró légy kártétele miatt. Idén permeteztünk, a gubacsatkával  fertőzött leveleket rendszeresen leszedtük, aztán újra permeteztünk az almamoly miatt, aki szintén szereti  megfúrni a zöld gyümölcsöt, beleértve a dió zöld burokját is, tönkretéve a kemény héj alatti értékes részeket.

Most kitaláltuk, hogy még éretlenül leszedjük a diót, és megpróbáljuk beérlelni a széljárta, napsütötte teraszon. Naponta többször átforgatjuk a száradás kedvéért, a csirkeháló arra szolgál, hogy ne guruljon szét a zöld dió a kövön.

Ha már a burokfúró légy megszúrta a termést, hamarosan feketedni kezd a szép zöld burok, és fehér, apró nyűvek szaporodnak benne elképesztő gyorsasággal. A képen a lábasban összegyűjtött hibás darabok látszanak, ezeket el kell tüzelni, nehogy kiszabaduljanak a nyűvek és újabb légynemzedékek nőjenek föl a fa alatt.

Hát, így próbálkozunk a dió megmentésével. Még nem tudható, hogyan érnek be a szemek, hogyan fogjuk kibontani a remélhetően egészséges dióbelet, vajon elég lesz-e a zsírtartalma, mivel nem a fán érett be,  csupa kérdőjel és aggodalom, megéri-e a ráfordítást, mert nem kevés pénzt és energiát fektettünk a műveletbe.

Kiszedek néha próbaképpen egy-egy szemet, eddig belül egészséges, csak sovány, még fehér, tejes a mag. Azon gondolkodom, előszedjem-e a kvarclámpát. Esetleg néhány perc naponta jót tenne az érésnek, de honnan szednek majd a burokban várakozó szemek energiát az érésükhöz? Mégiscsak kellene az élő fa hozzá, az a gyanúm.

Egy kiállítás margójára

 

 Bocsánatot kérek a képzavarért, már a címben elkövettem a nagy hibát. Minthogy 160 éves a csolnoki fúvószenekar, mi meg csak húsz éve lakunk Csolnokon,  tudásom marginális lehet a nagy hagyományokat őrző helybeliek és persze a zenészek ismereteihez viszonyítva.

A napokban zárt be a zenekar 160 évét összefoglaló kiállítás. Régi kották, hangszerek, oklevelek, újságcikkek, fényképek tudósítottak az egykori és a mai zenei élet eseményeiről, érdekesen, kulturáltan egy teremnyi emlékeztető szólt a minden időben gazdag csolnoki zenei életről.

Személyes tapasztalatot is megemlíthetek, milyen csodálatos volt, amikor először hallottam a fúvósokat megszólalni. Húsz éve, májusban költöztünk ide, a Mókus hegy alatti utcába. A kora délutáni csendes udvaron valahonnan felhangzott a Bányászhimnusz, a hegyről zengett a németes hangzású dallam a szokatlanul sokféle fúvós hangszeren, érzelmekre ható előadásban. Könnyeztem, bevallom. Később a szomszédasszony felvilágosított, hogy a temetőből jött a gazdag muzsika hangja, bányász lehetett, akit búcsúztattak. Ekkor megint meghatódtam, hogy egy soktagú, élő zenekar  a bánat és a tisztelet hangjaival kíséri át a halottat a túlsó partra. Azóta már tudom, hogy Csolnokon a zenei tudás az élet része, aki ebben nőtt föl, talán észre sem veszi, mennyi kultúra  hagyományozódik a faluban nemzedékről nemzedékre.

Később részt vettem a helyi rendezvényeken, mindannyiszor elismeréssel tapasztalva a lakosság zenei jártasságát. A templomban a kórusról képzett énekhang szólt a mise megfelelő részein, ezt is újdonságként könyveltem el. Akkoriban, amikor ide jöttünk lakni,  Szeifert atya volt a plébános. Megtette, hogy a mise bizonyos imádságait svábul mondta el.  Nagyon tetszett, bár egy szót sem értettem belőle. Mégis, a helyiek identitás tudata erősödött vele, bennem meg nőtt  a tisztelet az eddig ismeretlen kultúra iránt. (Igaz, hogy édesapám sváb származású volt, a Kárpátaljára telepített gyér lakosság tagja születésekor, ők más nyelvjárásban beszéltek. Énekeket tanultunk tőle, tudott tercelni hallás után, bármit énekeltünk, mindjárt fabrikált hozzá második szólamot. És nagyon fegyelmezett volt! Bocsánat a kitérőért.)

Utánanéztem, honnan erednek az itteni fúvószenekari hagyományok. Egy népzenekutató szerint a bányász-zenekarok fúvósai a 19. század közepén általánossá vált katonazenekartól vették a mintát. Csolnokon a kezdetektől tisztességes zeneoktatás folyt, minden évben indultak rézfúvós képzések és a ritmushangszerekre  is lehetett jelentkezni. Kürt, harsona, trombita, tuba , újabban szaxofon a legnépszerűbb hangszerek.  A kiállításon a zenei versenyeken díjat nyert együttesek oklevelei bizonyították: mennyire eredményes a zeneiskola munkája. Bemutatták a kiállítók Tarkövi János és Fódi tanár úr munkásságát, az ő nevüket ismertem már, mielőtt a faluba költöztünk volna. Külön nem említek itt más tartalmi kérdést sem, hiszen a csolnoki családnevek akár 160 évvel ezelőttről szerepelnek a régi kották lejegyzői között. Érdekes volt a kézírásos kottán látni a zenei előírásokat németül, bár megjegyzem zárójelben, hogy komolyzenei hangversenyek előtt, a próbákon a karmester sokszor németül igazgatja a zenészeket még akkor is, ha különben nem beszéli a nyelvet. Szóval, a zene mindenkié ugyan, de német a nemzetközi nyelve.

Nagyon jó volt áttekinteni a kiállítás segítségével az elmúlt 160 év itteni zenei eseményeit. A családok büszkék lehetnek őseikre, nevük fönnmarad, tudásuk pedig beépül a közös nemzetiségi kultúrába.

 

Most néhány fotót hozok arról, amit itt láttam:

1. A régi kották

2. Újságcikkek

3.Testvérvárosi kapcsolatok

4. Fódi tanár úr, mellete egy másik képen Tarkövi János, idősb Tarkövi leszármazottja

5. Bejegyzés egy vendégkönyvben

6. Emlékplakett

A kiállításon jóval több, hangulatos és gazdag anyag látható. Ide csak a viszonylag elfogadható fotókat tettem ki.

Időtöredékek

 

 

Nem ezt a szobát hagytam itt: a délelőtti

tárgyilagos volt, ész- és okszerű,

valószínű. Családi étkezések,

összezördülések, túlfűtött unalom vagy

pletykák színtere: polgári szalon, egy

középfajú színmű első-utolsó

felvonásának díszlete.

 

Most két spalettátlan ablakon át

dől be a havas téli ég, a hó, a holdas

hó világossága; két túlvilági zöld,

sugárzó téglalap között egy harmadik, bizonytalan

szellem-fénypocsolya a falon: a nagytükör. A tárgyak

a Földnek a Hold felé forduló oldalán

könnyebbek: lazuló körvonalakkal

úsznak a tömény oldatban. A klasszicista nappal

után e távollétemben kitört

stílusváltásban, kísértet-korszakban, egy lebegő

utalásban kell laknom.

 

Ugyanez a szoba, tíz éve, húsz. Így változatlan

feltételek mellett jól megfigyelhető,

milyen fogásokkal él az idő. A jeges áradatban

ázva, váratlanul, a semmiből a

sötétben zajló működés villámló múlt-szilánkokat

vet föl: nem képeket, de

az átélés egykori módját. Mintha a nagytükör

befagyott rétegeiből bukkanna föl,

megőrizve hibátlan, a tizenhárom éves

esetlen serdülő test, a fagyfoltos kamaszláb

parafatalpú szandált visel, melyről a légies lelet

kora azonosítható; az immár muzeális

blúzok redői közt vagy meztelen figyeltem,

mennyit nőtt a mellem, nyári délelőtt az

üres lakásban, kulcscsörgést fülelve…

 

(Vagy amikor a kisvárosi korcsolyapálya

villanyfényes jegéről félreállva

a sötét hóbuckák közé, ki a torlódó körből, amelyre

buzgó hangszórókból dőltek recsegve

a hatvanas évek slágerei – felnézve láttam,

a hangos körhinta magas csúcsában

hogy áll, saját tejszerű fényének szivárgó

levében, a hold, a lélegző hiány-idom,

mint egy gyötrő feladvány hirtelen

álombeli megoldása – kerek,

vakító evidencia…)

 

Magánkorszakaim: külön divattal,

korszellemmel, történelemmel,

intézményekkel mindegyik: az emlék

egy-egy év sajátos ízéről, érzelmi árnyalatáról

lokalizálható… Aztán sokáig

semmi: üresen őrlő kar, a surrogó sötét szalag

némán szaladt, a gép egyetlen pillanat

fokozatosan fakuló példányait

ontotta. Most megint

a helyzet kibocsátja csápjait,

indul, visszadöccen, indul. A befagyott folyamat

fel- és beenged. A ki tudja, mit

záró zárban elfordul a kulcs –

ki tudja, mi –, nyitom, kinyit.

 

(A vers Rakovszky Zsuzsa : Jóslatok és határidők c. kötetéből való)

Kocsival Szegedre

 

Régen, amikor olcsóbb volt a benzin, gyakran vágtattunk haza hétvégére. Anyuék még megvoltak, igaz, megöregedve, de mindig örömmel fogadtak,  vidáman, érdeklődően. Jó volt érezni, hogy szívből követik a mindennapjainkat és csupa jókívánsággal vannak irántunk.

*

 Elvesztettük őket.... Csak az álmainkban élnek pont úgy, ahogy akkor egyszer történt. Délután indultunk vissza Pestre. Lekísértek bennünket a kapuhoz, a parkolóból a ház elé kanyarodtunk, integettünk egymásnak. Az utca végén lámpa állított meg, a hátsó ablakon láttam még egyre távolodó alakjukat, várták, hogy kikanyarodjunk az utcából, és a következő találkozásig a mostani együttlét emléke  erősítse őket. Nyár volt még, szegedi meleg, anyukánk barna csíkos otthonkában fogta a kapufélfát, apácskánk rövid ujjú ingben, vékony szövet nadrágban, nadrágtartó gumival a vállán támaszkodott Anyura. Meghajolva tudott már csak állni, de kitartott a kapu előtt, amíg el nem tűntünk kifelé a városból.  Visszanéztem. Még a Kossuth Lajos sugárúton is Szegedet néztem, olyan nehéz volt akkor elszakadni.

 

 Tisztán emlékszem, aznap nagyon  fáradtan érkeztünk meg a belvárosi lakásba. Álmomban azt láttam, hogy a Kossuth Lajos sugárúton egy új, magas irodaépület áll, és a tetőteraszán körben rengeteg piros muskátli csüng.  Mi távolodunk az autóval, de a piros muskátli sor nem halványodik álmomban. Körbe keretezi az új házat, és piros, piros, süt rá a lenyugvó nap, mert nyugat felé vezet ki az út a  városból.