Mélységes igazságok a stílromantika nyelvén

 

Ma már eléggé távol van tőlünk a 19. és 20. század fordulójának története, a Monarchia polgárosodó népének életvitele, a születőben lévő szellemi áramlatok figyelemmel kísérése, miközben a békeidők végét járja a világ. Lesznai Anna életrajzi kötetében a 20. század első évtizedét idézi fel, naiv együttérzéssel a felvidék szegényei, és megértéssel a társadalom javát szolgáló új eszmeiség iránt. Lesznai mint Lizó, a védett és szeretett gyermek egy vidéki kastély több hektáros kertjében ismerkedik a természet és az emberi élet sokoldalúságával. Nagy természetű apja nyomdokaiba lépve maga is a tomboló érzékek fogságában él, megkísérli kimondani a kimondhatatlant. Ez már a Kezdetben volt a kert második kötetből derül ki, szívszorítóan és lehangolóan.

Úgy tűnik, Lizó  életének tragédiája azon múlik, hogy zsidó származású lévén sose vehette feleségül szívszerelme, a magyar földesúr fia. Társadalmi keretbe helyezett írói megoldása az asszimilációs törekvések zsákutcáját vetíti a kert és a kastély történelmi falaira.

Lesznai "Lizó" Anna  írói pályáját a költészet vonzásában kezdte. A Nyugat első évfolyamának szerzői között találjuk, Babits és Ady nagy támogatói és értői voltak a századforduló "asszonyi" lírájának kibontakozásában. A festészet és általában a képzőművészet új irányzataihoz női kedvvel csatlakozott, számos rajza, festménye, könyvborítója az art deco jegyében és a gyermekkori kert burjánzó gazdagságának emlékével vívja ki máig tartó elismerésünket.

Verseinek gyűjteménye, a Köd előttem köd utánam halála előtt jelent meg Magyarországon a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában, a szerző válogatásában és akarata szerint. Ezt az 1966-ban közre adott kötet belső címlapján is közli a könyvkiadó. Nem véletlen.  A retrospektív válogatás verseinek hangvétele elmúlt időket idéz, tartalma, tematikája olyan, mintha az életmű-regény kivonata lenne.

"Lizó" Anna  őszintesége, írói tehetsége, odaadó emberszeretete a "gyógyító könyveim" közé emeli e két művét.

 

November

 Most jöttem rá, hogy több mint egy hónapja nem írtam. Verseket olvasok, meg  Lesznai Anna hosszú-hosszú életrajzi kötetét. Válogatott versei: a Köd előttem - köd utánam még itt van az asztalomon.  Kellett nekem ezek után Kálnoky Lászlót olvasni! A valódi, nagyon mély, vigasztalan depresszió költője. Itt egy szívbe markoló verse:                   

Ajánlás 

 

Lelkem üres térben lebeg;

kinyújtott kezek el nem érnek;

fenyegetnek vagy féltenek,

de mézes hangok is dicsérnek.

Egyetlen szavukat se hidd:

amelyben élek, nézd e fertőt!

Sírd tele értem könnyeid
vadvizével az őszi erdőt.

Éppen ilyen gondolatok jártak a fejemben, aztán tessék. Rátalálok valamire, amire nem kellett volna.

Javulófélben

 

Be kell látni, hogy nem olyan könnyű egy testkép-változással járó műtétből felépülni. Már több mint fél év telt el az operáció óta, de még mindig vannak fájó részeim, nehezen mozgatható tagjaim, és nem mindig jó a kedvem. Hiába igyekszem, nehéz különbséget tenni a felépüléssel járó nehézségek és az életkor számlájára írható hanyatlás jelei között.
Sajnos, a fejem se mindig friss, pedig úgy de úgy szeretnék mindent érteni és követni, valamint az akaraterőm se a régi. Vagy talán nem is volt.

A sebészeti beavatkozás következménye viszont teljesen egyértelmű: az újra képződő idegek, izomrostok önálló életre törekednek, és eszük ágába sincs egyszerűen beépülni a nekik előkészített helyre. Lustán odatapad a bordákhoz a gyenge izom, vékony ín, őket erősíti a gyógytorna, amelyet 30 alkalommal teljesítettem Dorogon a jól felszerelt tornateremben, szakértő és empatikus gyógytornászok segítségével.
Úgy rászoktam a tornára, hogy a váll bemozgatására szolgáló csigával, amelyet a tornateremben használtam meglehetős sikerrel,  itthon is tudok gyakorolni, köszönettel a ház urának. Ő mindenben maximálisan segít!

A mellékelt fotókat a lányom készítette: egyet a házi kivitelezésű, de profi tornaszerről, egyet meg rólam, ahogy felhúzom jobb kézzel a mozdulni és kiegyenesedni nem akaró bal kart le-föl, le-föl sokszor, sokszor. Naponta többször teljesítek egy-egy menetet. A gyógytorna már csak ilyen. Minél többször fogod munkára a tagjaidat, annál biztosabb, hogy visszanyered, amit elvesztettél. (Na nem mindent, de a legfontosabbakat igen.)

 

Dióverés

 

Éppen most, október közepén van ideje a dióverésnek. Úgy látszik, a mi próbálkozásunk a termés megmentésére a szokatlanul korai szürettel, valahogy mégis bejön. A gyönyörű zöld golyóbisokra rászáradt az idő közben megbarnult burok. Nagy óvatosan többször feltörtem egy-egy példányt az elmúlt hetekben. Mindig egészséges bélűek voltak.
A fotón látni, hogy mire jutottunk. Talán egy kiló tisztított dió kikerül az idei  zsákmányból.
Jövőre még többször fogunk permetezni. Hátha kibírja a termés a fán fertőzés nélkül.  Mert a burokban megérett szemek mégiscsak szebbek. Egy próbát megért.

 

Egy szál virág

 

Születésnapok, halálozási évfordulók, friss temetések, örömmel várt babák világra jövetele követi egymást a naptári bejegyzésekben. A napi események  emléke idővel elhomályosodik, az aznapi szenzáció, elveszett a kulcsom, de meglett, hogy elfelejtettem bevenni a gyógyszert és hasonlók, mit számít egy hét múlva is akár.

A mai évforduló megújuló fájdalmat idéz fel: a testvérhúgom halálának óráit, hogy este még meghallotta, aludj jól, ő is ezt sóhajtotta nekem a telefonba, aztán délelőtt a hír, hogy nem ébredt fel, megrázott, hiába számítottunk erre mindannyian. 1914. október 1. Azóta hiányzik közülünk. A Hogy is volt? közös blog archívumában életteli bejegyzéseit az este újra olvastam. Hallottam a hangját, éreztem apánktól örökölt fanyar humorát, és ahogy a kór előrehaladását megtapasztalta, mintha az én közeljövőmet is előre vetítette volna. Ma reggel elég nagy fekete éjjeli lepke ült a konyhaablak mellett. Közelebb mentem, akkor is mozdulatlan maradt. Lehet, hogy pihent, talán messziről kellett idejönnie. Mire összekészítettem a kávéfőzőt, már nem volt ott. Elkezdődött a napi rutin.

*

A fenti rózsát egy hete kaptam a férjemtől születésnapi köszöntésül. Este hozta föl a kertből. A tüskéit lecsipkedte róla, a levelei úgy fénylettek, mintha nem is a poros ágon találta volna.  A gondolattól minden megtisztul.

 

Kínlódunk a dióval

Akinek nincs diófája, legföljebb karácsony táján szembesül a ténnyel: egy kiló tisztított dió kilója úgy ötezer forintba kerül. Minthogy egy kiló darált dió kábé hetven deka lisztből készült kalácstésztához elegendő,  az ünnepi kalács meg ebből a mennyiségből hat embernek elég  egy napra, ki kell gondolni, hogyan tudjuk ellátni a családot a megszokott diós tekercsekkel, amelyek jó esetben és években akár húsvétig kitartanak.

Tavaly még beérés előtt megfeketedett a fán a termés a burokfúró légy kártétele miatt. Idén permeteztünk, a gubacsatkával  fertőzött leveleket rendszeresen leszedtük, aztán újra permeteztünk az almamoly miatt, aki szintén szereti  megfúrni a zöld gyümölcsöt, beleértve a dió zöld burokját is, tönkretéve a kemény héj alatti értékes részeket.

Most kitaláltuk, hogy még éretlenül leszedjük a diót, és megpróbáljuk beérlelni a széljárta, napsütötte teraszon. Naponta többször átforgatjuk a száradás kedvéért, a csirkeháló arra szolgál, hogy ne guruljon szét a zöld dió a kövön.

Ha már a burokfúró légy megszúrta a termést, hamarosan feketedni kezd a szép zöld burok, és fehér, apró nyűvek szaporodnak benne elképesztő gyorsasággal. A képen a lábasban összegyűjtött hibás darabok látszanak, ezeket el kell tüzelni, nehogy kiszabaduljanak a nyűvek és újabb légynemzedékek nőjenek föl a fa alatt.

Hát, így próbálkozunk a dió megmentésével. Még nem tudható, hogyan érnek be a szemek, hogyan fogjuk kibontani a remélhetően egészséges dióbelet, vajon elég lesz-e a zsírtartalma, mivel nem a fán érett be,  csupa kérdőjel és aggodalom, megéri-e a ráfordítást, mert nem kevés pénzt és energiát fektettünk a műveletbe.

Kiszedek néha próbaképpen egy-egy szemet, eddig belül egészséges, csak sovány, még fehér, tejes a mag. Azon gondolkodom, előszedjem-e a kvarclámpát. Esetleg néhány perc naponta jót tenne az érésnek, de honnan szednek majd a burokban várakozó szemek energiát az érésükhöz? Mégiscsak kellene az élő fa hozzá, az a gyanúm.

Egy kiállítás margójára

 

 Bocsánatot kérek a képzavarért, már a címben elkövettem a nagy hibát. Minthogy 160 éves a csolnoki fúvószenekar, mi meg csak húsz éve lakunk Csolnokon,  tudásom marginális lehet a nagy hagyományokat őrző helybeliek és persze a zenészek ismereteihez viszonyítva.

A napokban zárt be a zenekar 160 évét összefoglaló kiállítás. Régi kották, hangszerek, oklevelek, újságcikkek, fényképek tudósítottak az egykori és a mai zenei élet eseményeiről, érdekesen, kulturáltan egy teremnyi emlékeztető szólt a minden időben gazdag csolnoki zenei életről.

Személyes tapasztalatot is megemlíthetek, milyen csodálatos volt, amikor először hallottam a fúvósokat megszólalni. Húsz éve, májusban költöztünk ide, a Mókus hegy alatti utcába. A kora délutáni csendes udvaron valahonnan felhangzott a Bányászhimnusz, a hegyről zengett a németes hangzású dallam a szokatlanul sokféle fúvós hangszeren, érzelmekre ható előadásban. Könnyeztem, bevallom. Később a szomszédasszony felvilágosított, hogy a temetőből jött a gazdag muzsika hangja, bányász lehetett, akit búcsúztattak. Ekkor megint meghatódtam, hogy egy soktagú, élő zenekar  a bánat és a tisztelet hangjaival kíséri át a halottat a túlsó partra. Azóta már tudom, hogy Csolnokon a zenei tudás az élet része, aki ebben nőtt föl, talán észre sem veszi, mennyi kultúra  hagyományozódik a faluban nemzedékről nemzedékre.

Később részt vettem a helyi rendezvényeken, mindannyiszor elismeréssel tapasztalva a lakosság zenei jártasságát. A templomban a kórusról képzett énekhang szólt a mise megfelelő részein, ezt is újdonságként könyveltem el. Akkoriban, amikor ide jöttünk lakni,  Szeifert atya volt a plébános. Megtette, hogy a mise bizonyos imádságait svábul mondta el.  Nagyon tetszett, bár egy szót sem értettem belőle. Mégis, a helyiek identitás tudata erősödött vele, bennem meg nőtt  a tisztelet az eddig ismeretlen kultúra iránt. (Igaz, hogy édesapám sváb származású volt, a Kárpátaljára telepített gyér lakosság tagja születésekor, ők más nyelvjárásban beszéltek. Énekeket tanultunk tőle, tudott tercelni hallás után, bármit énekeltünk, mindjárt fabrikált hozzá második szólamot. És nagyon fegyelmezett volt! Bocsánat a kitérőért.)

Utánanéztem, honnan erednek az itteni fúvószenekari hagyományok. Egy népzenekutató szerint a bányász-zenekarok fúvósai a 19. század közepén általánossá vált katonazenekartól vették a mintát. Csolnokon a kezdetektől tisztességes zeneoktatás folyt, minden évben indultak rézfúvós képzések és a ritmushangszerekre  is lehetett jelentkezni. Kürt, harsona, trombita, tuba , újabban szaxofon a legnépszerűbb hangszerek.  A kiállításon a zenei versenyeken díjat nyert együttesek oklevelei bizonyították: mennyire eredményes a zeneiskola munkája. Bemutatták a kiállítók Tarkövi János és Fódi tanár úr munkásságát, az ő nevüket ismertem már, mielőtt a faluba költöztünk volna. Külön nem említek itt más tartalmi kérdést sem, hiszen a csolnoki családnevek akár 160 évvel ezelőttről szerepelnek a régi kották lejegyzői között. Érdekes volt a kézírásos kottán látni a zenei előírásokat németül, bár megjegyzem zárójelben, hogy komolyzenei hangversenyek előtt, a próbákon a karmester sokszor németül igazgatja a zenészeket még akkor is, ha különben nem beszéli a nyelvet. Szóval, a zene mindenkié ugyan, de német a nemzetközi nyelve.

Nagyon jó volt áttekinteni a kiállítás segítségével az elmúlt 160 év itteni zenei eseményeit. A családok büszkék lehetnek őseikre, nevük fönnmarad, tudásuk pedig beépül a közös nemzetiségi kultúrába.

 

Most néhány fotót hozok arról, amit itt láttam:

1. A régi kották

2. Újságcikkek

3.Testvérvárosi kapcsolatok

4. Fódi tanár úr, mellete egy másik képen Tarkövi János, idősb Tarkövi leszármazottja

5. Bejegyzés egy vendégkönyvben

6. Emlékplakett

A kiállításon jóval több, hangulatos és gazdag anyag látható. Ide csak a viszonylag elfogadható fotókat tettem ki.